PITE 30

Helyszín: Mecsek
Táv: 30,8 km
Szint: 930 m
Időpont: 2014.02.15.
Rajthely: Abaliget

Az egész hetes masszív esőzéseket követően számítani lehetett rá, hogy idén hatalmas sárdagasztásban lesz részünk a szokásos év eleji "PITE 30" teljesítménytúrán. Kissé aggódva indultunk meg reggel Pécsről és csak reménykedhettünk benne, hogy azért nem lesz járhatatlanul rossz az útvonal (szerencsére nem volt). De igazából az elvetemült túrázókat apró kellemetlenség nem tart vissza! :)

Gyönyörű napsütéses reggelre ébredtünk szombaton, ami szinte csalogatott ki a természetbe. Így valahogy mindig könnyebb megindulni mint egy fagyos, ködös reggelen. Jó kedvűen, fél 8 körül érkeztünk meg Abaligetre, a szokásos rajhelyhez. Gyors nevezést követően 7.45-kor már úton is voltunk Andival.

Hogy ne nagyon legyenek illúzióink, mindjárt a túra elején ízelítőt kaptunk a ránk váró dagonyázásból. A Denevér múzeum mellett elhaladva hagytuk magunk mögött Abaligetet és a kék négyszöget követve vágtunk neki a túra majd 31 km-es távjának. Az út kezdetben igen hosszan és kitartóan haladt felfelé. Sajnos a talaj ekkorra már rég kiolvadt ezért csúszott is rendesen, megnehezítve a haladást. Útközben a jelzésünk elvált a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra valamint a sárga jelzés kettősétől, de mi rendületlenül haladtunk tovább a kék négyszögön D-i irányba. A hegyen átbukva a Nyáras-patak völgyébe ereszkedtünk le, majd a patak igen rozzant "hídján" (mindössze két vastagabb gerenda az egész) átkelve újra felfelé kapaszkodtunk. Nagyjából még 1 km-en át kanyarogtunk a sáros erdei úton, mire kiérkeztünk az aszfaltozott műútra. Általában nem vagyok a műutas szakaszok híve, de mos igazi megváltás volt. A jól járható úton neki is iramodtunk kicsit és csakhamar az első ellenőrzőponthoz érkeztünk (1. kép).

A Petőczpusztai haranglábnál gyorsan megejtettük az ilyenkor szokásos pecsételést, majd továbbiakban a Dél-Dunántúli Piros túra jelzést követtük Jakab-hegy irányába. Időközben a Nap is egyre erőteljesebben sütve adta tudtunkra, hogy ma bizony jó időnk lesz. A "tavaszi" körülmények között még jó darabon haladtunk az erdei műúton.  (2. kép).

Az aszfaltot végül a kék és kék háromszög jelzésre váltva hagytuk el, megkezdve utunkat a Jakab-hegy csúcsa felé. Rögtön következett is a dagonyázás, újfent elég sáros, csúszós szakasz következett. Jobb kéz felől megduzzadt kis erdei patak csordogált a Pálos-kút irányából, ami sejteni engedte, hogy a forrás is teljes hozammal üzemelhet. Valóban így is volt, a szépen kiépített Pálos-kútnál hangosan csobogva tört elő a hűs vizű forrás (3. kép).

A Pálos-kúttól még kitartóan emelkedett az utunk. Néhol igen intenzív hagyma illat csapta meg az orrunkat,  hiszen a zöldellő hegyoldalban elkezdett előbújni mindenki nagy kedvence, a medvehagyma. Most még nem álltunk neki az apró, zsenge leveleket leszedni, a "szüret" még várhat. Három hét múlva, a "Nőnapi Túrán" úgyis kaszálni lehet majd, az biztos. Különféle medvehagymás ételkülönlegességeken elmélkedve érkeztünk meg aktuális emelkedőnk végére, ahonnan a távolban ellaposodó Mecsek vonulatait csodálhattuk meg (4. kép).

A továbbiakban egy rövid ideig kétéltű üzemmódba kellett váltani, mert a lapos, lefolyástalan szakaszon nagy mennyiségű víz rekedt meg az erdei utakon (5. kép).

Szerencsére ez tényleg csak egy rövid rész volt, ezt követően már viszonylag jól járható út következett. Hamarosan már a hegy gerincén haladtunk párhuzamosan a panoráma úttal. A kék jelzésünket nem sokára elhagyta a kék háromszög Sasfészek irányába. A meredeken aláereszkedő jelzés fái között mi is kileshettünk egy picit a lent elterülő tájra (6. kép).

