Az utóbbi években mindinkább nagyobb népszerűségnek örvend hazánkban a "kék túrázás". A kétezres évektől kezdve egyre többen kerekednek fel és indulnak neki a magyarországi kéktúrák valamelyikének. Legyen szó akár a kihívások kereséséről, akár az egyszerű természetjárásról, vagy éppen önmagunk megismeréséről, mindenkinek mást és mást jelent a "kék". Ugyan a megfogalmazott célok lehetnek eltérőek, de egyvalami azonban mindig adott, a több száz kilométeren át kanyargó, számtalan bakancs koptatta "kék hullámvasút". Jelen rovat keretein belül célom a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra teljesítése során szerzett tapasztalatok megosztása, az útvonal ismertetése, hasznos információk átadása, a túra főbb látnivalóink bemutatása, illetve egy kissé más szemszögből érzékeltetni, hogy mit is jelent "kéktúrázónak" lenni.
A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúráról (RP-DDK) röviden
A Vas megyei Írott-kő-től a Tolna megyei Szekszárdig húzódó, 561 km hosszúságú Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra hazánk 3. leghosszabb, egybefüggő túraútvonala. Az Országos Kék Kör részeként, Magyarország csodálatos DNy-i tájain kanyarogva köti össze az Alföldi Kéktúra (849,3 km) és az Országos Kéktúra (1116,1 km) útvonalát. A kék sáv jelzés mentén haladó túraútvonalon összesen 49 igazolópontot érintve, tetszőleges irányba teljesíthető a túra, akár megszakításokkal is az év bármely szakában (1-2. kép).
 |
| (Forrás: www.kektura.click.hu) |
További részletes ismertető és egyéb információk elérhetőek a Magyar Természetbarát Szövetség honlapján:
Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra szakaszbeszámolók
Az eddig teljesített szakaszok, időrendi sorrendben:
- Abaliget vá. - Zobákpuszta (Katt ide)
- Kaposmérő - Abaligeti vá. (Katt ide)
1. Abaligeti vasútállomás - Zobákpuszta
Szakaszleírás
Táv: Abaligeti vá. (446,4 km) - Zobákpuszta (486,4 km) → 40,0 km
Útvonal: Abaliget vá. - Abaligeti barlang - volt Petőc akna - Jakab-hegy - Patacsi-mező - Remete-rét - Büdös-kúti kulcsosház - Fehér-kúti-kulcsosház - Árpádtető - Kövestető - Zobákpuszta
Tájegység: Mecsek, Baranya megye
Teljesítés ideje: 2014.07.26.
Már régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy neki kéne vágni a mostanában oly népszerű kéktúrák valamelyikének. A gondolatokat végül tett követte és 2014. július 27.-én Andi társaságában megtettük első lépéseinket a kéken. Pécsi kötődésűek lévén természetesen a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúrába fogtunk bele, melyet szép apránként, szakaszokra bontva tervezzünk teljesíteni. Az első kiindulási pontunknak ideális választásnak tűnt az Abaligeti vasútállomás, ahova Pécsről könnyedén ki lehet jutni a sűrű vonatközlekedésnek köszönhetően (1. kép).
Egy meleg nyári nap reggelén, 7.25-kor futott be a pécsi vonat az Abaligeti vasútállomás fehérre meszelt kis épülete elé. A vonatról leszállva felkerestük a helyi forgalomirányítót, aki az állomás irodájában készségesen átnyújtotta nekünk az "Abaliget" feliratú igazoló pecsétet és a hozzá tartozó tintapárnát. Miután begyűjtöttük első kéktúrás pecsétünket megköszöntük a segítséget, majd a síneken átkelve D-i irányba hátunk mögött hagytuk az állomást (2. kép).
Az utolsó kis házakat is hátrahagyva szép lassan betértünk az erdőbe. Jól járható széles erdei úton a terep fokozatosan emelkedni kezdett, de ennek ellenére könnyedén lehetett haladni. Az utóbbi napok csapadékos és meleg időjárásnak köszönhetően az erdőben csak úgy burjánzott az élet, rengeteg színes gomba, szedertől roskadozó bokrok és dús lombok szegélyezték utunkat. Bár ez utóbbinak nem mindig örültünk, hiszen a nagy zöld levelek áldásos takaró tevékenységének köszönhetően itt-ott igencsak megbújtak a kék jelzések (3-5. kép).
A kényelmes, nézelődős tempónk közben azért félszemmel az órát is figyeltük, mivel mindenképp szerettünk volna átérni Abaligetre a cseppkőbarlang nyitására. Minden egész óra elején indulnak látogató csoportok a barlangba, ami azt jelentette, hogy 9-re nekünk is kellett lennünk, ha nem akartunk még egy órát várni. Rohanni azért nem kellett, hiszen az 5 km-es szakaszra volt 1,5 óránk. Az erdőből kiérve hatalmas mező határába érkeztünk, melyet a gyönyörű verőfényes napsütésben festett színesre az ezrével nyíló rengeteg virág (6-7. kép).
Az egyre szélesebbé váló kaszáló szélében kanyarogva néhány gondolat erejéig megfordult a fejünkben, hogy mára elég lesz a kéktúra és inkább maradunk itt ebben a mesebeli tájban, kifeküdve a fűbe és csak csodáljuk a domboldal lustán hullámzó lankáit ezen a gyönyörű napsütésed napon (8. kép).
Talán majd máskor, ma nem ezért keltünk útra. Elhessegettük magunktól ezeket a kósza gondoltatokat és haladtunk tovább Abaliget felé. A dombtetőre felérve lent a völgyben már előbukkantak a kis falu háztetői és a föléjük büszkén magasodó templom tornya. A falu határába érve éles jobb kanyart véve egy szebb napokat látott faépület gerendái előtt sétáltunk el (talán istálló lehetett egykoron), majd egy bokrokkal sűrűn benőtt, szűk ösvényen verekedtük át magunkat. Jelzést nem nagyon találtunk, ezért érzésre választottuk ezt az utat, szerencsére helyesen. Az erdőből kiérve Abaliget egyik kis utcáján találtuk magunkat. Pár száz méter megtétele után a Horgásztó partjához érkeztünk, ahol ezúttal is sokan hódoltak csendes szenvedélyüknek. A tavat jobb kéz felől megkerülve végigsétáltunk a parton, majd a műúton átkelve a csodálatos Csónakázó-tóhoz érkeztünk (9-10. kép).
A tó mellett körbefutó, szépen kiépített sétányra lépve elhaladtunk a hangulatos környezetben fekvő turistaházak előtt, majd a tó túlsó végén végül nem sokkal nyitás előtt megérkeztünk 2. állomásunkhoz, az Abaligeti cseppkőbarlang bejáratához (11-14. kép).
A kéktúra igazolópecsétet és a belépőjegyet is a bejárat melletti pénztárnál kérhetünk. Utóbbi megvásárlására ezúttal technikai okok miatt csak a barlanglátogatás után volt lehetőség, így az anyagiakat későbbre halasztva pontban 9-kor az első csoporttal behatoltunk a hegy gyomrába. A barlang belsejében elkél a pulóver, a kinti 30 fok körüli hőmérsékletből hirtelen 12-13 fokba érkeztünk meg. Aki teheti, annak csak ajánlani tudom a barlanglátogatást, feledhetetlen élmény. A nagyjából 1 km hosszú főág kb 40-50 perc alatt bejárható, amit a víz koptatta járataiban még ma is csörgedező patak tesz igazán varázslatossá. Némely termében csodálatos cseppkőképződmények teszik igazán különlegessé a barlangot. Barlangomlásoknak és a vízeróziónak köszönhetően sajnos nincs belőlük túl sok, viszont annál szebbek. A barlanglátogatás végeztével nagyszerű élményekkel gazdagodva tértünk vissza ismét a felszínre. A pénztárnál kifizettük a jegyet, megkaptuk a pecsétet is, majd a szomszédos Denevér múzeum előtt elhaladva folytattuk tovább utunkat a kéken (15. kép).
A kék négyszög és a sárga sáv jelzések kíséretében kissé meredek emelkedőn kapaszkodtunk fel a barlang fölé magasodó domboldalban. Nagyjából 150 méter megtétele után kisebb akadály állta utunkat, amit könnyedén abszolválva haladtunk tovább kifelé völgyből (16. kép).
A dombtetőre felérve előbb a kék négyszög, majd az ellaposodó erdei úton továbbhaladva nem sokkal később az Orfű irányába tartó sárga sáv is leágazott a kék jelkésünkről. Miután hátrahagytuk a sárgát ismét egy kissé meredek kaptatónak veselkedtünk neki, amit hamar leküzdve újfent békésebbé szelídült a terep. Kezdetben síkban, majd szép fokozatosan emelkedő széles erdei úton haladtunk hosszan a Bodó-hegy csúcsa felé. Az enyhe emelkedő tetejére egy nagyobb méretű erdőirtás mellett érkeztünk fel, ahol a nyitott domboldal némi kilátást engedélyezett a Ny-i lejtők irányába (17-18. kép).
Az emelkedő leküzdését követően még egy rövid szakaszon szintben haladtunk, majd rövid lejtmenetet követően megérkeztünk a Petőc aknához. Kerítéssel körbekerített hatalmas rét közepén egy kőoszlop állít emléket a 2000-ben bezárt aknának és az egykori mecseki uránbányászatnak (19-21. kép).
Az aknához vezető műútra rátértve egy rövid ideig csatlakoztunk a Dél-Dunántúli Piros túra Viganvár felé vezető ágához. Mindössze néhány száz méteren át koptattuk csupán az aszfaltot, majd bal kéz felé letérve egy poros földútra váltottunk. Erdőirtás következtében megkopasztott domboldal aljában sétálva hamar visszatértünk az erdőbe, ahol hosszan elnyúló hegymenet vette kezdetét a Jakab-hegy É-i lejtőin (22. kép).
Azonban mielőtt még nagyon nekiveselkedtünk volna az előttünk álló kaptatónak, az erdőszélétől nem messze megálltunk egy rövid pihenő erejéig, hogy felfrissítsük magunkat a Pálos-kút hűsítő vizéből. A nemrégiben felújított tiszta vizű forrás támfala közvetlenül a régi forrás kifolyója előtt találhat pár méterrel. Állandó vízhozamú, ezért a kéktúrázók stabil vízvételi lehetőségként számolhatnak vele (23-24).
A pihenést követhette a kemény munka. Miután feltöltöttük készleteinket folytattuk tovább a hosszú, kanyargós hegymenetet. A sok helyen köves, sziklás úton fokozottabban kellett figyelni, hogy hova is lépünk, nehogy idejekorán véget érjen a túra. Fölfelé kapaszkodva ezen a szakaszon is rengeteg gombát láttunk az útmentén, úgy tűnik az É-i lejtő nedves, csapadékos klímája kedvükre van (25-26. kép).
A meredek emelkedőn egy utolsó balkanyart véve gyűrköztünk neki az utolsó métereknek. Idő közben a hatalmas fák árnyékából kiérve a nyílt ég alá, 1-2 méter magas fiatal erdőben érkeztünk fel a gerincre (27. kép).
A gerinchez érve széles, kitaposott földútra tértünk rá, amin D-i irányba indultunk tovább. Néhány kiterjedt pocsolyát leszámítva jól járható úton haladtunk végig szintben. Rövid gyaloglást követően a Jakab-hegyi halomsírokhoz érkeztünk, ahol kihelyezett tábla tanúsága szerint csatlakoztunk a Jakab-hegyi tanösvényhez. Továbbhaladva, nem sokkal arrébb búcsút intettünk Petőc akna határától idáig kísérő kék háromszögnek, mely Sas-fészken át a Babás-szerkövek irányába indult tovább (28. kép).
Az elágazástól mindössze néhány percnyi sétára a kék jelzés éles balkanyart véve fordult rá a Pálos kolostorhoz vezető célegyenesre. Azonban még mielőtt megérkeztünk volna a Jakab-hegy tetején található csodálatos fennsíkra, egy rövid kitérő erejéig hátrahagytuk a hivatalos útvonalat. Nem kalandoztunk el túlságosan messzire, csupán egy jelzés nélküli, de jól kitaposott ösvényen néhány métert megtéve a varázslatos Zsongor-kői kilátóhoz látogattunk el. Az utolsó métereken már meredek vörös homokkő sziklafalba vájt lépcsőkön ereszkedtünk le egészen a vaskorláttal megerősített kiugró sziklaperemig, ahol egyszerűen lélegzetelállító panorámában gyönyörködhettünk (29-31. kép).
A hihetetlen kilátást kiélvezve hosszasan ücsörögtünk a hatalmas sziklafal oldalában, miközben szép kényelmesen megreggeliztünk a ragyogó napsütésben. Zsongor-kő minden kétséget kizáróan a Mecsek egyik legcsodálatosabb helye, amiért igazán érdemes volt megtennünk ezt a kis kitérőt. Az év bármely szakában is járjunk erre biztos, hogy nem fogunk csalódni benne.
A kék jelzéshez visszasétálva már nem kellett sokat gyalogolnunk, mindössze pár száz métert és a széles erdei földúton meg is érkeztünk a Jakab-hegyi Pálos kolostor romjaihoz, illetve a tőle néhány méterre található kilátóhoz. A gyönyörű tisztáson átvágva érdemes itt is egy kicsit tovább időzni és közelebbről megszemlélni a Jakab-hegy másik fő látványosságának számító romokat. Mi is így tettünk tehát és sétáltunk egy kicsit a Pálosok hátrahagyott egykori lakhelyének hangulatos vörös falai között (32-35. kép).
Korábbi látogatásaink során már többször is felkapaszkodtunk az esőbeállóval egybeépített kilátóba ezúttal nekünk ez kimaradt, de aki esetleg először jár erre, annak mindenképp érdemes felkapaszkodnia a szűk kis torony tetejébe, ahonnan Jakab-hegy végtelen erdőségei felett kitekintve csodálhatjuk meg a tájat. Ehelyett mi a rét szélében folytatódó jelzésen továbbindultunk K-i irányba, hogy a közeli Jakab-hegyi földsáncok érintésével hosszas ereszkedésbe kezdjünk a hegy ÉK-i lejtőin. A néhol meredeken nekilóduló földút a Dél-Dunántúli Piros Túra jelzését keresztezve rövid ideig ismét békéssé szelídült, ahogy a Szuadó-nyereghez közelítettünk (36. kép).
Pár száz méter megtétele után a kissé kiszélesedő úton végül megérkeztünk harmadik igazolópontunkhoz, Patacsi-mezőre. A magas fák árnyékában megbúvó kis házikó előtt kicsit megpihentünk a kirándulóknak kihelyezett padokon és az egyik fára erősített ládikában megkerestük az igazoló "nyalókákat" (37-38. kép).
Miután letudtuk az adminisztrációt folytattuk tovább a mecseki hullámvasutazásunkat. Hosszan és kitartóan emelkedő, de nem túl meredek úton szép lassan kapaszkodtunk fel a Vörös-hegyre. Kicsit izzasztóbb kaptató tetején elhaladtunk a kék romjelzés mentén, majd jobbára már szintben gyalogolva nemsokára két fa keresztnél kereszteztük a zöld háromszög jelzést is (39. kép).
Továbbhaladva hamarjában kiértünk egy nagyobb elnyújtott tisztásra, ami mentén haladva már a Rózsa-hegyen jártunk. Egy éles bal kanyar után hosszú meredek lejtmenetbe kezdtünk, ami eleinte enyhébben, majd a végére igencsak nekilódulva vezetett lefelé. A néhol köves-kavicsos terepen a lábunk elé is figyelni kellett, de összességében könnyedén tudtunk haladni. Nemsokára le is értünk az Orfűre vezető műútra, amin átkelve már Remeterét zöldellő lankás domboldalán jártunk. A pécsiek körében közkedvelt kirándulóhelyen ezúttal is sok túrázóba botlottunk, miközben a rét fölé magasodó esőbeállót megkerülve É-felé vettük az irányt (40. kép).
Remeterétet hátunk mögött hagyva rögtön átkeltünk a Lapsira tartó műúton, majd a kék jelzésünket követve bevettük magunkat az előttünk tornyosuló magas erdőségbe (41. kép).
Hosszasan haladtunk az orfűi út fölé magasodó meredek domboldalban néhol hatalmas víznyelőket kerülgetve, de többnyire szintben gyalogolva. A nyárközépen is kellemes hangulatú erdei ösvényt különösen tavasszal érdemes felkeresni, amikor szinte kaszálni lehet itt a medvehagymát. Miután balról csatlakozott hozzánk a zöld kereszt jelzése kissé eltávolodtunk a műúttól, majd pár perc séta után egy hirtelen jobbra forduló meredek lejtőn megkezdtük ereszkedésünket a festői szépségű Büdös-kút völgyébe. A lejtő aljához érkezvén elhaladtunk a hely névadó forrása mellett, majd hangulatos kis kőhídon átkelve gyönyörű zöld kis tisztáson találtuk magunkat (42-43. kép).
A völgy közepén büszkén terpeszkedő Büdös-kúti kulcsosházhoz felkapaszkodva kéktúránk újabb állomásához érkeztünk. Patacsi-mezőhöz hasonlóan ezúttal is "nyalóka" beragasztásával hitelesítettük ottjártunkat. Immáron a 4. igazolópontot is begyűjtve ekkor már túránk felénél jártunk (44. kép).
Az épületet megkerülve némileg meredek de szerencsére nem túl hosszú ösvényen indultunk tovább. Hamarjában széles földútra érkeztünk, ahol nagyobb pocsolyákat kerülgetve ismét gombaországba tévedtünk (45. kép).