Az elágazótól már nem volt sok hátra (Zsongor-kő kilátójához ezúttal nem néztünk ki), még pár száz méter és elértük a Jakab-hegy fennsíkját. Az esőbeálló és kilátó tövében várt ránk a 2. ellenőrzőpont. Itt már végérvényesen beköszöntött a tavasz. A zöldellő réten verőfényes napsütésben vágtunk át és érkeztünk meg a pontba (7. kép).

Igazolást követően Milka Wafelinit és az ínyenceknek szárított csicsóka szirom volt a jutalom. A jó időben sokan kényelmesre fogták a túrát, sokan időztek a kilátóban vagy éppen a Pálos romoknál. Mi kis pihenőt követően azonban indultunk is tovább a kék jelzésen maradva. Viszonylag könnyed szakasz következett, a talaj ázott volt ugyan, de jól járható. Útközben még a természetjárók kreatív alkotásait is megcsodálhattuk (8. kép).

Ahogy közelítettünk a Patacsi-mező (Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra igazolópont) felé az út úgy vált egyre járhatatlanabbá, végül az utolsó pár száz méter igazi sártenger volt. Az út mellé kihúzódva azért abszolválni lehetett a szakaszt. Patacsi-mezőtől elnyújtott emelkedőn kezdtük meg a kapaszkodást Vörös-hegy irányába. Az emelkedő alsó szakasza kellemetlen, csúszós volt sok sárral. A zöld háromszög kereszteződésnél található kereszteket érintve vitt utunk (9. kép).

Enyhén emelkedő úton a Rózsa-hegy csúcsa felé haladtunk. Út közben eddig is bőven akadt, de ezen a szakaszon különösen sok hóvirággal találkoztunk (10. kép).

Mielőtt utunk elérte volna a hegycsúcsot, hosszú lejtmenetbe kezdtünk. Hamar leértünk az Orfűi műúthoz, amin átkelve Remeteréthez értünk. Az esőbeállót érintve É-nak vettük az irányt Büdös-kút felé (11. kép).

A műút fölé magasodó domboldalban hosszan kanyarogva szeltük az utat. Ezen a szakaszon szinte mindig rengeteg medvehagymát találni, idén sem lesz ez másképp. Már itt is kezdtek előbukkanni a kora tavaszi geofiton növények, zöldre festve a domboldalt. A műúttól eltávolodva meredek lejtőn érkeztünk le Büdös-kút völgyébe (12. kép).

A forrás melletti kis hídon átkelve a Büdös-kúti kulcsosházhoz (Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra igazolópont) érkeztünk. Immáron a 3. ellenőrzőpontban jártunk, ahol ismét csokit kaptunk. Igazolást követően a kéken egészen az Erdei-kereszthez kapaszkodtunk fel (13. kép).

A kereszttől É-i irányba fordultunk a sárga jelzésen. Hosszú, erdei műutas szakasz következett. Elég jól járható út, itt-ott azonban megsínylette a fakitermelést. Egyes szakaszain az erdőirtásnak köszönhetően pazar látvány tárunl elénk, a távolban magasodó Hármas-hegyet és a Zengőt pillanthatjuk meg (14. kép).

Hosszan a sárga jelzést követve érkeztünk meg Vágotpusztára. A pár házból álló kicsiny mecseki falu fontos színtere volt az 56'-os mecseki eseményeknek, melynek a fehérre meszelt harangláb oldalán díszelgő márványtábla állít emléket (15. kép).

Ezt követően talán ez egész túra legdurvább szakasz következett. A Lóri-völgyel párhuzamosan futó sárga jelzésen iszonyatos mennyiségű sár várt ránk. Csak úgy cuppogtak a bakancsok a már-már mocsári körülmények között. Kicsit lelassított minket, de az itt nagy segítséget jelentő túrabotoknak köszönhetően csak leértünk Bánosra. A falu határában találtuk 4. pontunkat, ami önjelölős volt. Ikszelés után műúton sétáltunk át Mecsekrákosra, ahol visszatértünk az idő közben elhagyott sárga jelzésre. A házak közül kiérve hamarosan az Orfűi-tó mellett haladtunk. A gyönyörű időben horgászok vették birtokba a partot (16. kép).

A tavat megkerülve, majd a Malom múzeumot érintve hátunk mögött hagytuk a sárga jelzést és kis kitérőt tettünk a a zöld jelzésen. A Mecsek-házánál már népes túrázó sereg jelezte, hogy újabb ponthoz értünk (17. kép).