A széles utat balra elhagyva enyhe lejtőn leereszkedtünk a Vágotpuszta felől érkező murvás földútra, ahol a sárga jelzéshez rövid ideig csatlakozva D-re indultunk Lapis irányába. Mindössze csak pár métert tettünk meg a két jelzés egybefonódó közös szakaszán, miután a kék jelzés balra leágazva lefelé vette az irányt. A lejtő aljába érve rövid szusszanásnyi időnk jutott csupán, hogy erőt gyűjtve gyors egymásutániságban két meredek kaptatót gyűrjünk le. Itt-ott erre is találkoztunk sárosabb szakaszokkal, de ez nem hátráltatta utunkat (46-47. kép).
A terep szép lassan békéssé szelídült és kisvártatva kereszteztük a Mecseki Zöld Túra Zsidó-völgy felé kanyargó útvonalát. Tartva a K-i irányt pár száz méter múlva egy kerítéssel körülvet erdőirtáshoz érkeztünk, ami előtt jobbra fordulva rövid ideig nyitott terepen gyalogoltunk. Miután ismét bevettük magunkat a fák közé meredek lejtő kíséretében egészen a Nagy-Mély-Völgy bejáratáig csorogtunk le, ahol újfent találkoztunk a völgybe tartó Dél-Dunántúli Pirossal. Ezúttal nem engedtünk a varázslatos szépségű Nagy-Mély-Völgy csábításának, ehelyett a kék jelzéshez ragaszkodva egy utolsó rövid emelkedőt követően már az Árpádtető felé kanyargó műutat koptattuk. Nagyjából 200-300 méter után jobbra letértünk az aszfaltról, hogy rövid séta után a piros négyszöggel kiegészülve a közeli Fehér-kúti kulcsosházhoz érkezzünk (48. kép).
A hangulatos fekvésű kulcsosház előtt szépen rendben tartott pihenő található padokkal és tűzrakóhellyel. Egyedül csak az épület mögött kihelyezett hatalmas szemetes konténer ront némileg az összképen, de ez részletkérdés. A magas fák hűsítő árnyékban mi is leültünk egy rövid időre, hogy megebédeljünk, miközben beragasztottuk kéktúrás füzetünkbe újabb "szerzeményeinket" (49. kép).
Mivel Zobákpuszta előtt ez volt az utolsó igazolópontunk, így egy jó darabon nem kell ismét az adminisztrációval foglalatoskodni. A füzeteket mélyen elraktuk a hátizsákba és folytattuk a túrát. Az épületet megkerülve visszakanyarodtunk a műúthoz, majd az aszfaltcsíktól nem túlságosan eltávolodva az erdőben kanyarogva követtük azt. A kezdetben egyenletes terep fokozatosan lejteni kezdett, míg végül egy meredekebb lejtőnek nekirugaszkodva kiértünk a műútra. Gyors átkelés után már nem kellett sokáig gyalogolnunk és a szellős, ligetes erdőben megérkeztünk a Tripammer-fához (50. kép).
A szintén kedvelt kiránduló hely központjában található természetes monstrum Tripammer Károlynak (1872-1926), Pécs első erdőmesterének állít emléket. A tisztáson átvágva gyorsan visszatértünk a sűrű erdőbe és kellemes kis ösvényen meredek domboldalakban kanyarogtunk. A jól járható úton hamar kiértünk a 66. sz. főútra, amin körültekintően átkelve már Árpádtetőnél jártunk. Keresztül vágtunk az előttünk elterül Mecsekxtrém parkon, vagyis majdnem keresztülvágtunk, mivel a nagy melegtől megszomjazva némi cukros folyadékra vágytunk, ezért a helyi büfébe betérve kicsit megpihentünk (51-52. kép).
Rövid pihenőnket követően K-re tartva indultunk tovább kezdetben még egy keskeny betonúttól kísérve, majd miután az is elfogyott a talpunk alól már ismét egy széles erdei úton sétáltunk. A Mecsextrémtől távolodva még néhol felbukkantak a park saját jelzései, majd egy gyors jobb-bal kanyart követően párhuzamosan haladtunk a Józsefházára vezető közeli műúttal (53. kép).
Az erdei munkagépek által kissé kimélyített, néhol köves földúton kicsit körülményesebb volt az előrejutás, de összességében ez a szakasz is könnyen teljesíthető. A hosszú elnyújtott egyenes végül a Józsefházára tartó műútba torkollott, amivel egy időben a zöld sáv jelzéshez is csatlakoztunk. Mindössze csak néhány métert tettünk meg a jobbra kanyarodó aszfaltcsíkon és ahelyett, hogy a közeli település felé vettük volna az irány, inkább Koszonya-tető irányába folytattuk a túrát szintén műúton haladva. Egy hosszabb emelkedőt követően majd 2 km-en át koptattuk a poros utat, melynek nyitott szakaszain igencsak megizzadtunk a nagy nyári hőségben (54. kép).
Kék jelzéssel csak elvétve találkozni ezen a szakaszon, de nyugodtan haladjunk csak a műúton, mert a jobbra történő leágazás jól láthatóan van jelölve. A letérést követően kezdetben fiatal erdőben mély földúton gyalogoltunk, mígnem egy jobb-bal kanyar után ismét zárt részhez értünk. Az egybefüggő erdőrészt csupán a Koszonya-tető felől érkező magasfeszültségű távvezetékek alatt húzódó tisztás szakította meg rövid időre. Miután átkeltünk a vezetékek alatt szép lassan lejteni kezdett a terep. Egy kerítéssel körülvett erdőirtást követően aztán hosszan elnyúló, meredek lejtmenet következett a Vasasi-árok irányába. A völgyhöz közelítve néhány kanyar törte meg az ereszkedést, majd szép lassan átkeltünk a lent csörgedező kis patakon. Kisvártatva kék sáv-zöld sáv kereszteződésében elérkeztünk a volt Hársas kulcsosház romjaihoz (55. kép).
Az útelágazást jelző táblától mindössze néhány méteres kitérőt téve felkerestük a közeli Hársas-forrást, mely bőven folyó tiszta forrásvízből feltöltöttük készleteinket. Jól esett a hűsítő folyadék ezen a meleg nyári napon (56. kép).
A kék jelzésre visszatérve vállig érő szederbokrok, csalánok és méretes lapulevelek között kellett átküzdenünk magunkat. Hála Istennek rövid szakasz volt, mindössze néhány 10 méter, de annyira nem élveztük. Miután átverekedtük magunkat a barátságtalan "dzsungelen" ismét átkeltünk a kis patakon, majd jobbra fordulva hosszú meredek kapaszkodó következett. Az emelkedő háromnegyedénél kereszteztünk egy széles földutat, majd a keskennyé szűkülő ösvény az előttünk álló erdőirtás határában folytatódott tovább. A dombtetőn átbukva meredeken ereszkedtünk alá, míg végül egy gyönyörű kis tóhoz érkeztünk (57. kép).
A part mentén végigsétálva alkalmunk nyílott gyönyörködni az elbűvölő kis tavacskában, majd szép lassan ismét felfelé kapaszkodtunk. Egy éles jobb kanyar után már hamar legyűrtük a kaptatót és a Koszonya-tető felől érkező műútra lyukadtunk ki. Jöhetett megint egy kis aszfalttaposás, miközben jobb kéz felől lezárt bányaterület mellett haladtunk el. Az útmentén sorfalként álló fák között csak itt-ott kandikált ki egy-egy kisebb részlet a lent elterülő külszíni fejtés után visszamaradt hatalmas medencéből, így sajnos sokat nem láthattunk belőle. É-felé haladva baloldalt néhol rés nyílott a sűrű növényzeten és kicsit letekinthettünk a lábunk alatt elterülő tájra (58. kép).
Az aszfalton haladva figyelmesen kellett lépdelni, mert a ritka jelzés egy ponton hirtelen letér jobbra és magas növényzet közepette beveszi magát az erdőbe. Talán az egész Mecsek legkevésbé élvezetes szakaszának néztünk elébe, ahogy a jellegtelen szűk kis ösvényen hajlongva haladtunk előre. Sajnos ma sem sikerült elkerülni az orrfacsaró bűzt, melyet a közeli dögkút áraszt magából, így igyekeztünk minél gyorsabban túljutni ezen a szakaszon. Közvetlenül Köves-tető alá felérve hatalmas sziklatömbök között folytatódó ösvényen már némileg kényelmesebbé vált a járás, csupán a mindenfelé heverő sok szemét bántotta a szemünket. A hegycsúcsot végig jobb kéz felé tartva szép lassan megkerültük Köves-tetőt, az idő közben széles erdei úttá hízó jelzésen, majd egy utolsó emelkedőt leküzdve magas átjátszótorony lábához érkeztünk. Innentől már csak lefelé vezetett a kavicsos földút egészen a közeli Hotel Kövestetőhöz. Az épület mellett elhaladva megközelítettük a Hosszúhetény felől érkező műutat, de mielőtt rátértünk volna balra fordultunk az erdőbe. Jól járható könnyű terepen hamar a Vasas-forráshoz érkeztünk, majd pár száz méterre arrébb végleg búcsút intettük az erdőnek és aszfalton folytattuk tovább. Zobákpuszta határába érve célunk ekkora már kézzelfogható közelségbe került. Szép lassan megjelentek az első házak mellettünk, majd kisvártatva megpillantottuk a település kezdetét jelző táblát is (59. kép).
A falu szélétől már vidáman tettük meg az utolsó métereket és az út melletti élelmiszerbolthoz érve begyűjtöttük utolsó "nyalókánkat" is. Ezzel le is tudtuk kék vándorlásunk első 40 km-es etapját, majd a jó munka végeztével átsétáltunk a közeli buszmegállóba és hazautaztunk Pécsre (60. kép).
2. Kaposmérő - Abaligeti vasútállomás
Az első nap története...
Közel egy éves kihagyást követően Andival idén nyáron ismét nekiveselkedtünk a Dél-Dunántúli kék szerpentin egy újabb szakaszának. Merész álmokat szövögetve ezúttal kicsit nagyobb lélegzetvételű szeletet szerettünk volna kihasítani az 561 km-es össztávból, így két naposra tervezve kirándulásunkat Kaposmérőtől szerettünk volna lejutni az Abaligeti vasútállomásra, ahol tavaly nyáron belevágtunk nagy vállalkozásunkba. Ezen ambiciózus tervünkkel lényegében egy füst alatt letudhatjuk a "Zselici Kéktúra" teljes nyomvonalát, mely Somogyország szívében kanyarogva, annak páratlan szépségű helyein kalauzol keresztül minket. Mindehhez először aktuális túránk kiindulópontjára, azaz Kaposmérőre kellett ellátogatnunk, ahova kaposvári átszállással érkeztünk meg egy meleg júniusi reggelen. A település második megállójában (temető), szinte közvetlenül a pecsételőhely előtt rakott le minket a busz, így nem volt más dolgunk, mint néhány métert megtéve betérni a "Kis Kulcs Presszó" lapos épületébe, hogy azon nyomban begyűjtsük első bélyegzőnket (1-2. kép).
Az első nap története...
Szakaszleírás
Táv: Kaposmérő (376,1 km) - Simonfa (411,0 km) → 35,1 km
Útvonal: Kaposmérő - Kaposdada - Szenna - Patca - Szilvásszentmárton - Zselickisfalud - Kardosfapuszta - Ropolypuszta - Simonfa
Tájegység: Zselic, Somogy megye
Teljesítés ideje: 2015.06.06.
A helyi kocsmát hátunk mögött hagyva néhány méteren át a pecsételőhelyhez vezető, egyedi jelzéseket követtük, majd miután felvettük a kék sáv fonalát rögvest balra fordultunk egy szűk kis mellékutcába, melynek kopott aszfaltútján szép lassan búcsút intettünk Kaposmérő barátságos településének. Amint az utolsó épületek is elkoptak mellőlünk egy poros földútra váltottunk, melynek hosszú és egyenes vonalát követve hamarosan egy szélesen elterülő halastóhoz érkeztünk (3-4. kép).
Miközben elsétáltunk a lankás völgyoldalak lábánál megbújó, nyugodt víztükrű állóvíz mellett kicsit kiszélesedett körülöttünk a táj, és az út menti erdősáv helyét kisvártatva zöldellő rétek vették át. A vizekben gazdag tájon tartva D-i irányunkat hamarosan átkeltünk a Bárdi-patak vékonyka vízfolyásán, mely jobbunkon kanyarogva egészen Kaposdadáig kísért minket (5-7. kép).
Magát a települést végül egy napsütötte domboldal széles kaszálóját követően értük el, melynek maroknyi épülete közé betérve rövid betekintést nyerhettünk a zselici tanyavilágba. Villámlátogatásunk során meglepődve fedeztük fel, hogy a falu szélben egy szépen kiépített kerékpárút is húzódik, melynek egyik pihenőpontja éppen a Kaposdadán található. Úgy tűnik, hogy a Kéktúrán kívül is járnak erre kirándulni vágyók (8-11. kép).
Miután a maroknyi épület között húzódó egyetlen utca vonalát követve pillanatok alatt keresztülszeltük a települést, a keskeny aszfaltút, melyet koptattunk egy balos kanyart követően lustán kapaszkodva elnyújtott emelkedőbe kezdett. Kilenc óra magasságában ekkor már igencsak meleg volt az idő a nyitott kaptatón, így igencsak megörültünk neki, hogy az izzasztó emelkedő leküzdésével végül megérkeztünk Dadára (12-13. kép).
Az elszórtan álló, rendezett porták közt kanyarogva elhaladtunk egy-két igen mutatós birtok mellett is, melyek kellemes fekvése elsősorban a lovaglás szerelmeseit csábítják ide a Kaposvárhoz közeli, mégis eldugott tanyavilág szívébe. Persze a helyiek mellett szívesen látják itt a természetjárás szerelmeseit is, erről tanúskodik a kanyargós aszfaltút mellett megbújó Sasfészek vendégház épülete is (14-16. kép).
A törpe település vendégszeretetét azonban nem élvezhettük túlságosan hosszan, ugyanis egy enyhén emelkedő balkanyart követően szép lassan búcsút intettünk Dada tanyáink. A házak közül kiérve rögtön egy poros szekérútra váltottunk, melyet követve szélesen elterülő szántóföldek határában gyalogoltunk tovább. Pár száz métert követően egy éles jobbossal D-i irányt vettünk fel, majd nemsokára egy kisebb erdőfolt oltalmat nyújtó lombjai alatt sétálva rövid ideig élvezhettük a hűsítő árnyékot. De tényleg csak egy röpke pillanat erejéig, és miután kiértünk a fák közül ismét a végeláthatatlan búzamezők és kukoricások vették át a főszerepet, melyek sűrű sorai közé vegyülve gazdagon virágoztak az élénk színű pipacsok és kamillák, egy kis színt víve a tájba. (17-20. kép).
A hosszú, és nyíl egyenes haladó szekérút vonalát idővel aztán néhány gyors kanyar törte meg, melyeken túljutva már hosszú szőlősorok és kövér gyümölcsöskertek adták tudtunkra, hogy bizony feltartóztathatatlanul közeledünk Szenna felé. Miközben a lapos dombtetőn gyalogolva elhaladtunk a kertekhez tartozó, néhány igen hangulatos hétvégi ház portája mellett rövidesen feltárul előttünk a bal kézről kísérő idill völgy a maga teljes pompájában, melynek nem is oly távoli szegletében már Szenna fehéren ragyogó templomtornya csalogatott minket egyre közelebb (21-22. kép).
Engedelmeskedve hát hívószavának hamarjában alábuktunk egy lendületesen ereszkedő lejtőn, majd annak aljába érve rövidesen az előttünk magasodó sűrű erdő felé vettük az irányt. A szálas óriások árnyékába beérve utunk előbb élesen balra, majd nem sokra rá jobbra fordult, melyet követően egy könnyed emelkedővel végül megérkeztünk Szennára. Betérve a házak közé gyorsan végignyargaltunk a rövidke Petőfi utca keskeny aszfaltján, melynek végében jobbra fordult kék jelzésünk. De mi nem! Ehelyett egy balost véve ráfordultunk a zöld sáv jelzésre, és néhány méteres kitérőt téve egészen a Szabadtéri Néprajzi Múzeum bejáratáig sétáltunk a település rendkívül hangulatos főutcáján (23-25. kép).
Ezzel meg is érkeztünk napunk fő eseményéhez, melyet már a túra megszervezés óta rendkívül izgatottan vártunk, hiszen a Szennai Skanzen gyönyörű szép, múltidéző udvaráról előzetesen már rengeteg szépet láttunk és hallottunk. Szerencsénkre nyitva találtuk a kapukat, így szép kényelmesen jegyet váltottunk bejáratnál (felnőtt jegy: 900ft + templom belépő: 300 ft), ami mellé kértünk még egy gyönyörű pecsétet is a Skanzen saját bélyegzőjével, majd elindultunk, hogy felfedezzük a Zselic rejtett kincseit. Mi először a méltán híres református templom megtekintésével kezdtük, melynek fehérre meszelt, magas falai tekintélyt parancsolóan ültek meg az udvar szélében magasodó dombtetőn, szinte ellenállhatatlanul odavonzva tekintetünket (26. kép).
Az igazi varázslat azonban akkor ért csak minket, mihelyt beléptünk hűsítő falai közé, ugyanis a barokk stílusban épült templom belterét egyedülállóan szép, festett kazetták díszítik, melyek változatos kavalkádja ámulatba ejtő (27-28. kép).
Ezen gyönyörű műalkotások egyébiránt Nagyváthy János asztalosmester keze munkáját dicsérik, aki 1787-es esztendőben munkálkodott eme látványos népi motívumokkal ékesített elemek megalkotásán. Erről tanúskodik a karzat sarkát díszítő írott kazetta szövege is (29. kép).