A pecsételés mellé téli fagyi volt a jutalom. Innét már nem volt sok hátra, mindössze 4,5 km, ezért nem is időzünk soká, hanem rövid pihenő után ismét nekiveselkedtünk. A sárga kereszt mentén ezúttal az Orfűi-tavat másik oldalról megkerülve folytattuk az utat. Kisvártatva a Pécsi-tóhoz érkeztünk, mely déli partját érintve a kemping irányába fordultunk (18. kép). 

A partnak és vele együtt egyben Orfűnek is a kék kör jelzésére térve intettünk búcsút. Nagy zöld réten vezetett keresztül a jelzés, mely közepén a Zipernovszky-forrás található (19. kép).

Az erdőbe visszatérve meredek hegymenet következett. Felérve jelzést váltottunk és a továbbikban már csak a kék kereszt jelzést követtük egészen a célig. Először átkeltünk az Abaligeti műúton majd ismét egy mezőt keresztezve tértünk vissza az erdőbe. Kezdetben jól járható erdei úton haladtunk párhuzamosan a műúttal, de a végére azért még maradt egy kis sárdagasztás. Kis patakmederben haladva kicsit még összesároztuk a bakancsunkat így a végére, de ez már nem zavart különösebben. Nemsokára a tó mellett kibukkanva visszaérkeztünk Abaligetre. A tavat általában le szokták engedni télire, de most az utóbbi idők esőzéseinek és a barlangból kifolyó pataknak köszönhetően volt víz a medencében. Ennek ellenére a tó közepén lévő kis sziget száraz lábbal is megközelíthető volt. Sokan éltek is a ritka lehetőséggel és kiültek kicsit napozni (20. kép).

A tavat megkerülve még megtettünk pár métert és újfent elértük kiindulási állomásunkat. A célban vöröshagymás zsíros kenyértől roskadozó asztal és forró tea várta a megfáradt túrázókat, no meg természetesen a túra védjegyévé vált almás pite, ami nekem idén is nagyin ízlett (21. kép).

Természetesen a frissítő mellé oklevél és a teljesítés számával változó kitűző is járt. A körülményekhez képest úgy gondolom, hogy újfent egy igen kellemes túrán vagyunk túl. Gyönyörű túraidőnk volt, az ébredező, "tavaszi" Mecsek ilyenkor mindig csodaszép. A szervezésre szerintem nem lehet panasz, a  PITE-sek hozták a tőlük szokásos szintet: a szolgáltatás elegendő volt, az útvonal remek (talán a Bános előtti szakasz nem a legjobban járható ilyenkor) a célban pedig külön piros pont a pitéért, a sárról meg nyilván nem tehetnek. 

Téli Tihany 20

Helyszín: Balaton-felvidék
Táv: 20,6 km
Szint: 813 m
Időpont: 2014.02.01.
Rajthely: Tihany

A BTHE (Börzsönyi Természetbarát és Hegymászó Egyesület) teljesítménytúrákra soha nem lehet panasz, de a "Téli Tihany 20" alkalmával szerintem különösen kitesznek magukért a szervezők. A Tihanyi-félsziget lenyűgöző környezetet biztosít a rendezvénynek, ami már önmagában is egy hatalmas élmény lenne, de a mindehhez párosuló magas színvonalú rendezéssel együtt egy felejthetetlen túrahétvégében lehet részünk. Hozzá kell tenni, hogy idén szerencsések is voltunk az időjárást illetőleg, hiszen Pécsről indulva útközben itt-ott elég kitartóan esett, de a túrát azért elkerülte a hétvégére beígért ónos eső. A félsziget teljes egészében hóba burkolózott, szóval a feltételek adottak voltak, hogy egy igazi klasszikus téli túrán vegyünk részt február első napján. Mivel nagyon hosszú táv nincs a túrán, ezért mi is szép kényelmesen, 9 órára érkeztünk csak meg Tihanyba. Érkezésünkkor már javában folyt a népes túrázó sereg rajtoltatása, ami a már megszokott kártyás rendszerrel rendkívül gördülékenyen zajlott, így a magas létszám ellenére sem kellet sokat várni. Nagyon szép és igényes Cartographia térképet kaptunk ezúttal is, amit még indulás előtt alaposan áttanulmányoztunk (1. kép).