A szebbnél-szebb, színes alkotások között elsősorban tulipán motívumok jelennek meg, de ha figyelmesen fürkésszük az egész beltérben megjelenő elemeket, akkor különös mód sellő szerű alakokat is felfedezhetünk köztük. A mennyezeten kívül hasonlóan szép díszítést figyelhetünk meg még a padokon, a karzaton és a szószéken is (30. kép).
Miután befejeztük rövid, de látványos túránkat a templomban visszatértünk a Skanzen udvarára, ahol az egymás mellett sorakozó parasztházak utcája felé véve az irányt időutazásba kezdtünk a zselici falvak hétköznapjai megelevenítő tárlaton (31. kép).
Rinyakovácsitól elkezdve, Kisbajomon át, Somogyszobig bezárólag különféle tájak tipikus parasztházaival ismerkedhettünk meg, melyek udvarát járva különös, tanyasi életérzés járta át az embert (32-35. kép).
De természetesen nem csak kívülről, hanem belülről is megcsodálhattuk az egyes házakat, melyek berendezett szobái letűnt korokat idéztek vissza (36-37. kép).
Ottjártunkkor nagy meglepetésünkre épp kézműves napokat tartottak a Skanzenben, melynek minden udvarában különböző programok várták az érdeklődőket. Minket leginkább a "Játék udvar" jópofa, népi játékai, illetve a gyógyfüves ház érdekes növényei fogtak meg. Utóbbinál például nagyon finom mezei menta teát is kaptunk kóstolóba (38-43. kép).
Hosszúra nyúló programunk végéhez közeledve még szakítottunk időt arra is, hogy megnézzük a Skanzen sarkában megbújó munkagép kiállítást, majd a közvetlenül mellette legelésző birkákat is, míg végül tartalmas és tanulságos körünket zárva a temetőkert érintésével kanyarodtunk vissza templomhoz. Közel 1 órát hagytunk itt benne a menetidőben, de minden kétséget kizáróan megérte, hatalmas élmény volt (44. kép).
Elbúcsúzva a tárlat kedves gondnokaitól visszatértünk település főutcájára, melynek DNy-felé tartó vonalát követve hamarosan újra csatlakoztunk a kék sávhoz és Szenna túlsó vége felé vettük az irányt. Célpontunk a Vadász presszó (Nyitva tartás → Hétfő-Vasárnap: 7.00-13.00 és 15.00-21.00 között) volt, ahol már aznapi második pecsételőhelyünk várt minket. Magához a kocsmához egy rövid kitérő erejéig ismét le kellett térnünk a kék sávról, de az egyedi jelzések és a hirdetőtáblák egyértelmű útbaigazítását követe nem lehetett eltéveszteni (45-46. kép).
Az igazolást begyűjtve visszatértünk a kék jelzésre, mely a falut átszelő országutat követve szép lassan elhagyta Szennát. A lustán kapaszkodó aszfaltcsíkot koptatva hamar kiértünk az épületek közül, melyek helyébe rögtön sűrű erdők, burjánzó rengetege lépett (47. kép).
A dombtetőhöz közeledve már magas löszfalak szegélyezték utunkat mindkét oldalról, melyek közül kiérve egy nagyobb gazdasághoz érkeztünk az emelkedő tetejében. Ott élesen jobbra fordulva elhagytuk a műutat és a szélesen elterülő szántók között húzódód poros szekérúton ballagva a tűző napsütésben folytattuk tovább a túrát (48-49. kép).
Szerencsére nem kellett túl sokáig araszolnunk a tikkasztó hőségben, ugyanis pár száz métert követően elértük a száraz földek szélében húzódó erdősávot. Miután megtettünk néhány lépést annak szélében, egy éles balossal végül bevettük magunkat a magas faóriások sűrű rengetegébe, ahol ezt követően klasszikus erdei utak vonalát követve hosszasan élveztük az árnyékot nyújtó növényzet vendégszeretetét. Már egy jó ideje zöldellő, dús lombok alatt sétáltunk, amikor az egybefüggő erdőségek monotonitását egy terebélyes erdőirtás szakította meg rövid időre. Amint túljutottunk ezen a rövidke, nyitott szakaszon és visszatértünk a fák közé, hamarjában egy "neve nincs" forrásra bukkantunk, közvetlenül az út mellett, melynek hűsítő vize rendkívül üdítőleg hatott ránk (50-51. kép).
Hátunk mögött hagyva a bő vízzel csordogáló forrás szépen kiépített kifolyóját, még egy rövid darabon maradtunk a magas fák között kanyargó földúton, melyet lépten-nyomon gyönyörű szép mohaszőnyegek szegélyeztek (52-53. kép).
Kitartóan ragaszkodva D-i irányunkhoz végül csak hátunk mögött hagytuk az erdőt és ezzel egy időben meg is érkeztünk Patcára, mely a fáma szerint Somogy megye legkisebb községe. Valóban nem egy túl nagy településről van szó, viszont annál kellemesebb helyet ismerhettünk meg Patca személyében, ahogy a falu egyetlen, de annál hangulatosabb utcáján végigsétálva elhaladtunk házai előtt. Azt azért meglepődve láttuk, hogy viszonylag sok kulcsosház is megbújt az épületek közt, melyek okát eleinte nem értettük, de amint a falu túlsó végére értünk rögtön megvilágosodtunk (54-55. kép).
Patca D-i csücskében ugyanis a Katica Tanya szélesen elterülő mintagazdasága fogadott minket, melynek a zöldellő domboldalba települt, hosszúkás istállói, tágas karámjai és kéken csillogó tava igazi kiránduló paradicsom képét festette elénk (56. kép)
Az idilli életképet csodálva mi jobb kéz felől szép lassan megkerültük a gazdaság körülkerített területét, és egy komótosan nekilóduló, poros földút mentén elnyújtott kapaszkodásba kezdtünk (57-59. kép).
Miután kitartó munkával a csodálatos völgy fölébe kapaszkodtunk gyorsan keresztülvágtunk a nyitott dombtetőn, ahol széles kaszálók és elszórtan gyümölcsfák szegélyezték utunkat. A nyílt terepet hátunk mögött hagyva aztán rövid időre ismét visszavezérelt a fák közé kék jelzésünk, hogy egy kicsit elrejtsen minket a tűző, nyári Nap sugarai elől. Azonban nagy sajnálatunkra igen hamar vége szakadt a barátságos erdőfoltnak, melyet követően már zöldellő szántóföldek végeláthatatlan táblái mellett gyalogoltunk tovább. Már épp kezdtük volna megszokni a gyönyörű szépen hullámzó, fehér kamillatengerrel tarkított búzamezőket, mikor egy éles balkanyarral hirtelen K-felé fordult földutunk és lustán nekiiramodva hosszas lejtmenetbe kezdett (60. kép).
A szép fokozatosan lendületes lejtmenetbe átcsapó jelzésen itt-ott hétvégi házak bukkantak fel a poros földút két oldalán jelezvén, hogy lakott terület felé közeledünk. Nagyjából ereszkedésünk felénél járhattunk, amikor egy lélegzetvételnyi időre békésebbé szelídült utunk, mely egészen egy kisebb elágazásig ki is tartott, ahol aztán egy meredek löszfalak közé szorult betonúton újabb lendületet véve egészen Szilvásszentmáronig ereszkedtünk. Balra fordulva az egyetlen, hosszú utcán gyorsan végignyargaltunk a kissé jellegtelen településen, ahol csupán csak a református templom kertjébe tettünk egy rövid kitérőt, maja a falu túlsó végében egy éles jobb kanyarral búcsút is intettünk neki (61. kép).
A Szilvásszentmáronról kifelé tartó országút vonalát követve nyomban felsejlett előttünk következő célpontunk, hiszen a lapos völgy túloldalán már Zselickisfalud nem is oly távoli házai integettek felénk. Látván csábító közelségüket kicsit mi is megszaporáztuk lépteinket és a forró aszfaltot taposva gyors elsétáltunk a két település között megbújó, nyugodt víztükrű horgásztó É-i végében és szinte nyíl egyenesen megérkeztünk Zselickisfalud szívébe. Jobbra fordulva a Fő utcán hamarjában elsétáltunk a polgármesteri hivatal és a református templom fehér falai előtt, majd a település DNy-i csücskéhez érve már harmadik pecsételőhelyünkhöz érkeztünk a Vándor-kulcsosház személyében. A kerítésre helyezett ládikóban bőségesen találtunk nyalókát, így egyet-egyet kivéve abból hitelesítettük túrafüzetünket és a méretes hársfák árnyékába leülve kicsit megpihentünk. Megérdemeltük a jutalmat, hiszen ekkor már aznapi kvótánk felénél jártunk (62-63. kép)
Miután fújtunk egyet ismét felkerekedtünk és a Vándor-kulcsosház fakósárga épületét hátunk mögött hagyva rögvest Ny-felé fordultunk. hogy egy igen hosszúra nyúló és kitartóan kapaszkodó mélyúton szép lassan Zselickisfalud fölé kapaszkodjunk. A fölénk boruló magas fák alkotta hosszú alagútban végül egészen a nyitott dombtetőre kapaszkodtunk fel, ahol az árnyékos útról előbújva már szőlők között gyalogoltunk (64-65. kép).
Haladási irányunkat végül egy éles jobbkanyar törte meg, melyet követve D-i irányba fordultunk. A szőlősorok és gyümölcsösök helyét szép lassan kövér búzamezők váltották fel, melyek fölött eltekintve pazar kilátásunk nyílt a környező völgyek vadregényes vonulataira (66-67. kép).
Bő 1 kilométeren át gyalogoltunk így a hangulatos gerincúton, míg végül egy terebélyes erdőséghez érve jelzésünk újfent a fák közé csábított minket. Ezen a ponton csatlakozott hozzánk a "Lobokai túraútvonal" tanösvénye is, melynek sűrűn jelentkező állomásain különböző érdekességeket olvashattunk a környező vidék élővilágáról. Apropó élővilág, ahogy erdei utunk egy nyitottabb szakaszához érkezve épp egy magányos turistapihenő nemrégiben épített beállóját nézegettük, váratlanul egy méretes vaddisznó röffentet ránk kíváncsian az erdőből tőlünk mindössze néhány méterre. De szerencsénkre barátkozási szándékának további jelét nem mutatta, így sarkon fordult és elviharzott (68. kép).
A furcsa találkozást követően végül hátunk mögött hagytuk a turistapihenő napsütéses tisztását és klasszikus eredi utak vonalát követve hamarosan egy keskeny műútra tértünk. A D-i irányba siető aszfaltcsík mellé szegődve mindössze pár száz méter kellett csupán sétálnunk és kisvártatva a csodálatos környezetben megbújó Hotel Kardosfa hangulatos épületei mellett haladtunk el, melyek udvarát érdekes fafaragványok díszítették (69-71. kép).
A hotel mellett elsuhanva továbbra is a műutat koptatva hamarosan elhaladtunk egy méretes erdőirtás mellett, majd egy "Y" elágazáshoz érve jelzésünk balra fordulva Ropolypuszta felé vette az irányt. Itt azonban mi elhagyva a kék sáv útmutatását újabb, nagyobb lélegzetvételű kitérőre adtuk fejünket, és a közeli "Zselici Csillagpark" felé vettük az irányt, melyre az útszéli jelzőtáblák hívták fel a figyelmünket. Magáig a parkig mindössze egy enyhe emelkedőt kellett leküzdenünk, melyet a műúttal párhuzamosan futó dózerolt földúton tettünk meg, az erdő árnyékában. Felérve a dombtetőre elsőként a gyönyörű szép és vagány kinézetű Zselici Csillagpark kilátó 25 méteres fatornyát pillantottuk meg, melynek lélegzetelállító építmény rögtön magához vonzott minket (72. kép).
Eltartott egy darabig, mire felkapaszkodtunk a sűrű erdő fölé magasodó hatalmas kilátó tetejébe, de minden kétséget kizáróan megérte a fáradozást, hiszen pazar körpanoráma fogadott minket. Amerre a szem ellátott végtelen erdők hullámzó tenger borította be Zselic vadregényes dombvidékét (73-75. kép)
A zöld tenger egybefüggő vonalát egyedül a kilátó lábánál elterülő "Csillagoségbolt Park" különös épülete törte meg csupán, mely, mint egy hatalmas bárka emelkedett ki a földből (76. kép).
A kíváncsiságtól hajtva gyorsan le is ereszkedtünk a 25 méteres magaslatról és az érdekes formájú komplexum felé vettük az irányt, hogy egy kicsit közelebbről is megismerkedhessünk vele. A látogatói csoport indítására sajnos várnunk kellett volna, így csupán kívülről vettük szemügyre a helyet, majd miután kielégítettük kíváncsiságunkat megkerestük korábbi ösvényünket és szép lassan visszabandukoltunk a kék sáv elágazójáig (77. kép).
Visszatérve a keskeny műútra ezt követően hosszas ereszkedésbe kezdtünk a magas fák alatt, és egészen a ropolypusztai halastóig kanyarogtunk le, melynek rendezett környéke igazai horgászparadicsomnak tűnt (78-79. kép).
A nagy melegben szívesen megmártóztunk volna a hangulatos tó hűsítő vizében, de ellenállva csábításnak maradtunk továbbra is az erdő szélében húzódó aszfaltcsíkon, melyen bő 1 kilométert követően elsuhantunk a kanyarban megbújó ropolypusztai birtokok mellett (80. kép).
Ezt követően pár száz méter erejéig K-i irányba haladtunk, az utat szegélyező széles tisztások mellett, mígnem az É-felől érkező piros sáv jelzéssel karöltve visszatértünk a magas fák közé. Ott továbbra is ragaszkodva a jó ideje kísérő, keskeny műúthoz szép fokozatosan É-i irányt vettünk fel, és egy hosszan tartó emelkedő vonalát követve végleg elhagytuk Ropolypuszta szélesen elterülő völgyét. Egészen addig koptattuk a kitartóan kapaszkodó aszfaltcsíkot, míg egy hirtelen balossal kék jelzésünk gondolván egyet letért róla, és egy napsütéses erdőirtás, kissé nehezen járható ösvényén keresztülvágva továbbra is tartotta É-i csapásirányunkat (81. kép)
A nyitott folt buja növényzetét hátunk mögött hagyva rövid időre betértünk az előttünk húzódó erdősáv árnyékos rengetegébe, ahol némi gyaloglást követően egy széles erdei földútba torkollott jelzésünk. A korábbi erdészeti utakhoz képest szinte sztráda minőségű úton aztán dobtunk egy balost, és majd 2 kilométeren át követtük annak jól járható, bár kissé poros felszínét (82-83. kép).
A döngölt földút hosszú vonalát végül egy turistapihenő előtt hagytuk el, ahol a jobbra forduló kék sávon eleinte még csak szelíden kanyarogtunk tovább az erdőben, majd az egyre inkább lendületbejövő terepen már kifejezetten lendületesen ereszkedtünk alá egészen a Zselickislaki-patak hosszan elnyújtott völgyéig. Lent a nyitott katlanban aztán visszatérve É-i irányunkhoz jódarabon egy rácsos vadkerítés közvetlen közelében gyalogolva törtük előre magunkat a magas fűvel benőtt szekérúton, mígnem egy jobbost követően hamarjában átkeltünk a völgy közepén kanyargó kis patak rozoga fahídján és a szemközti völgyoldalnak nekifeszülve már fokozatosan felfelé kapaszkodtunk a kitartóan kapaszkodó út mentén (84-85. kép).
Az emelkedőnek igazából az utolsó harmad volt igazán meredek, de az aztán tényleg. A zselici viszonylatban kifejezetten ritkaságszámba menő meredekségű kaptató persze nem fogott ki rajtunk, de azért kicsit megizzadtunk mire annak tetejébe értünk (86. kép).
Miután leküzdöttük az előttünk tornyosuló akadályt örömmel állapítottuk meg, hogy a munka javát már le is tudtuk aznapra, hiszen azt követően komolya szintkülönbség már nem várt ránk. Ezen felbuzdulva nyomban balra fordultunk az emelkedő tetejében, ahol egy újabb, széles földútmentén gyorsan végignyargaltunk a gerincen, miközben a sárga sávval és a kék kereszttel kiegészülve már kész jelzés kavalkád kísért minket utunkon (87-88. kép).
A nyíl egyenesen haladó utunk idővel aztán kissé kanyargóssá vált, és miközben fokozatosan K-felé fordultunk kisvártatva búcsút is intettünk kék kereszt jelzésünknek. A lendületes ereszkedésbe kezdő terepen hamarjában elhaladtunk a Kecskeháti erdészház magányos épülete előtt, majd nem sokra rá, ez erdőből kiérve már megpillantottuk a Simonfa felé nyargaló 67. sz. főutat. A forgalmas országúttól azonban még néhány terebélyesebb szántóföld elválasztott minket, így az azok közt húzódó szekérút porát taposva még egy keveset gyalogolnunk kellett (89. kép).
De csakhamar elértük a végtelennek tűnő aszfaltcsík peremét, melynek szélében már vidáman tudtuk le az utolsó pár száz métert és sétáltunk be a közeli Simonfára (90. kép).
A rendezett családi házak között sétálva egy igen hangulatos, tipikus zselici kis falu benyomását keltő települést véltünk felfedezni Andival, így szép kényelmesre fogva a tempó, ráérősen bandukoltunk végig Simonfa utcáin. Az Ady Endre utca enyhén emelkedő vonalát követve végül befutottunk aznapi túránk célállomására a katolikus templom előtt található Meteor kulcsosházhoz, melynek villanyóraszekrényében találtuk utolsó pecsétünket (91-95. kép).