A Tihanyi-félsziget nem éppen hatalmas hegyeiről híres, legmagasabb pontja is csak 232 méter (Csúcs-hegy), de a 20 kilométeres táv alatt azért sikerült 813 méter szintemelkedést összeszedniük a szervezőknek, ami valljuk be nem rossz. A kapott térkép egyébként rendkívül szemléletes és könnyen követhető, örömmel konstatáltuk, hogy gyakorlatilag az egész félszigetet lehetőségünk lesz bebarangolni. Utunk során összesen 9 hivatalos ellenőrző pontot kellett érintenünk (+ a cél), ami elég soknak számít, de ennek csak örültünk. Azért mondom, hogy hivatalos, mert emellett számos "alternatív" megállót is közbeiktattunk. Rengeteg olyan pont szerepelt az útvonalon, ahol egyszerűen muszáj volt megállni és  megcsodálni a lenyűgöző téli tihanyi tájat. No de akkor lássuk, hogyan is festett a "Téli Tihany 20" útvonala: Tihanyt a sárga keresztet követve, a Belső-tó mellett haladva hagytuk magunk mögött. A településről kiérve még mielőtt nekivágtunk volna az emelkedőknek, megcsodálhattuk a hófödte házak mögé magasodó apátságot (2. kép).

A tótól egészen a Hármashegyi-kúphoz kapaszkodtunk fel. Itt ugyan nincs ellenőrző pont, de nem volt olyan turista aki néhány pillanat erejéig ne mászott volna fel a sziklákhoz és csodálta volna meg a lenyűgöző panorámát. A szikláktól visszaereszkedve kis kitérőt tettünk a zöld barlang jelzésen az Átjáró-barlanghoz, első pontunkhoz (3. kép).

Pez cukorkát és pecsétet kaptunk, majd a jelzésen tovább hamarosan visszatértünk a sárga keresztre. Hangulatos téli, erdei utakon haladtunk, útközben több helyen is nagyobb sziklákat kerülgetve. Idő közben zöld T jelzésre (Lóczy Lajos gejzírösvény) váltottunk és visszaérkeztünk a Belső tó partjához. A távolban elterülő Tihanyt csodálhattuk meg ismét, ami majd az egész út során lebilincselő háttért szolgáltatott a túrának (4. kép).

Többnyire síkban haladva szép lassan megkerültük a tavat, mígnem egy szalagozott szakaszra váltva, megkezdtük a kapaszkodást meredeken  Kis-erdő-tető felé. A szalagozást elhagyva a zöld háromszögön fordultunk rá a csúcshoz - és egyben a 2. ep.-hoz - vezető útra, azonban még mielőtt felértünk volna egy sziklakiszögellésnél ismét megálltunk. Letekintve ezúttal a havas táj közepén elterülő Külső-tavat csodálhattuk meg (5. kép).

Miután kigyönyörködtük magunkat a téli tájban kicsit feljebb kapaszkodtunk a pontig és pecsételtettünk az itinerbe. Továbbra is a zöld háromszögön maradva ereszkedtünk lefelé, néhol elég meredek és csúszós utakon (6. kép).

Egy nagyobb szőlőföld mellett haladva érkeztünk le a Külső-tóhoz, melyet immár szalagozást követve kerültünk meg Ny-i irányból. A tó mellett vezető út elég jeges volt ezért kicsit lassabban lehetett haladni. Magából a tóból sok minden nem látszik, mert már igen mocsaras és különben is hó borította, de mindemellett hangulatos volt a náderdő partján sétálni. Egy tágas mezőre kiérve hagytuk magunk mögött a vízpartot és enyhén emelkedve az Apáti-hegyhez érkeztünk. A főúttól nem messze található Apáti-templomromnál már a harmadik ellenőrző ponthoz érkeztünk. Itt forró teát és forralt bort valamint pogácsát kaptunk frissítő gyanánt. A meleg italos üstök mellett már népes sereg verődött össze és jókedvűen tárgyalták a túrán eddig megtett kilométereket. A tömegen átverekedve mi is megpihentünk egy kicsit (7. kép).

Kellett is a frissítés, hiszen ezek után jött a java. Irány a Csúcs-hegy! Amint azt már korábban említettem, nem egy Mont Blanc, de a hegy vonulatain hullámvasutazva gyűlik szépen az a szintemelkedés. A templomromtól továbbiakban a zöld T jelzést követve vágtunk neki az emelkedőknek. Még mielőtt a Csúcs-hegyre megkezdenénk a kapaszkodást, útközben még a Nyereg-hegyet is le kellett gyűrnünk. Megérte azonban dolgozni, a folyamatos emelkedőkért gyönyörű panorámát kaptunk cserébe. A sziklás hegyoldalból a Bozsai-öböl náddal borított partvonalára tekinthettünk le (8. kép). 

A gerincen haladva több tisztás rész és sziklakiszögellésnél is lehetőség van megállni és megcsodálni a téli Balaton látképét. Egyszerűen gyönyörű. Azonban nem csak akkor láthatunk igazán érdekes dolgokat ha letekintünk a tájra, hanem néhol a hegyen kialakult sziklaformák is rendkívül szép és érdekes formákat tudnak ölteni (9. kép).

A Csúcs-hegy előtt még egy kicsit visszaereszkedtünk, majd kisebb lendületet véve meredek kaptatón érkeztünk a ponthoz. A ponttól kétféleképpen lehetett lejutni: 1. néhány métert visszamenni, majd az erdei ösvényen elhaladni a csúcs alatt, vagy 2. rendkívül extrém viszonyok között (csúszós jéggel borított, sziklákon) egy kötél segítségével leereszkedni. Én az utóbbit választottam, de utólag visszagondolva ez azért elég veszélyes szakasz volt. Végül is sikerült épségben leérni és folytattuk utunkat tovább. Hosszú elnyújtott ereszkedés következett a hegyoldalban, sok helyen rosszul járható, csúszós részekkel. Óvatosan haladva értünk le a hegyről, de rögtön kapaszkodhattunk is fel a Gurbicza-tetőre. Ez a szakasz nagyjából ilyen volt végig, hol lefelé, hol felfelé haladtunk néhol igen csúszós szakaszokon. Végül egy utolsó emelkedőt leküzdve a Hálóeresztőnél várt az 5. ellenőrző pont (10. kép).

Még egy rövid szakaszon ereszkedtünk a zöld T jelzésen, majd röviden szalagozást követve a zöld jelzésre váltottunk, amely innen már majdnem egészen a túra végéig elkísért bennünket. A hullámvasút folytatódott tovább, előbb a Cser-hegy majd azt követően a Kerek-hegy következett, ahonnan egészen a műútig ereszkedtünk le. Az aszfaltot néhány méter után elhagyva az Akasztó-dombra kapaszkodtunk fel kissé meredek úton. Az a jó ebben a sok hegymenetben - amellett hogy formálja a hátsót - hogy az esetek többségében pazar kilátásban lehet részünk. Ezúttal Tihany K-i partját és a Somosi-öblöt tekinthettük meg (11. kép).

A pontban almát vettünk magunkhoz és megindultunk le a hajóállomás irányába. Az erdőt elhagyva rövid városi szakasz következett, amin kisvártatva leérkeztünk a Balaton partra. Haladtunk egy darabon párhuzamosan a parttal, majd kisvártatva máris a hajóállomásnál voltunk. A nagy tömeg és a hangoskodás már messziről jelezte, hogy itt újabb forralt boros pont következik! A meleg ital mellé ismét kaptunk pogácsát is. A pontot elhagyva rövid ideig még a parton haladtunk. Nem volt éppen fürdőzős idő.  A Balaton nagy hullámokat vert, csupán csak néhány kacsa ringatózott a vízen. A partra fröccsenő víz rögtön rá is fagyott a kiálló sziklákra és növényekre (12. kép).

A parttól eltávolodva ismét visszatértünk az erdőbe. A zöld jelzés egy szakaszon meredek, rendkívül nehezen járható lépcsősoron vezetett felfelé. Az akadályt leküzdve hamarosan elértük a Barátlakásoknál található ellenőrzőpontot (13. kép).

A sziklafalba vájt mesterséges üregek története sok évszázadnyi múltra tekint vissza. Feltehetően vallási céllal kialakított remete lakásokként funkcionáltak a X-XIV század között. Napjainkra már a barátlakások többségét sziklaomlások temették el, azonban a három többé-kevésbé éppen maradt remetelak érdekes látványt nyújt a 20 méter magas bazalttufa sziklafalban (14-17. kép). 

A Barátlakásokat hátrahagyva haladtunk tovább az eredi úton. Az Óvár-hegyet megkerülve, a hegy Ny-i oldalán kapaszkodtunk fel a hegytetőre. Az út mellett kijelölt magaslati pontról körbetekintve a Tihanyi-félsziget belső területeinek nagy részét belátni (18. kép).

Hegyről le, hegyre fel, és már a Kálvária következett. Szép lassan visszaérkeztünk Tihany határába. A szépen karbantartott és felújított Kálvária dombbal szemben büszkén magasodó apátság jelzi számunkra, hogy már nincs sok hátra a túrából (19. kép). 

Rövid, meredek lejtőn tértünk vissza a házak közé. Szépen kiépített sétányon haladtunk párhuzamosan a félsziget K-i partjával (20. kép).

A sétány végéhez érve a híres-nevezetes Tihanyi apátságoz érkeztünk.  Most éppen felújítási munkálatok zajlottak a templom körül így az nem látogatható. Kénytelenek voltuk beérni azzal, hogy csak kívülről vesszük szemügyre az apátságot, de még így kívülről is impozáns látványt nyújt (21. kép).

A templomtól már tényleg nem volt sok hátra. A település utcáin át még 800 méteren kanyarogva érkeztünk vissza a célba. Útközben a házak között látni lehetett, hogy idő közben népes csoport vette birtokba a Belső-tavat korcsolyázás céljából. A célban aztán várt ránk a megérdemelt jutalom. Nem is kevés! Néhány perces sorban állást követően vehettük át  megérdemelt kitűzőt (vagy éppen hűtőmágnest, attól függően, hogy ki mit választott) és oklevelet, melyek mellé egy elég igényes és szép nyakba akaszthatós BTHE-s kulcstartót is kaptunk. Az egész megkoronázása képpen pedig mákos tésztával szolgáltak a rendezők. Tényleg le a kalappal a szervezés előtt. Nem elég, hogy egy gyönyörű helyen biztosítottak számunkra a túrázási lehetőséget, mert az útvonal tényleg nagyon jól lett összeállítva és kijelölve (eltévedni egyszerűen nem lehetett), de úgy gondolom. hogy még a szolgáltatások is minden elvárásnak  megfeleltek. Nyugodtan mondhatom, hogy az egyik legélvezetesebb téli túra a "Téli Tihany 20".

Bartina Maraton

Helyszín: Szekszárdi-dombság
Táv: 41,5 km
Szint: 980 m
Időpont: 2014.01.18.
Rajthely: Várdomb

Ugyan a Szekszárdi-dombság nem hatalmas hegyeiről és végeláthatatlan völgyeiről híres mégis úgy gondolom, hogy a túraszezon egyik legjobb teljesítménytúrája kerül itt megrendezésre minden év elején. Immáron 15. alkalommal megrendezett "Bartina túrák" évről-évre rengeteg túrázót csalogatnak a tolnai megyeszékhelyre. Idén sem volt ez másképp, közel 1000 fő nevezett a 4 résztáv valamelyikén. Nemhiába, a gyönyörű útvonalon haladó túráról és a szervezésről is egyaránt szuperlatívuszokban lehet csak beszélni. Akit egyszer megérint a "Bartina túrák" varázsa, az többé már nem tud szabadulni a Szekszárdi-dombságtól. Már negyedik éve, hogy én is, a Mecseket hátam mögött hagyva ilyenkor Szekszárd felé veszem az irányt.

Természetesen idén is a Maratonra esett a választás, így korán reggel, érkeztünk meg a régi szekszárdi 5-ös iskolához, hogy időben nevezni tudjunk. A rajtolásban volt némi csavar, hiszen 7 órakor a Maratoni táv nevezőit egyszerre, ingyenes külön busz szállította át a tényleges rajtba. A tömött csuklós buszon egy tűt sem lehetett leejteni, annyi induló volt. Andival és Matyival hárman, mi is ott zögykölődtünk az öreg Ikarus hátuljában és már izgatottan vártuk, hogy nekivághassunk a túrának. Végül 7.20-kor érkeztünk meg a várdombi rajthoz, ahonnan egyből neki is iramodtunk a 41,5 km-es távnak (1. kép). 

Várdombról kifelé egyből bele is csaptunk a lecsóba, mindjárt egy hosszabb emelkedővel indítottuk a reggelt, csak hogy felébredjünk. A tömegrajtnak köszönhetően a túra elején eléggé együtt mozgott a mezőny egyetlen, hosszan elnyúló menetoszlopot alkotva. Ez különösebben nem volt zavaró, hiszen  mindenki hamar felvette a saját tempóját és nagyjából 1 kilométert követően kényelmesen lehetett haladni. Egyedül azért  senki nem érezhette magát, hiszen mindig akadt valaki látótávolságon belül (2. kép). 

Kissé borongós, de kellemes túraidőt fogtunk ki, még csak nyomokban sem emlékeztetett semmi arra, hogy elvileg most tél van. Még a túra elején hamar meg is szabadultunk a kabátoktól, dombnak felfelé amúgy is jó idő volt. Dombokból meg ugye akadt bőven, az első ellenőrző pontig végig a Szekszárdi-dombságra jellemző klasszikus, dimbes-dombos utakon haladtunk a zöld jelzést követe (3. kép).

Némi hullámvasutazást követően egy dombtetőre  felérve hosszan haladtunk É-i irányba, párhuzamosan az 56-os főúttal. Jobb oldalon elől, kisvártatva a gyönyörű szép Mausz kápolna tűnt fel a távolban. Sajnos most be kellett érnünk annyival, hogy csak messziről csodáljuk meg a kis kék épületet, hiszen  a zöld és zöld kereszt jelzések találkozásánál kihelyezett bója jelezte, hogy első ellenőrző pontunkhoz érkeztünk. Egyéni lyukasztással igazoltuk, hogy ott jártunk, majd a zöld kereszten Ny-i irányba indultunk tovább. (4. kép). 

Hosszú erdei szakasz következett többnyire jól járható utakon, viszont akadt néhány sárosabb rész is. A két pont között félúton kereszteztük az Alsónána felől érkező sárga kereszt jelzést majd enyhe emelkedővel közelítettünk a szálkai erdőbe. Útközben még leküzdöttünk egy a fakitermelés miatt elég sáros szakaszt, majd nemsokára a kék háromszög jelzéshez érkeztünk (5. kép).

Újabb ellenőrző pont, ismét egyéni lyukasztás. Továbbiakban a kék háromszöget követve É-i irányba, hosszú ereszkedésbe kezdtünk. A jelzésen haladva Szálka határában található nagy horgásztó ÉNy-i végénél értünk ki az erdőből (6. kép).

A tó rendkívül nyugodt és békés volt ezen a korai, téli reggelen. Nyári időszakban, csak úgy hemzsegnek a horgászok és kirándulni vágyok végig a tóparton, de most egy lélek sem moccant. Csupán csak néhány teljesítménytúrázó törte meg az idilli csendet, de ők sem időztek soká. A műutat elérve, mindössze néhány métert kellett megtenni és máris bent voltunk a faluban. A Trófea vendéglőt és a falu jelképnek számító szarvas szobrot elhagyva már meg is érkeztünk a 3. ellenőrző ponthoz (7. kép).

Pontban ezúttal már pontőrök is voltak, akik igazolás után csokival és forró teával kínáltak bennünket. A jóleső frissítő után a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra útvonalán folytattuk tovább az utat. Innentől már együtt haladtunk a 30-as résztávon nevezőkkel, akinek Szálka volt a rajthelyük. A falut meredek kaptatóval hagytuk el, majd a kék jelzésen Grábóc felé vettük az irányt. Ekkora már gyönyörű napsütéses időnk volt, igazi tavaszi hangulatban kanyarogtunk a hatalmas szántóföldek között. A dombtetőről pazar kilátás nyílott a távolban húzódó Mecsek vonulataira (8. kép).

Könnyen haladtunk a jó időben, hamar át is értünk Grábócra, ahol a szokásos helyen, a szerb ortodox kolostor és templom bejáratánál volt az ellenőrző pont. A kolostor az esetek többségében szabadon látogatható szokott lenni, bár jártam már úgy, hogy zárva volt, most viszont pont akkor nyitották ki a kapuját, amikor mi odaértünk (9. kép).

Mivel már többször is jártunk a kolostornál, ezért most nem tértünk be, csupán csak kintről csodáltuk meg. Miután a pontban almát vettünk magunkhoz folytattuk utunkat Grábócon át. Hamar átértünk a kis falun, melyet istállók között hagytunk el, tehén és ló akadt erre bőven. A faluból kiérve továbbra is a kéken, széles legelőkön át vezetett az út (10. kép).

Talán a túra egyik legkeményebb szakasza várt ránk. Miután beértünk az erdőbe hosszan elnyúló emelkedőn kapaszkodtunk felfelé. A haladást nemigazán segítette, hogy az emelkedő nagy részén ragadós sárban kellett taposnunk. Végül is csak felértünk a dombtetőre, ahol rövid szusszanást követően meredeken ereszkedtünk le a túloldalon, nem kevésbé sáros szakaszon. Egészen a volt Grábóci-erdészlakig ereszkedtünk vissza, ahonnan a vadászház érintésével ismét meredeken felfelé a változatosság kedvéért sárban. Ilyenkor aranyat ért egy jó túrabot! A hegytetőre felérve egészen a sárga-kék elágazóig gyalogoltunk, ahol már az 5. ellenőrző pont várt minket. Nem meglepő módon rengetegen voltak a pontban, hiszen itt, ahogy azt az itiner is már előre jelezte forralt bort és teát lehetett kapni. A gulyáságyúból literszámra mérték a meleg italokat (11. kép).

Mi is megkóstoltunk egy-egy pohárral, majd mentünk is tovább, hiszen akad még forral bor arrébb is. Lefelé haladtunk a kék jelzésen, hangulatos levél borította erdei ösvényeken. Egészen a völgy aljában lévő Haramia-forrásig ereszkedtünk le. A forrás általában bő vízzel folyó és finom hűsítő vizet ad (12. kép).

A forrást magunk mögött hagyva ismét csodálatosan szép szakasz következett. A Fazekas-völgy és a Sötét-völgy domboldalában végigkanyargó kék jelzés lélegzetelállító szakaszokon vezetett át. Bal kéz felől a domboldalban húzódó hatalmas erdő borul ránk, míg jobb kéz felől, lent a völgyben hol kiszélesedő, hol elkeskenyedő kövér, zöld rétek húzódnak. A völgyben haladó tanösvények hívják fel a figyelmet a hely szépségére és gazdag elő világára (13-15. kép).

A völgyet végül egy meredek lejtőn hagyjuk el a kék négyszög jelzésen. A kaptatót leküzdve Kakasd határában fekvő szántóföldeknél értünk ki az erdőből, ahonnan az út egészen a faluba kanyarog le. Lent újabb ellenőrző pont és csoki várt minket, majd a kék háromszög - kék kört követve hamarosan tovább is álltunk Kakasdról. Rövid de annál kegyetlenebb szakasz következett. A falut elhagyó erdei út mint egy 1,5-2 km-en át tömény sárdagasztás volt, rendkívül nehezen járható és csúszós. Annyira nem élveztük, de hát túrákon megesik az ilyesmi.  Azért épségben sikerült átverekedni magunkat a Sötét-völgyi műútig. Gyors lyukasztás az ellenőrző bójánál és tovább a kék kereszten (16. kép).

Két kilométer műút következett, amiért személy szerint annyira nem vagyok oda, de legalább jól lehet rajta haladni. Hamar meg is érkeztünk a Gyermektáborhoz. Itt ismételten tömörült a mezőny, újabb forralt boros pont! Rá is kellett pihenni egy kicsit a következő szakaszra, mert várt ránk némi szintkülönbség. A pontot elhagyva ismét a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra jelzésén haladtunk felfelé a Húshagyó-dombara majd azt követően az Óriás-hegyre (ami csak helyi léptékkel óriás, hiszen csak 285 méter, de azért kell felfelé kapaszkodni rendesen). Ezt a szakaszt senki nem úszhatta meg a Bartina túrán, minden résztávon fel kellett ide kapaszkodni (17. kép).

Az Óriás-hegyen átbukva még egy darabon erdei szakaszon haladtunk, majd az erdőből kiérve, az immáron becsatlakozott a sárga jelzéssel közösen érkeztünk meg a 10. ellenőrző ponthoz. A pontot követően hangulatos szurdokvölgyben ereszkedünk lefelé. Szélesen elterülő szőlőföldek határában kibukkantunk ki ismét a szabadba egy rövid időre, de rögtön, meredeken felfelé újabb szurdokvölgybe vezet a kék jelzés (18. kép). 

A Bati kereszthez felérve ismét hatalmas szőlőültetvények között találjuk magunk. Törmelékes, zúzottköves műúton kanyarogva egyre szaporodó pincék és hétvégi házak jelezik, hogy lassan visszaérünk Szekszárd határába. Egyik ilyen hétvégi ház szomszédságában érjük el utolsó, lyukasztós pontunkat (19. kép).

A továbbiakban már hol szalagozást, hol a zöld jelzést követve kanyarogtunk tovább a pincesoron egyre közelítve a város felé. Útközben, bal kéz felől, a szőlők felett elnézve még megcsodálhattuk a város fölé magasodó Bartina-hegyet és kilátóját is (20. kép).

A zöldön tovább ereszkedve, meredek lejtőn egészen ide, a Bartina-hegy lábhoz érkeztünk. Innét a piros jelzést követve hatalmas villák között haladunk tovább lefelé és végül a piros keresztre váltva visszaérkezünk az ismerős, volt 5-ös iskolába, a célba. 

Végül 8 óra és 5 perc alatt tudtuk le a 41,5 km-t, ami figyelembe véve, hogy 11 ellenőrző pont volt, szerintem egész korrekt. Végeredményben ismételten egy kiváló Bartina Maratonon vagyunk túl. Az égiek újfent kegyeikbe fogadtak, így gyönyörű időben a legszebb arcát mutatta a Szekszárdi-dombság. Külön köszönet a szervezőknek, akik ismételten csodálatos útvonalat írtak ki nekünk és emellett a szolgáltatásokkal is messzemenőkig elégedettek lehetünk. Utóbbiak természetesen a célban sem értek véget, hiszen volt zsíros kenyér hagymával roskadásig és forralt bor, valamint tea. Az oklevél idén különösen szép lett, a minden évben egyedi készítésű bronz jelvényekre meg egyenesen nincsenek szavak!