Az aznapi fáradalmainkat kipihenve végül az estét a kulcsosházban töltöttük el, mely első osztályú felszereltséggel várja a megfáradt túrázókat. A meleg nyári napon töltött egész napos menetelésünket követően megkaptunk minden, mire szükségünk volt: ivóvíz, hűtő, vizesblokk, na meg persze ágy! Aznap átélt kalandjainkat summázva elégedetten dőlhettünk le aludni, hogy erőt gyűjtsünk a másnapra, hiszen végső célunkig volt még hátra bőven, de az már egy másik beszámoló története...
A második nap...
A második nap...
Szakaszleírás
Táv: Simonfa (411,0 km) - Abaligeti vá. (446,4 km) → 35,4 km
Útvonal: Simonfa - Sipos-hegy - Gálosfa - Szamár-domb - Tótvárosi-erdő - Szabás - Felső-kövesd - Alsókövesd - Nagymáté - Kántor-hegy - Abaliget vá.
Tájegység: Zselic, Somogy megye
Teljesítés ideje: 2015.06.07.
Az előzőnapi kalandozásainkat kipihenve, frissen és üdén ébredtünk meg vasárnap kora reggel a Simonfai Meteor kulcsosházban, ahol reggelink elköltése közben már izgatottan tervezgettük túránkat második etapját. Szombathoz hasonlóan szintén egy 35 kilométeres szakasz várt aznap ránk, melynek legvégén az Abaligeti vasútállomásra szerettünk volna eljutni. A nyári hőségben bőven elegendőnek éreztük ezt a távot is, így nem is késlekedtünk túl soká az előkészületekkel, hanem hamar összeszedtük magunkat és a barátságos kulcsosház udvarára kilépve belekezdtünk hosszú menetelésünkbe (1-2. kép).
A hangulatos székelykapu alatt átbújva újra felvettük a kék jelzés fonalát, és balra fordulva rögtön elhaladtunk Simonfa K-i magaslatán trónoló katolikus templom magas, fehér falai mellett. Miután a település utolsó épületeit is hátunk mögött hagytuk betértünk az erdőbe, ahol egy lustán kapaszkodó, mélyút vonalát követve szép lassan Simonfa fölé emelkedtünk. A meredek löszfalakkal határolt, zárt földúton jódarabon gyalogoltunk a kék sáv és a zöld sáv egybefonódó jelzéseit követve, miközben az ébredező erdő zajait fürkészve néhány négylábú, illetve lábatlan barátunkkal is szembetalálkoztunk (3. kép).
Amint a ránk boruló lombok alagútjából kiérve elértük a nyitott dombtetőt hamarjában egy szélesen elterülő gazdaság hangulatos lovardái mellett sétáltunk el (4-6. kép).
Egy elnyújtott jobbos ív mentén szép lassan megkerültük az épületek mellett húzódó tágas karámokat, majd egy keskeny műúthoz csatlakozva elbúcsúztunk a Simonfa óta kísérő zöld sáv jelzésünktől. Már csak az egyedül kék sávot követve itt K-felé fordultunk, és egy rövid darabon a kopott aszfaltcsík felszínét taposva haladtunk tovább (7. kép).
Az élesen É-felé forduló műutat egyenesen elhagyva végül egy poros földútra váltottunk, melynek enyhén emelkedő vonalát követve hamarosan széles szántóföldek szakították meg rövid időre az egyebe függő erdőségek vonalát. Miután a nyílt terepet hátunk mögött hagyva ismét körülzártak minket a szálas faóriások sűrű rengetege, még egy hosszabb lélegzetvételnyi szakasz erejéig sétálhattunk a kellemes árnyákot biztosító földúton. Idővel aztán ismét megritkultak mellettünk a fák és széles erdőirtások, valamint hétvégi birtokok gyümölcsöskertjei között sétálva hamarosan egy magányos, útszéli kereszthez érkeztünk, melynek figyelő tekintetétől kísérve D-felé fordultunk (8. kép).
A szép fokozatosan lendületes lejtmenetbe forduló földút felső szakaszán helyenként megcsodálhattuk a szétnyíló növényzet mögött rejtőző csodálatos völgyet, mely balunkon kísért minket, majd ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk a lejtős terepen, úgy tértünk be lassacskán az utat szegélyező, meredek partoldalak sárga löszfalai közé (9-11. kép).
Lendületesen lefelé tartva hamarjában elsuhantunk néhány magányos épület mellett, melyek az útszéli fák közé veszve őrizték az utat, majd az "alagút" végén ragyogó napsütésbe kilépve már meg is érkeztünk Gálosfára, aznapi, első pecsételőhelyünk vendéglátójához. A kellemes hangulatú, rendezett település benyomását keltő falu házai közé végül a templom és a faluház közt húzódó, keskeny műúton érkeztünk meg (12-13. kép).
Szerencsénkre épp misére gyülekezett a helyiek a fehéren ragyogó templomtorony előtt, így ha már arra jártunk mi is belestünk annak belsejébe (14-15. kép).
A hűsítő falak közt töltött rövid látogatásunkat követően visszatértünk a falut hosszában átszelő műúthoz, melynek vonalát követve szép lassan hátunk mögött hagytuk a templom és a faluház kettősét (16. kép).
Utunk következő állomásáig azonban nem kellett sokat gyalogolnunk, hiszen nagyjából Gálosfa közepénél járhattunk éppen, amikor a helyi bolthoz érve felfedeztük a pecsételőhelyre figyelmeztető jelzést. A boltot gyorsan megkerülve rá is bukkantunk a mögé rejtőző kocsma épületére, ahol egy kissé hangos, de ártalmatlan fekete házőrző köszöntött minket (17-18. kép).
Betoppanva a helyi vendéglátóipari egységbe gyorsan begyűjtöttük igazolópecsétünket (a bélyegzéshez saját tintapárnát használtunk) a kedves kocsmáros nénitől, majd megköszönve a segítséget visszatértünk a falu főutcájára. A házak között tartva D-i irányunkat ezt követően hamarjában keresztülszeltük Gálosfa békés települést (19-20. kép).
A falu végéhez közeledve végül balra fordultunk a buszmegálló előtti "Y" elágazásban és néhány métert megtéve át is léptük Gálosfa határát. A települést elhagyó országút vonalát követve azonban nem jutottunk túl messze, amikor a kék jelzésünk hirtelen jobbra fordulva a nyitott kaszálók és szántóföldek közt keresztülnyargalva egyenesen a Szamár-domb erdei felé vette az irányt (21-22. kép).
Egy széles szekérút mentén haladva hamar túljutottunk a vadvirágokkal teli, napsütéses lapályon, melynek túlsó oldalán a Surján-patakon átkelve tértünk be az előttünk magasodó fák rengetegébe (23. kép).
Már az erdőben haladva hamar letudtunk egy kezdeti, felvezető szakaszt, melynek lezárásaként elhagytuk a széles földutat és egy keskeny ösvényre váltottunk. Amint megtettük az első lépéseinket az új csapáson, a terep hirtelen kapaszkodásba kezdve nekilódult a meredek domboldalnak, melyhez hasonló combos kaptatóval ritkán találkozni a Zselicben. Végül azért sikeresen legyűrtük az előttünk tornyosuló akadályt, és egy széles erdei úthoz csatlakozva nemsokára felértünk a nyitott dombtetőre, ahol egy tágas kaszáló lengedező fűtengere mellett sétáltunk el (24-25. kép).
Elsuhanva a napsütéses rét szélében hamarosan visszatértünk az erdőbe, ahol némi gyaloglást követően, szinte észrevétlenül felkapaszkodtunk a Bükk-tetőre. Ott egy elnyújtott jobbos ívet követve szép lassan ráfordultunk a gerincen végigszaladó széles szekérútra, melyen bal kéz felől hirtelen eltűntek mellőlünk a fák és pazar rálátás tárult fel előttünk a Kistótváros gyönyörű szép völgyére. A látványt lehetett volna még fokozni, hiszen jelzésünktől nem messze egy magányos kilátó magas fatornya nyújtózkodott a zöldellő domboldalban, de azt sajnos a kerítéssel zárták el az egyszerű túrázók elől (26. kép)
Na de sebaj, az út mentén gyakran szétnyíló növényzet így is számos helyen biztosított számunkra zavartalan kilátást, melynek kedvéért sűrűn meg is álltunk, a lábunk alatt elterülő, idilli völgyet fürkészve (27-28. kép).
A festői panorámát hátunk mögött hagyva hamarjában újfent körülöleltek minket a terebélyes faóriások, melynek vendégszereteté ezt követően még jódarabon élvezhettük. Klasszikus erdei utak vonalát követve hosszú-hosszú kilométereken át gyalogoltunk a kellemes árnyék nyújtó lombok alatt, melyek egybefüggő vonalát elvétve néhány erdőirtás szakította meg csupán (29-32. kép).
A Cigány-dombhoz érve végül ismét kitárul előttünk a világ, és a fák közül kilépve békésen hullámzó völgyoldalak zöldellő rétjei bontakoztak ki szemünk előtt. A jobbunkon elterülő, széles völgy aljából rövidesen Csebény maroknyi háza bontakozott ki előttünk, melyek figyelő tekintetétől kísérve szeltük át a dombtetőt (33-34. kép).
Amint egy balkanyarral visszatértünk az erdőbe, már nem kellett sokat gyalogolnunk és kisvártatva megérkeztünk Szabás magányos településére. Az egykor szebb napokat is megélt parányi falu házainak többsége mára már lakatlan, de mindezek ellenére némi élet sikerült felfedezni ottjártunkkkor, miközben szép komótosan végigsétáltunk az épületek közt végignyargaló földúton (35. kép).
Nem telt bele sok idő és az alig tucatnyi épületből álló, hosszúkás utca végére érve hamarjában hátunk mögött hagytuk Szabás házait, majd egy kiterjed erdőirtás mellett haladva igen hosszas, és kifejezetten lendületesen ereszkedő lejtmenetbe kezdtünk (36-37. kép).
Elérve a völgy alját, néhány gyors kanyarral D-i irányt vettünk fel, és egy nyíl egyenesen haladó földút vonalát követtük szűk 1 kilométeren át (38. kép).
Haladási irányunk vonalát végül egy elnyújtott balkanyar törte meg, melyen túljutva rövidesen már magas löszfalak közt araszoló mélyút mentén vezérelt minket tovább kék sáv jelzésünk. Jódarabon tapostuk a helyenként meredeken kapaszkodó földutat, de végül csak felkapaszkodtunk annak tetejébe, mellyel egy időben meg is érkeztünk Felsőkövesdre. Betérve a házak közé csatlakoztunk a csendes településen keresztülnyargaló, keskeny műúthoz, melyet koptatva egy újabb, tipikus zselici törpe falu tárult fel előttünk. A mindentől távol eső, maréknyi ház egyetlen utcáján sétálva hamarjában átszeltük a békés települést, és annak túlsó végében egy magányosan álldogáló harangláb magas faoszlopához értünk. Néhány méterre onnan egy kopott hirdetőtábla várt már minket türelmesen az égig érő hársfák árnyékában, melyre egy kéktúrás fémládika volt felszerelve, belsejében rengeteg "nyalókával" (39-41. kép).
Hamar letudtuk hát az igazolást, a nemrégiben feltöltött készletből, majd a terebélyes lombok alá húzódva fújtunk egyet addig fáradozásainkra. Azonban nem időztünk túl soká a kellemes környezetben megbújó padoknál, hiszen ekkor még csak felénél jártunk túránknak, így miután ismét felkerekedtünk, a település elhagyó aszfaltút vonalát követve nyomban hátunk mögött hagytuk Felsőkövesdet. Az épületektől távolodva bő 1 kilométeren át ereszkedtünk a nagy ívben É-felé tartó műút mentén, amely végül egészen Alsókövesdig kalauzolt minket (42-43. kép).
Még az eddigieknél is parányibb településen (ha lehet annak nevezni) hamarjában elsétáltunk egy magányos, de jó állapotban lévő épület előtt, majd a műutat elhagyva jobbra betértünk az erdőbe. Ott néhány métert követően balra fordultunk és egy fenyőkkel teli faiskola mellett elhaladva csatlakoztunk a "Fekete István Tanösvény" nyomvonalához. A burjánzó növényzettől körülölelve kissé nehezen volt járható ez a szakasz, de szerencsére hamar túljutottunk rajta és a korábbi műutat ismét keresztezve rövidesen már egy széles földúton haladtunk tovább (44. kép).
A lustán kapaszkodó jelzésünket követve kezdetben még nyitott, napsütéses lejtőket ostromoltunk, majd, ahogy egyre feljebb jutottunk a domboldalban, úgy zárult össze körülöttünk az erdő, és a végén már magas partfalak közé szorult, árnyékos alagútban értük el a dombtetőn található elágazást (45-46. kép).
Jobbra fordulva természetesen ragaszkodtunk továbbra is a kék sáv jelzésünkhöz, melyen a gerincen végignyargalva hamarosan D-i irányt vett fel, miközben egy hatalmas erdőirtás mellett elhaladva megcsodálhattuk a lankás dombok közé szorult Bakóca nem is oly távol települését (47-48. kép).
Az enyhén kapaszkodó terepen klasszikus erdei utak vonalát követve egészen a nagymátéi elágazóig sétáltunk, ahol egy szelektív kitérőre nyílt lehetőségünk, a mindössze néhány szám méterre található Nagymáté-vadászházhoz, de mivel nemrégiben jártunk arra, így ezzel most nem éltünk. Helyette balra fordulva gyorsan átbuktunk egy kisebb dombon, majd a zárt erdőbe visszatérve hamarjában elsuhantunk a Hollófészekhez (358 m. - a Zselic legmagasabb pontja) vezető leágazás előtt is (49-51. kép).
A következő, nagy elágazásnál aztán búcsút intettünk a régóta kísérő kék körút jelzésnek és balra kanyarodtunk. Ezt követően kissé egyhangúvá vált utunk, melyen erdőirtásokkal tarkított, hol szétnyíló, hol záródó erdőkön vágtunk keresztül, miközben szép fokozatosan ÉK-felé fordultunk. Némi változatosságot csempészve a végtelennek tűnő erdők zöld tengerébe, amikor kisebb-nagyobb erdőirtások mellett haladtunk el, néhol már előbukkantak a Mecsek távoli hegycsúcsai (52-55. kép).
Néhány kilométer elteltével végül túljutottunk ezen a kissé monoton szakaszon, és miután egy hirtelen vágással visszahúzódtak mellőlünk a fák, már végtelennek tűnő mezők zöldellő rétjein kanyargott tovább jelzésünk. Ahogy a dombtetővel összhangban mi is hullámozva haladtunk előre, úgy szép fokozatosan lélegzetelállító panoráma bontakozott ki körülöttünk, melyben megcsodálhattuk a tőlünk jobbra húzódó völgy aljában megbújó Karácodfa épületeit, míg, ha a látóhatár széle felé vetettük tekintetünket, akkor a Jakab-hegy, Tubes, Misina csipkézett hegyvonulataitól kiindulva egészen a Hármas-hegy - Zengő kettőséig el lehetett látni (56-58. kép).
Persze nem csak a messzi távolt fürkésztük oly kíváncsian, hiszen a körülöttünk elterülő, napsütés réteken ezerszám nyíltak a változatos színekben pompázó vadvirágok, melyek vibráló kavalkádja gyönyörű képet festette ezen a meleg, nyári napon (59. kép).
Apropó meleg! A szakasznak egyetlen szépséghibája volt csupán, mégpedig az, hogy pont a legnagyobb hőségben kellett keresztülvágnunk ezen a részen. Igaz, hogy szorosan az erdő szélében kellett kanyarognunk, de sajnos árnyék nem sok jutott nekünk, így igazán örültünk neki, amikor közel 4 kilométer elteltével elsétáltunk egy nemrégiben átadott turistapihenő mellett, majd nem sokra rá végül visszatértünk a zárt erdőbe (60-61. kép).
Jó volt ismét a terebélyes lombok oltalmában bandukolni, melynek vendégszeretetét ezt követően majd másfél kilométeren át élvezhettük. Klasszikus erdei utak vonalát követve hűségesen követtük a D-nek forduló jelzésünk, mígnem egy lapos dombtető széles rétjéhez érve elhagytuk az odáig kísérő, széles földutat. Ami ezután következet attól szívesen eltekintettünk volna, de sajnos nem volt más választásunk, mint kitaposott ösvény híján a kifejezetten nehezen járható tisztás derékig érő füvei közt gázolva átvágni azon. Kétség kívül a két napos túránk legkellemetlenebb 400 métere várt ott ránk, de cserébe legalább a kilátás pazar volt. Amint kissé lejtésnek indult talpunk alatt a terep hamarosan már feltűntek az előttünk húzódó völgy aljában az Abaligeti vasútállomás környéki épületek, melyek látványa igazán üdítőleg hatottak ránk a nagy küzdelem közepette (62-63. kép).
Természetesen néhány perc elteltével azért csak keresztülverekedtük magunkat a fűtengeren és az egyre inkább nekilóduló domboldalban rövid időre visszatértünk a fák közé. Túljutva az erdősávon, balunkon rögtön házakat pillantottuk meg, melyek mellett kalauzoló kék jelzésünk búcsúzóul még 1,5 méteres csalánok közt vezetett minket keresztül (64. kép).
Mialatt átvágtunk a harcias növények buja rengetegén kissé felpezsdült vérünk, de szerencsére hamar végére értünk eme kalandos szakasznak is, és rövidesen kiléptünk a vasútállomás felé vezető műútra. Az utolsó néhány méter már hamar jött, így a fehérre meszelt vasúti épülethez érve kisvártatva be is futottunk két napos vándorlásunk végállomására. Munkák lezárásaképpen gyorsan felkerestük a helyi forgalomirányítót, aki készségesen nyújtott át számunkra utolsó pecsétünket, mellyel hitelesítettük ottjártunkat, majd a magas nyárfa árnyékába leülve szép megvártuk pécsi vonatunkat. (65-68. kép).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése