Dombay-tó Maraton

Helyszín: Mecsek
Táv: 43,7 km
Szint: 1880 m
Időpont: 2014.12.28.
Rajthely: Dombay-tó - Pécsvárad

Rendhagyó módon ezen év utolsó hétvégéjén vasárnap gyűlt össze a Mecseket szerető teljesítménytúrázók népes társasága, hogy a mindig remek hangulatú "Dombay-tó Maraton"-nal búcsúztassuk a hátunk mögött hagyott 2014-es évet. A rendezvény sajnálatos apropóját szolgáltatta, hogy az idei túraszezon mellett egyben a Dombay-tó túráktól is érzékeny búcsút vettünk, mivel nagy bánatunkra ez volt az utolsó rendezés. A korábbi években hagyományosan a "Dombay-tó Maraton" jelentette az aktuális túraszezon megkoronázását, hiszen gyönyörű helyeken kanyargó nyomvonalának, kihívást jelentő terepviszonyainak, nagyszerű szervezésének és utánozhatatlan hangulatának köszönhetően sokak nagy kedvence volt. Természetesen nekünk idén sem volt kérdés, hogy a karácsnyi bejgli delíriumból ébredezve mivel fogjuk tölteni a két ünnep közötti időt. Szinte már egy hónapja csak ezt a túrát vártuk, illetve, hogy az utolsó rendezés alkalmával méltóképp tisztelegjünk a Mecsek kétség kívül egyik legjobb túrájának. 

A kissé csípős vasárnap reggelen nem sokkal fél 6 után hagytuk el Pécset, hogy a Pécsvárad melletti kis üdülőfalu felé vegyük az irányt. Kényelmes és zökkenőmentes volt az utunk kifelé menet, nyoma sem volt a pár napja beígért hónak. A Dombay-tóhoz megérkezve azért Attila előrelátóan parkolta le az autót, hogy ha netán mégis megérkezne az a bizonyos 10-20 cm hó, akkor is könnyedén haza tudjunk indulni a túra után (bölcs meglátás volt). A parkolótól átsétálva nem sokkal 6 óra után toppantunk be a tó fölött található rajt épületébe, ahol a kandallóval jól felfűtött teremben már szép számban gyülekeztek a résztvevők (1. kép).

Mi sem tétováztunk túl hosszasan, hanem gyorsan elvégeztük az adminisztrációt és már kézhez is kaptuk a már jól ismert, igényes itinerünket. A menetlevélben a jól követhető, fekete-fehér térkép mellett gazdag szöveges leírást és szakaszokra lebontott részletes táblázatot is találni, de mi sokat nem bíbelődtünk a tanulmányozásával, hiszen az útvonal már évek óta változatlan. A Dombay-tó túrák egyik nagy előnye egyébként, hogy nem kell mindjárt a nevezéskor eldönteni, hogy mely távon szeretne indulni az ember, hanem a túra során nyugodtan át lehet váltani az egyik távról a másikra (2. kép).

Rövid szedelőzködés és menetfelszerelés igazítást követően végül pontban 6.30-kor hagytuk hátunk mögött a rajt épületét és vágtunk neki a maratoni távnak. A koromsötétben mindössze a halovány közvilágítás szolgáltatott némi fényt számunkra, ahogy a Patak utca É-nak tartó kopott aszfaltját tapostuk (3. kép).

A lustán kapaszkodó utca vonalát nemsokára egy éles jobb kanyar törte meg, amin Pécsvárad felé fordulva szép fokozatosan elmaradoztak körülöttünk az út mellett sorakozó házak. Sajnos ezzel a közvilágítás is megszűnt, úgyhogy kénytelenek voltunk előhalászni a fejlámpákat a táskákból. A rajt óta kísérő zöld kereszten megtettünk még néhány száz métert, majd egy balról érkező széles szekérútra fordulva elhagytuk a műutat. Az út mellett álló magányos présház mellett elhaladva már a piros kereszt jelzést követtük tovább. Az enyhén emelkedő terepen nemsokára búcsút intettünk az utolsó épületeknek is és széles szántóföldek határában gyalogolva szép lassan a Zengő lejtői felé vettük az irányt. A jelzésünk nemsokára letért a szekérútról és kis időre egyenesen egy szűk, bokrokkal erősen benőtt ösvényre váltottunk, ami egészen a közeli erdőszélig kalauzolt minket. Itt újfent csatlakoztunk a korábbi szekérúthoz és a Zengő kicsit lendületesebben kapaszkodó D-i lejtőin haladtunk felfelé. Időközben csendesen, apró szemekkel, de el kezdett havazni, azonban egyenlőre még csak minimális mennyiség maradt meg, épphogy csak a lehullott levelek felszínén. Bemelegítésként nagyjából 1,5 kilométeren át kapaszkodtunk így fölfelé kitartóan, mígnem elértük a hegygerincen végigszaladó sárga sáv jelzést. Balra fordulva az új jelzésünkön egyből beköszönt a Zengő és igazi arcát feltárva már hirtelen emelkedő, meredek hegyoldalon haladtunk Ny-felé. A nehezen járható, köves földúton rendületlenül haladtunk előre az egyre erősödő világosságban, mígnem a magas fák közül kiérve elérkeztünk a hegy nyitott nyergéhez. A megritkított É-i lejtőknek köszönhetően elég huzatos idő fogadott ott minket, miközben elsétáltunk a faépítésű esőbeálló mellett (4-5. kép). 

A huzatos, sík szakasznak szerencsére hamar vége lett és egy utolsó, combos emelkedőnek nekifeszülve megkezdtük a csúcshódítást. Mivel még a túra elején voltunk, ezért erőtől duzzadva, hamar letudtuk az utolsó akadályt is és pillanatok alatt felértünk a 682 méter magas hegycsúcsra (6. kép).

Az egykori geodéziai mérőtoronyhoz érve még jobban beleerősített a nyereg óta kísérő erős szél, így pontőreink is inkább a némi oltalmat nyújtó sátorba visszahúzódva fogadták a beérkező túrázókat. Nekünk sem volt nagy ingerenciánk maradni, őket sem akartuk túl hosszan kitenni a viszontagságos időnek, ezért gyorsan pecsételtettünk és már indultunk tovább. A sárga sávot követve elsétáltunk a Zengő-vár romjai mellett, majd az igen meredek É-i lejtőn hosszas ereszkedésbe kezdtünk (7. kép).

A lendületes, és helyenként igen csúszós meredélyen egészen egy széles szekérútig ereszkedtünk le, amin balra fordulva Püspökszentlászló felé folytattuk a túrát. A jól járható, egyenletes úton jó tempóban tudtunk haladni, így rövidesen megérkeztünk a sárga sáv - kék négyszög elágazásához, ahol egy kihelyezett kódot kellett feljegyeznünk itinerünkbe (8. kép).

Igazolást követően egy éles visszafordító kanyart véve rátértünk a ponttól néhány méterre kanyargó keskeny, erdei műútra és immáron a kék négyszöget követve egészen a Zengő-kő tisztásáig követtük annak vonalát (9. kép).

A tisztással szemben letértünk az aszfaltról és a sűrű erdőbe hatolva É-i irányba indultunk tovább. Kezdetben nagyon nehezen járható és egyenetlen terepen vezetett minket a jelzés, mivel az erdei munkagépek által feltúrt út és kőkeményre fagyott földúton nehéz volt rendes ösvényt találni (10. kép).

Jódarabon követtük lefelé a lustán ereszkedő földút vonalát, mígnem egy éles balkanyarhoz érve hirtelen meginduló lejtőbe csapott át. A lendületes ereszkedést követően elértük a Réka-kunyhó felé siető patak széles völgyét, melynek vonalát felvéve a kulcsosház felé tartottunk. Az igen meredek és csúszós völgyoldalban egyetlen, szűk kis ösvényt taposva haladtunk előre, ahol előzésre sok lehetőség nem nyílott, ezért kissé feltorlódott a mezőny. Kicsit belassulva, de az elnyúló jobbos ív mentén  végül csak megérkeztünk a festői környezetben megbújó, jellegzetes kis sárga épülethez, amit egy kis fahídon átkelve meg is csodálhattunk (11-12. kép). 

Miután kattintottunk néhány képet a Réka-kunyhóról és a magas fenyőfák alatt megbújó Etelka-forrásról rátértünk a kulcsosház előtt kanyargó széles földútra és továbbra is a kék négyszöget követve É-felé indultunk tovább (13-14. kép).

Kisvártatva ismét emelkedésbe kezdett a terep, amin lassan, de biztosan ismét fölfelé kapaszkodtunk. A lomhán araszoló jelzést itt-ott rövid sík szakaszok szakítottak meg, ezért nem volt túl fárasztó ez az etap....egyenlőre. De ugye, ami késik, az nem múlik, és a korábbi évek tapasztalatai alapján ezzel tisztában is voltunk. Ahogy haladtunk előre, úgy lélekben már a vészesen közelgő Somos-hegy meredek lejtőire készültünk. Nemsokára egy vadkerítés sarkához érve búcsút intettük az odáig kísérő kék négyszögnek és szalagozásra váltva kisvártatva egy széles erdőirtás szélében találtuk magunkat (15. kép).

Ezzel lényegében meg is érkeztünk a Somos-hegy lábához, ahol rövidesen el is hagytuk a széles szekérutat és toronyiránt megindulva nekiveselkedtünk a nem túl hosszú, de annál intenzívebb csúcstámadásnak. Kijelölt ösvény híján továbbra is szalagozást követtünk az egyre havasabb avarban gázolva, ami alatt szerencsénkre fagyott volt a talaj, különben a sáros csúszós lejtőn igazi extrém sport lett volna a feljutás (amire a korábbi években volt már példa). Az emelkedő alsó harmada szimplán csak meredeken indul, majd azt követően hirtelen brutális kapaszkodásba csap át a hegyoldal, ahol szinte állva lehet legelni (16. kép). 

A csípős, hideg időben igazi tüdőtisztító testmozgásban lehetett részünk, de azért semmi sem tart örökké és végül kemény küzdelem árán végül csak legyűrtük a Somos-hegy izzasztó, D-i lejtőit. Kemény erőfeszítéseink megkoronázására ellenőrzőpont fogadott minket a csúcson (520 m), ahol kicsit kifújhattuk magunkat, miközben begyűjtöttük aktuális igazolásunkat (17-18. kép).

Továbbindulva egy rövid darabon a gerincen gyalogoltunk ÉNy-i irányba, majd rövid lejtmenetet követően becsatlakoztunk a Mecseki Zöld Túra nyomvonalába. Élesen balra fordultunk a zöld sáv jelzésen és néhány perces gyaloglást követően a kanyargós erdei úton már a Szamár-pihenő nyergéhez érkeztünk (19. kép).

Ezen a ponton ismét találkoztunk a Réka-kunyhó felől érkező kék négyszöggel és, ha már úgy adódott, akkor újfent felvettük annak vonalát. A zöld sáv - kék négyszög kereszteződésében jobbra fordulva egy hirtelen nekilóduló, lendületes lejtőn ereszkedtünk lefelé, amin kisvártatva kiértünk a magas fák sűrűjéből és a Kisújbánya határában húzódó kövér (bár most kissé zordnak tűnő) legelők lejtőin kanyarogtunk tovább a település irányába (20-21. kép).

A csendes sváb falu K-i végén tértünk be az elszórtan álló épületek közé és Kisújbánya hosszan elnyúló "fő utcáját" követve a központ felé vettük az irányt. Kopott, köves szekérúton gyalogolva néhányszor átkeltünk az út mellett csordogáló sekély kis patakon, miközben egyre jobban kezdett beleerősíteni körülöttünk a havazás is, kellemes téli hangulatot kölcsönözve a tájnak (22. kép).

A Ny-ra tartó, kissé hullámzó utca vonalát követve nemsokára elsétáltunk egy bemutatónak szánt fűrészmalom mellett, majd miután elértük a faluházat és a vele átellenben található Kisújbányi kulcsosházat (Dél-Dunántúli Kéktúra igazolópont) az utunk hirtelen nekilódulva meredek emelkedőbe kezdett. A faluból kifelé tartó műúton a kék sáv jelzést követve előbb bal kéz felől elhagytuk a magas fenyőfák mögött megbújó templomot, majd jobbról nemsokára a hangulatos Klumpás fogadót érintettük (23-26. kép).

A település határában büszkén nyújtózkodó Szent Márton szobor tekintetétől kísérve egy bal kanyarral végleg búcsút intettünk Kisújbányának (27. kép). 

A kanyargós aszfaltcsíkon továbbra is kitartóan kapaszkodtunk fölfelé, mígnem rövidesen a Püspükszentlászló felől érkező sárga sáv keresztezte utunkat. Ezen a ponton hátunk mögött hagytuk a kék jelzést és jobbra fordulva a sárga sáv - zöld háromszög egybefonódó jelzésein a Cigány-hegy meredek D-i lejtőjének gyűrkőztünk neki. Kissé egyenetlen és köves földúton kitartóan törtünk a csúcs felé, mígnem egy balos kanyarhoz érve már jóval békésebbé szelídült a terep (28. kép).

A hegymenet javát letudva felszabadultan gyalogoltunk végig a gerincen, ahol egy utolsó bal kanyart követően feltárulkozott előttünk a Cigány-hegyi kilátó kissé megosztó "hordó" alakja (nekem speciel semmi bajom vele) (29. kép).

A kilátó aljában ellenőrzőpontot is találtunk, ahol a kedves pontőrök vízzel és nápolyival fogadtak minket. Amíg a többiek az igazolással foglalatoskodtak, gyorsan felszaladtam a vasszerkezetű monstrum tetejébe, hogy megcsodálhassam a téli tájat. A kitartó hóesés eléggé behatárolta a látási viszonyokat, de ennek ellenére érdemes volt körbetekinteni az 524 méteres Cigány-hegy tetejéről, hiszen a Keleti-Mecsek hangulatos vonulatai még ilyen időben is magával ragadó látványt nyújtottak (30-31. kép).

Miután kigyönyörködtem magam a látványban visszasiettem a többiekhez és már indultunk is tovább. A sárga sáv vonalát ismét felvéve lekocogtunk a hegy É-i, kissé meredek, de rövid idő alatt véget érő lejtőjén és egy széles erdei földútba becsatlakozva a közeli Dögkút-tetői elágazáshoz kapaszkodtunk fel az enyhén emelkedő terepen. Itt ezúttal nem foglalkoztunk az utunkat keresztező piros sávval, sem a kicsivel arrébb leágazó kék kereszttel, hanem  még rövid gyaloglást követően a sárga keresztre váltva intettünk búcsút a sárga sáv jelzésnek. A Szószék D-i lejtőjén haladó földúton kezdetben még síkban haladva tettünk meg néhány száz métert, majd szalagozást és egy hatalmas nyilat követve hirtelen nekiindultunk a meredek hegyoldalnak (32. kép).

Ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk a hegy combos emelkedőjén úgy egyre barátságtalanabb időjárási viszonyok fogadtak minket... és akkor még finoman fogalmaztam. Jobb oldalunkról igen felerősödő, szinte már sarkvidéki szél tört ránk nem túl ideálissá téve a hegymenetet. De hősiesen tűrtük a megpróbáltatásokat, és hamarosan el is értük a Szószék csúcsát (33-35. kép).

A gerincen továbbindulva ÉNy-felé haladtunk a közeli Dobogó irányába, az újabb ellenőrzőpont csalogató közelségének tudatában. A nagy hófújásban szerencsére könnyedén követhetőek voltak a rikító, piros csíkos szalagok, így gond nélkül tartani tudtuk a helyes irányt. Rövidesen meg is érkeztünk a Tolna megye legmagasabb pontján (594 m) állított kopjafához, ahol a kíméletlen elemekkel dacoló pontőrünk nagyon nehéz pillanatokat élt meg (36. kép).

Amint lehetett, gyorsan hátrahagytuk a nem túl vendégmarasztaló helyet és a sárga háromszög enyhén ereszkedő jelzését követve a közeli földútig gyalogoltunk, ahol mintegy varázsütésre szinte meg is szűnt a szél (szegény pontőr, ha ezt tudta volna...) (37. kép).

A széles úton balra indultunk el és rövid ideig újfent a sárga sávot követtük, majd nagyjából 300 métert követően jobbra fordultunk a sárga kereszten. Az enyhén lejtős terepen Ny-i irányt tartva megtettünk pár száz métert, majd egy éles jobb kanyart követően hosszas ereszkedésbe kezdtünk a nekilóduló lejtőn. Az ismét egyenletessé váló terepen szinte rögtön újabb bója következett, ahol már 2. kódunkat jegyezhettük fel az itinerbe, majd a sárga keresztnek búcsút intve komoly munka várt ránk. Szalagozástól vezérelve igen meredeken kapaszkodó földútra tereltek rá minket a szervezők, amin szép lassan a Somosra (nem ugyan az, mint a korábbi Somos-hegy) kapaszkodtunk fel. Ahogy egyre feljebb jutottunk az előttünk tornyosuló akadályon, úgy kerültünk egyre közelebb a jobb kéz felől húzódó lélegzetelállító sziklafalakhoz, melyek látványa magával ragadó volt (38. kép).

Miután leküzdöttük az emelkedő nehezét és felértünk a gerincre csupán egy éles jobb kanyar, és még egy rövid séta várt ránk és meg is érkeztünk 5. ellenőrzőpontunkhoz, ahol lobogó tábortűz társaságában fogadtak minket pontőreink (39. kép).

Vagyis csak 1 pontőr, mivel a társa éppen gödröt ásott néhány méterrel arrébb, előkészítve a helyet az éjszakai sátrazásnak. Néztünk is hüledezve, azért ilyen időben ez nem gyenge. Minket valahogy jobban csalogatott az otthon melege, úgyhogy gyors igazolást követően magunkhoz vettünk még egy Sport szeletet is és már robogtunk is tovább. Rövid felvezető szakaszt követően szép lassan D-nek fordultunk és a hirtelen eső, helyenként durván meredek hegyoldalban gyorsan ereszkedtünk lefelé (40. kép).

Az igen hosszúra nyúló lejtőn azért örültünk, hogy nem fordított vonalvezetésű a túra, mert a Somos-hegyi kaptató az elején messze elmaradna ettől, de mazoisták lévén Attilával aztán mégiscsak felvetődött bennünk egy fordított Dombay-tó Maraton ötlete... az időpont most úgyis felszabadul :) (41. kép).

Na jó, a viccet félretéve még néhány perces kitartó ereszkedést követően végül csak leérkeztünk a hegy lábánál kanyargó Vár-völgybe, ahol ekkor már nem elhanyagolható mennyiségű hó hullott a nap folyamán. (42. kép).

Nem is olyan rég, majd másfél hónapja a "Mecsek 1800"-on tettük tiszteletünket a festői szépségű völgyben, akkor még ragyogó, napsütéses őszi időben az ezer színben pompázó erdőt járva, így ámulatba ejtő volt nézni, hogy mekkora változás ment végbe ezen rövid idő alatt. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a kanyargós aszfaltút vonalát követve az egyik ámulatból a másikba estünk a varázslatos hangulatú völgyben haladva, pedig csak egy igen rövid szakaszát járhattuk be ezúttal (43-46. kép).

A rövid, de annál élvezetesebb sétánk a Vár-völgyben egészen a balra leágazó zöld keresztig tartott, amire ráfordulva rögtön átkeltünk a völgyben csordogáló kis patakon, majd egy hosszúra nyúló jobbos mentén már meredeken kapaszkodtunk kifelé a völgyből. Bal kéz felől egy meredek bevágású, szűk kis völgy felett haladtunk, melyet rengteg kidőlt fa töltött meg, míg jobb kéz felől egy nagyobb erdőirtás mellett elhaladva érkeztünk meg az elég combos emelkedő tetejére (47. kép).

A Vár-völgy felett húzódó, nyitott gerincen gyalogolva Ny-nak fordultunk és egy rövid darabon a zöld sáv - zöld kereszt egybefonódó jelzéseit követtük. Kezdetben egyenletes, sík terepen haladtunk, majd miután a széles erdei út enyhén lejteni kezdett, rövidesen letértünk balra és már csak a zöld kereszt vezérelt minket. Az alacsony, fiatal fák sűrűjét nemsokára felváltotta a zárt erdő, ahova egy kissé nekiiramodó, lendületes lejtőn érkeztünk meg. Ezzel lényegében a Sín-gödör bejáratához érkeztünk meg, de ahogy jöttünk úgy tovább is álltunk, hiszen rögtön a piros körre váltva átkeltünk a völgyben kígyózó patakon és a Szederindás-kút érintésével már kifelé kapaszkodtunk onnan (48-49. kép).

Mondanom sem kell, hogy az aznapi hullámvasutunk aktuális állomásaként ismét egy meredek kaptatóval néztünk farkasszemet, aminek leküzdése bizony nem volt egyszerű feladat, lévén, hogy kifejezetten hosszúra nyúlt. Szóval egy darabig lefoglalt minket az előttünk tornyosuló akadály, de azért nem bizonyult leküzdhetetlennek (50. kép).

Felérve a Hidas-i hátra jobbra fordult a jelzésünk és a kék kereszttel kiegészülve egy rövid darabon még a gerincen sétáltunk, majd néhány kanyart követően balra letértünk a széles útról. A kissé megritkuló piros körön, szalagozással megtámogatva gyorsan átvágtunk egy erdőirtásfolton, majd egy szekérúthoz csatlakozva már a Hidasi-völgybe ereszkedtünk. A rengeteg fatörmelék miatt néhol kicsit nehézkesebb volt a járás, de összességében hamar leérkeztünk a völgybe, ahol rögtön egy újabb kód fogadott minket. Miután azt is feljegyeztük balra fordulva indultunk tovább, közvetlenül az ösvény mellett csordogáló tiszta vizű patak mellett, mely ezúttal is rendületlenül haladt előre megannyi kis zúgóján bukdácsolva a szűnni nem akaró havazásban (51. kép).

Kelet felé haladva a kék sáv jelzésen ismét ízelítőt kaphattunk a klasszikus Hidasi-völgyből és annak magával ragadó szépségéből, ahogy a völgy fehér köntösbe borult havas erdein és az azokat megszakító széles tisztásain vágtunk keresztül (52. kép).

Sajnos minél szebb egy szakasz, annál hamarabb véget ér, így egy széles rét szélében hamar a zöld kereszt elágazásához érkeztünk. A rögtönzött patakátkelést követően már az új jelzés lassan nekiveselkedő emelkedőjén kifelé tartottunk a völgyből. Rövidesen ismét bekeményített a terep és talán mondanom se kell, de meredek kaptatón kapaszkodtunk egyre feljebb. De annyira azért nem durvultunk ezúttal és viszonylag hamar le is csendesedett a terep, így az utolsó 100 métert már szintben haladva tettük meg. A Pusztabányai vadászház rétje melletti turistapihenőnél keresve oltalmat várt minket újabb pontőrünk, de az ismét felerősödő szélben nem sok siker koronázta próbálkozását (53. kép).

A tűzrakóhelynél ezúttal is rotyogott már a kihagyhatatlan forró tea, amiből mi is kaptunk egy pohárral, amíg átestünk az adminisztráción (54-55. kép).

A nagy hidegben roppant jól esett a forró ital, de azért nem estünk túlzásba, mert a következő ponton úgyis bőven mérik majd, úgyhogy miután megköszöntük a kedvességet már odébb is álltunk. kisétáltunk a Kisújbányára siető közeli műútig, amin átkelve a kék háromszögön folytattuk tovább a túrát (56. kép).

Egy enyhe lejtőn rögtön ereszkedésbe is kezdtünk, de még mielőtt nagyon belelendültünk volna kis időre hátrahagytuk a széles szekérutat és rövid kitérőt tettünk a közeli üveghutákhoz, hogy megtekintsük az egykori üvegfújók kemencéit (57-59. kép).

Rövid látogatásunkat követően visszatértünk a hólepte földútra és egy rövid darabon folytattuk tovább a könnyed ereszkedést. A fokozatosan ellaposodó terepen nemsokára jobbra fordultunk és immáron a Kis-tóti-völgyben haladtunk tovább a csendesen csordogáló kis patak mellett. A jól járható úton könnyedén haladtunk előre, még az egyre hízó hótakaró ellenére is (60. kép).

Bő 1 km-t követően végül kiértünk a sűrű erdőből és hangulatosan hullámzó domboldalakon keresztülvágva rövidesen megérkeztünk Püspökszentlászló idilli kis településére. A szakadó hóesésben hosszasan gyalogoltunk a falu egyetlen utcáján keresztül, szebbnél-szebb turistaházaktól kísérve, miközben folyamatosan szállingóztak szembe a pontból igyekvő túratársak. Nagyjából a település felénél még megmásztunk egy kisebb emelkedőt, majd rövidesen megérkeztünk a püspöki kastély mellett található Bazsarózsás kulcsosházhoz (61-62. kép).

A pontban nagy volt a tömörülés, hiszen sokan megpihentek a kis konyha melegében, mialatt jóízűen fogyasztották a finom mecseki teát. Két pohárral én is felhajtottam belőle, amíg a pecsétemre vártam, majd a helyemet átadva már indultunk is tovább. Ismét végigsétáltunk a hófödte, fehér utcán, amit egészen a település Ny-i hátáráig követtünk, majd a Hosszúhetény felé vezető rossz minőségű, kopott műúton érzékeny búcsút vettünk a csodálatos kis falutól (63. kép).

Rövid ideig a kék négyszög - zöld négyszög - kék háromszög egybefonódó jelzéseit követtük, majd néhány száz métert követően a leágazó kék négyszögön egy széles szekérútra váltottunk (64. kép).

Klasszikus erdei szakasz következett, ahol majd 1 km-en át fölfelé vezetett a kanyargós földút. Durva szintkülönbséget ugyan ezúttal nem kellett leküzdenünk, de hosszúsága miatt azért kellemesen fárasztó volt a kapaszkodás, aminek végül a Zobákpuszta felől érkező műút vetett véget. Az É-felől érkező zöld kereszt jelzéssel kiegészülve megkerültük az út mellett álló vassorompót, majd az aszfaltút túloldalán a Pap-rét széles tisztása fogadott minket (65-66. kép).

Tartva a Ny-i irányt gyorsan átvágtunk a havas réten, majd hamarosan visszatértünk az erdőbe. Már a fák között gyalogolva párhuzamosan haladtunk a korábban keresztezett műúttal, egyre közelítve a Hármas-hegy lábához. A jól járható, széles ösvényen hamar elérkeztünk a zöld kereszt leágazójához, amin balra fordulva következhetett a várva-várt hegymenet. Hamarjában még egyszer átkeltünk a műúton, majd a nekilóduló, széles földúton É-ról indítottunk támadást a hegy ellen (67. kép).

A hosszúra nyúló kapaszkodás vonalát több helyen kanyarok törték meg, kicsit Ny-felé terelve minket, miközben jobb kéz felől hatalmas erdőirtást kerültünk meg (68. kép).

Kemény volt a kapaszkodás, de ez nem ért váratlanul minket, hiszen, erre már számtalanszor jártunk. Az igazi meglepetés azonban még hátravolt. Ahogy a jóval meredekebb felső szakaszán jártunk a hegynek, nemsokára megközelítettük a csúcs felé kanyargó műutat, azonban mielőtt rátérhettünk volna a szalagozás balra terelt minket. Az igen meredek gerincre ráfordulva 2 másodperc alatt arcomra fagyott a mosoly (szó szerint!), ugyanis ezen a nyitottabb szakaszon olyan orkán erejű, metsző szélvihar fújt keresztbe, hogy pillanatok alatt minden megfagyott rajtam. A hirtelen jött hófúvás minden erejét bevetve próbált letolni az útról, de dacolva a körülményekkel rendületlenül haladtam előre a még meredekebbé váló ösvényen. Végül komoly küzdelem árán csak rátértünk a hegytetőre tartó műútra, ahol ugyan nem sokkal, de már kicsit védettebben gyalogolhattunk (69. kép).

A keskeny műút vonalát követve hamarosan kiértünk a magas fák oltalmából és egy széles erdőirtás mellett elhaladva már csak egy utolsó kis emelkedő és néhány méter választott el az utolsó előtti ellenőrzőpontunktól. Végül aztán csak felértünk a hegycsúcson (604 m) található, radarállomásra emlékeztető (igazából nem tudom, hogy mi lehet ez az épület) betonmonstrumhoz, ahol Misi várt minket a pontban. Nem mondanám, hogy túl természetes lett volna a mosolya, ami nem csoda, hiszen a kavargó erős szél elől még itt sem lehetett oltalmat találni és ezen még a pálinka sem segít (70-71. kép).

Miután váltottunk néhány szót útra keltem, mert valahogy nem szívleltem túlságosan azt a hideget, ami ott fent volt. Szalagozást követve mintegy 500 métert haladtunk még a gerincen DNy-i irányba, majd hirtelen jobbra fordulva hosszú és meredek ereszkedésbe kezdtünk a Hármas-hegy ÉNy-i lejtőin. A csúszós, havas meredélyen nemsokára egy nyitott erdőirtáshoz értünk, ahol a térdig érő fiatal fák közt gázolva ereszkedtünk lefelé. Nem volt éppen könnyű a terep, de a megbízható túrabotok ismét nagy segítséget nyújtottak, így könnyedén és gyorsan leértünk a Hotel Kövestető felé vezető műútra. Az előző napi tavaszi időjárásra visszagondolva szinte hihetetlen, hogy mekkora hóban gázoltunk éppen, de nagyon élveztük, hogy végre téli túrán lehetünk (72. kép).

Semmitől sem hátráltatva lendületesen haladtunk előre az egyenletes műúton, amit egészen a Hosszúheténybe tartó országútig követtünk. Óvatosan átkelve az aszfalton balra fordultunk a zöld kereszten és rögtön betértünk az erdőbe (73. kép).

Ismét tipikus erdei szakasz következett, ahol az enyhén ereszkedő földút vonalát követtünk D-i irányba, mígnem egy éles balkanyarral K-nek nem fordultunk. Ezen a ponton búcsút intettünk a zöld keresztnek és már szalagozást követtünk tovább. A helyenként feltámadó szélben nehéz volt a tájat kémlelni, de szerencsére könnyedén megtaláltuk a tájékozódást segítő szalagokat. Egy kicsit lendületesebb lejtőn ereszkedve átvágtunk egy patakvölgyön, majd annak túloldalán nemsokára kiértünk az erdőből. Széles szántóföldek és legelők hullámzó dombjain kicsit felfelé kapaszkodtunk, majd az ellaposodó dombtetőn már ismét szintben haladtunk a jókora hóban. A végeláthatatlan hómezőkön, csupán néhány magányos bokor, illetve fa szolgált tájékozódási pontként, melyeken lobogó narancssárga szalagok jelezték a helyes útirányt (74. kép).

Tartva a DK-i irányt hamarosan megpillantottuk a nem is oly messzi távolban Hosszúhetény körvonalazódó épületeit, majd egy hosszan ereszkedő lejtő mentén búcsút intettünk a tágas földeknek és megérkeztünk a település határába (75. kép).

Aszfaltra cserélve a korábbi földutat eleinte még csak a külső utcákban gyalogoltunk, mígnem a Hármashegy utca érintésével ráfordultunk a  Fő utcára. Rögtön egy lendületes lejtő vonalát követve elsétáltunk a helyi templom előtt, majd egy gyors bal-jobb kanyart követően leértünk a központba (76. kép).

Megtettünk még néhány métert a teljesen kihalt úton és az első sarkon balra fordulva meg is érkeztünk a Tavasz Vendéglőhöz, utolsó ellenőrzőpontunkhoz (77. kép).

Belépve a fülledt kocsmába önfeledt túrázók nótázásától volt hangos a helyiség, melyet mosolyogva hallgattunk mi is, amíg az itinerünket hitelesítették. Néhány korty tea után azonban már útra is keltünk, mert a nagy melegben teljesen megolvadt a ruházatunkon lévő hó. A vendéglő utcáját még hosszasan követtük a faluból kifelé, nyíl egyenesen K-felé tartva. A családi házakat szép lassan felváltották az út bal oldalán sorakozó présházak, majd miután azokat is hátunk mögött hagytuk végeláthatatlan szántóföldek között követtük tovább a vastag hótakaró alatt megbújó széles földutat (78. kép).

Így leírva egész idillinek hat a felvázolt kép, de a valóságban ez közel sem volt így. Már a présházak között gyalogolva is belekóstolhattunk, de igazán a nyitott földeken szembesültünk vele, hogy a metsző hóátfúvások képében rohamozó szél igencsak kellemetlenné tudja tenni ezt a szakaszt. De nem volt mit tenni, behúztuk a nyakunkat és törtük előre az utat a zord síkságon át (79. kép).

Hosszas küzdelem után jobb kéz felől elhaladtunk egy kerítéssel körülvett terület mellett, melynek távolabbi sarkánál jobbra fordultunk, még mielőtt beértünk volna az erdőbe. Továbbra is szalagozást követtünk D-i irányba tartottunk a szűk kis úton, amivel ekkor már 40 km felett jártunk (80. kép).

Miután hátrahagytuk a jobb kéz felől kísérő kerítést, rögtön balról is lehaladtunk egy másik mellett, majd a szalagozást követve szép lassan K-felé fordultunk. Továbbra is tágas szántóföldek felett vezetett utunk, amit követve még bő 1 km-en át gyalogoltunk a hirtelen jött télben, majd nemsokára feltünedeztek előttünk az első házak. A falu határában rövid időre visszatértünk a fák közé, majd rövid sétát követően balra fordultunk a Nefelejcs sor aszfaltútján és a csúszós lejtőn pillanatok alatt visszaértünk korábbi kiindulópontunkra (81. kép).

A kulcsosházba belépve népes túrázósereg közepette verekedtük át magunkat a szervezői asztalhoz, ahol leadva itinerünket hivatalosan is befejeztük a túrát. A teljesítésért természetesen átvehettük az igényes kitűzőt és emléklapot, majd mindezek tetejébe még egy jó adag finom paprikás krumplira is vendégeik voltunk a szervezőknek.
Úgy érzem sikerült méltóképpen megünnepelni az ide remek túraévet, melynek nem is kívánhattam volna szebb befejezést, mint "Dombay-tó Maraton". Ismételten egy hibátlan túrában lehetett részünk, melynek fényét külön emelte, hogy végre egy ízig-vérig téli túrában lehetett részünk, melyen szó szerint belegyalogoltunk télbe. A Keleti-Mecsek gyönyörű vonulatait egyszerűen nem lehet megunni, de fehér köntösébe bújva egy teljesen új világ tárult elénk. Így az egyébként is látványos útvonalra aztán végképp nem lehetett semmi panaszunk: Zengő, Réka-kunyhó, Kisújbánya, Cigány-hegy, Vár-völgy, Hidasi-völgy, Pusztabánya, Püspökszentlászló alapból is veretes névsor. A szervezés szerintem nagyon rendben volt, a túra során végig első osztályú szalagozás és kiváló itiner segítette a tájékozódást, míg a szolgáltatás nem volt éppen bőséges, de köszönhetően a túravégi paprikás krumplinak összességében korrektnek mondható. Köszönet a túráért, hiányozni fog! 

A túra során GPS-el rögzített adatok:

Táv: 42,7 km

Szintkülönbség: 1864 m

Teljesítési idő: 8 óra 59 perc

Csepel 50

Helyszín: Alföld
Táv: 47,5 km
Szint: 100 m
Időpont: 2014.12.20.
Rajthely: Szigethalom

Karácsony előtti utolsó teljesítménytúránkon a kíváncsiságtól vezérelve Szigethalomra látogattunk, hogy kicsit belekóstoljunk az alföldi túrák világába. A 21. alkalommal megrendezett "Csepel 50" keretein belül egy hamisíthatatlan síkvidéki "portyázásnak" lehettünk részesei, ugyanis a 47,5 km-es táv során mindössze 100 méteres szintkülönbség várt ránk, amely során az izzasztó kaptatók és a tájat uraló hegyek hiányában ezúttal a végtelenre nyúló, lapos vidékeknek jutott a főszerep.

Szombat reggel kényelmes rajtolást megcélozva közelítettük Szigethalom felé, miközben az autó ablakán kitekintve lélekben már a számunkra eddig ismeretlen terepre hangolódtunk. Nevezést követően 7.30-kor hagytuk hátunk mögött a helyi általános iskola épületét, melynek kapuján kilépve jobbra indultunk el a Szabadkai utcán. A rajtban térképet sajnos nem kaptunk, így az első métereket az itinerünkbe merülve tettük meg, bogarászva a túra útvonalát ismertető rövid és tömör szöveges leírást (1. kép).

A Dísz teret elérve balra fordultunk a Thököly utcán, melynek hosszúra nyúló vonalát követve egészen az Erdei utcáig sétáltunk. Itt vettünk egy újabb balos kanyart és immáron a sárga kereszt kopottas jelzésétől kiegészülve DK-i irányba haladtunk tovább. Az egyenlőre még a felhők mögött bujkáló, de már ébredező napnak köszönhetően fokozatosan egyre világosodott körülöttünk, amint szép csendben hátunk mögött hagytuk a város utcáit (2. kép).

A házak közül kiérve nyílt terepen haladtunk tovább, széles szántóföldek határában húzódó, poros szekérutat követve. Tartva a DK-i irányt hosszasan haladtunk előre a sík terepen, miközben a két oldalról kísérő tágas földek helyébe szép lassan erdő lépett. A fiatal fák között gyalogolva egyre mélyebbre hatoltunk a rengetegben és kisvártatva kereszteztük a piros négyszög vonalát. Az érintett jelzéssel mit sem törődve még egy darabon haladtunk tovább előre, mígnem a sárga sáv jelzéshez érve jobbra fordultunk az új jelzésünkön. Ekkorra már kellemes, napsütéses idő borult rá az erdőre, ideális körülményeket biztosítva egy nagyszerű túrázáshoz. A hangulatos, már-már tavaszt idéző reggelen nemsokára egy jobb-bal kanyarkombinációhoz érkeztünk, amiből kiérve hirtelen felbukkant előttünk a Tököli parkerdő szívében megbújó kis erdészház és vele együtt első ellenőrzőpontunk is (3-4. kép).

Igazolást követően É-nak fordultunk és egy rövid szakasz erejéig a sárga sáv - piros négyszög egybefonódó jelzését követtük. Pár száz métert követően aztán búcsút intettünk a jobbra forduló piros négyszögnek, majd a keskeny ösvénnyé szűkülő földúton haladtunk tovább már csak az egyedüli sárga sávot követve (mely sokszor inkább sárga keresztnek tűnt... sajnos a jelzések elég elhanyagoltak voltak, de nem csak itt, szinte a túra egész területén). Nemsokára kiértünk a fák sűrűjéből és egy széles, néhol kicsit sáros földúton gyalogolva újfent szántóföldek határában haladtunk. Az utunk egyenesen visszavezetett Szigethalomra, ahol a Határ utca vonalát követve a Béke utcáig sétáltunk, melynek érintésével visszatértünk a korábbi Erdő utcába. Ezúttal azonban balra, ÉNy-felé fordulunk és kisvártatva átkeltünk a közeli HÉV síneken (5. kép).

A túloldalra átérve gyorsan felvettük a sárga kereszt vonalát, amelyen már Tököl határát érintve még egy rövid ideg koptattuk az aszfaltot. Mindössze néhány perces gyaloglást követően ismét egy poros földútra tértünk rá, amit követve szép lassan eltávolodtunk az épületektől. A zavartalan, szikrázó napsütésben fürödve kitartóan kanyarogtunk a széles úton, kicsit áhítozva a látóhatár szélében terpeszkedő Budai-hegység vonulatai után. A nyílt, lapos szakaszon haladva néhol igen megerősödő szél kapott bele a ruházatunkba, így kicsit belegyorsítva igyekezetünk minél előbb védett helyre érni. Nemsokára vissza is érkeztünk Tököl határába, ahol a Cseresznyés útra térve a város központja felé vettük az irányt (6. kép).

A főutcához érve letértünk az egyenesen tovasiető sárga keresztről és jobbra fordulva a széles országút mentén haladtunk tovább. Jó darabon gyalogoltunk É-i irányba a nem túl jellegzetes városrészen átvágva, miközben kisebb-nagyobb csoportokban, folyamatosan szállingóztak szemből a túratársak. Útközben érintettük a Mohácsi csata emlékművét, majd valamivel arrébb Maléter Pál szobrát is, míg végül 2. ellenőrzőpontunkat a Maléter kopjafa mellett találtuk (7-10. kép).

Gyorsan letudtuk a pecsételést, majd egy hátraarcot véve mi is visszasiettünk a Vásár térig. A jobbra forduló Vásár tér utcát követve egészen a közeli gátig siettünk, ahol egy "félelmetes kaptatónak" nekifeszülve felkapaszkodtunk annak tetejébe. Balra fordulva a Duna fölé emelt védművön nem túl izgalmas, de ellenben rendkívül hosszú és igen monoton etapnak néztünk elébe (11-12. kép).

Az egyenletes terepen szerencsére nem volt semmi, ami zavart volna az előrejutásban, így igen jó tempót diktálva hamar elhaladtunk Tököl városa mellett, majd a D-i irányt tartva kitartóan faltuk tovább a kilométereket (13-14. kép).

A jobb kéz felől húzódód Dunából sajnos nem sok mindent láttunk a fák miatt, így túl sok örömünket nem leltük a tájban, és akkor még finoman fogalmaztam. Mondjuk ez nem ért meglepetésként minket, hiszen előzetesen már az intiner is - némi öniróniát sem mellőzve - felhívta rá a figyelmünket, idézem: "Közben a tököli börtön masszív falai és a döggyár szakadt épületei balról, míg a százhalombattai kőolaj-finomító jobbról ingerli a retinánkat és szaglóhámunkat." (15. kép).

Szóval nagyjából hasonló élményekkel gazdagodva szeltük a végtelennek tűnő rónaságot. A börtön után nem sokkal letértünk a gátról és a szakasz fennmaradó részét már a az idáig bal kéz felől húzódó országút aszfaltján tettük meg (16. kép).

Az út mellett nemsokára begyűjtöttük 3. pontunkat is, ahol az adminisztráció kedvéért rövid időre megpihentünk. A pecsételés mellé még édességet is kaptunk, amit zsebre vágva már indultunk is tovább. Ezen a ponton egyébként a 30-as résztáv levált az 50-ről, így innen már csak a hosszútávosok egyre jobban elnyúló mezőnye haladt tovább Szigetújfalu felé. Kétség kívül a túra kellemetlenebb szakasza következett számunkra, hiszen a forgalmas műúton haladva még hosszú-hosszú kilométereken át koptattuk az aszfaltot a dögunalmas tájban. Két oldalról fasoroktól kísérve jobbára csak a szűnni nem akaró aszfaltcsík lebegett a szemünk előtt, valljuk be nem túl inger dús környezet (17-18. kép). 

Miután az ízületeinket kellőképpen leterheltük, végül csak búcsút intettünk a gyötrő műutas szakasznak és ismételten a zöldellő gát tetején gyalogolva haladtunk Szigetújfalu határában (19. kép). 

Csak úgy mint Tököl esetében, a gát vonalát követve ezúttal is a település Ny-i szélében haladtunk végig. Nemsokára egy, a faluból kivezető műút keresztezte utunkat, amin jobbra fordulva Ny-felé vettük az irányt (20. kép).

Mindössze néhány méter erejéig maradtunk csupán az aszfalton, hiszen nem sokkal arrébb szalagozást követve, balra letértünk az útról. Hangulatos erdei földúton haladva elvileg a sárga négyszög jelzést követtük (bár a valóságban ebből nem sokat érzékeltünk), ami egészen a közeli Duna partig vezetett ki minket (21. kép).

A parthoz kiérve rögtön előbukkant a fák közül soron következő pontunk, ahol a kellemes környezetben már nagyon vártak minket a kedves pontőrök. És nem is üres kézzel fogadtak minket! Nagyon finom pogácsa volt az előétel, míg a főfogás egy ízletes és friss hot-dog volt, amit igen jóízűen fogyasztottunk el (22-23. kép).

Természetesen a nagy falatozás közepette az igazolás sem maradt el, amit begyűjtve már ismét útra is kelhettünk. Megköszönve a sok finomságot, a korábbi úton visszasiettünk Szigetújfaluba, majd a Fő úton balra fordulva már a piros sávot követtünk (24. kép).

Egy jobbost véve nemsokára befordultunk a Temető utcába, ahol meglepő módon egészen a temetőig sétáltunk, melynek sarkánál egyenesen betértünk az erdőbe. Továbbra is a piros sávot követve a korábbi aszfaltutat egy széles szekérútra cseréltük és kitartóan haladtunk tovább É-i irányba..... mint utólag megtudtuk tévesen. Nos igen, a szöveges leírás nem volt túl egyértelmű, és szalagozás, illetve térkép híján akkor ez tűnt a helyes útiránynak. Kitartóan ragaszkodva a széles földúthoz, csak haladtunk előre, miközben majdnem visszakanyarodtunk az 51. sz főúthoz. Ekkor már kezdett gyanússá válni a történet, de azért tartottuk az irányt. Egy magányos vadászházhoz érve vettünk egy éles jobb kanyart, majd nemsokkal arrébb elhaladtunk a Móra-fa mellett (25-26. kép).

Kisvártatva kiértünk az erdőből és egy kövér szántóföldet bal kéz felől megkerülve haladtunk tovább a poros úton. Az egyik fán találtunk egy kopott piros jelzést, ami némileg megnyugtatott minket, hogy mégsem vagyunk annyira elveszve (27. kép).

A hosszú egyenes szakasz végén egy széles szőlőföld szélébe lyukadtunk ki, ahol jobbra fordulva újabb, ezúttal már jól látható piros jelzést találtunk. Gyorsan végigsiettünk a szőlők mentén, melynek végében a HÉV sínekhez értünk (ami már a hivatalos útvonal része volt). Igaz ezzel a kis kitérővel pár száz métert rápakoltunk pluszban, de végül szerencsésre minden gond nélkül visszataláltunk a helyes útirányra (28. kép).

A sínekkel párhozamosan haladva É-i irányba tartottunk, ezúttal már a nem túl gyakran jelentkező piros keresztet követve. A hátunk mögött hagyott szőlősorok helyébe szélesen elterülő, lapos szántók kerültek, melyek egészen Szigetcsép határáig kísértek minket. Nemsokára feltűntek előttünk a település első épületei is, melyek közül a HÉV állomást megcélozva haladtunk egyenesen előre. Az állomás előtt nem sokkal gyorsan átkeltünk a síneken, majd a peronon végigsétálva megérkeztünk 5. ellenőrzőpontunkhoz (29-30. kép).

A pontban finom, meleg teával fogadtak minket, amit gyorsan fel is hajtottunk, majd indultunk is tovább a közeli Petőfi utcán. A piros sáv jelzést követve az első lehetőségnél balra, majd kicsivel arrébb hirtelen jobbra fordultunk és már a Szabadság utcában sétáltunk. A Fő utcához érve újabb bal kanyar következett, míg végül pár száz méternyi gyaloglást követően búcsúst intettünk a csendes kis településnek. Egy rövid darabon még a faluból kivezető országút mellett sétáltunk, amin kisvártatva jobb kéz felől elhaladtunk a Duna holtág mellett, majd nem sokkal arrébb jobbra letérve elhagytuk az aszfaltot (31. kép).

Rövid átvezető szakaszt követően rátértünk a Barátság utca aszfaltjára, melynek szélében hétvégi házak mellett haladtunk el. Egy hosszan elnyújtott "S" kanyart követően végül egészen a Duna partig kanyarogtunk ki, ahol a dús nádasokban megbújó stégek és horgászházikók felett sétálva É-i irányba tartottunk, szorosan a folyó vonalát követve. Nemsokára rátértünk a túra egyik leghangulatosabb részére, ahogy a Dunasor utca hangulatos környezetben épült hétvégi házainak szomszédságában kanyarogó piros sáv jelzést követtük, majd 4 km-en át. A csodálatos Duna part igazán lenyűgöző látványt nyújtott ebben a kora tavaszi időben, így kicsit ráérősebb tempóban haladtunk előre, kicsit adózva a látványnak is (32-33. kép).

Körülbelül a szakasz 2/3-nál egy a piros körre kísértetiesen hasonlító piros négyszögnél kicsit elbizonytalanodtunk (ugyanis a piros körön volt a következő pont), de rövid hezitálás után azért csak maradtunk a piros sáv jelzésen. Még jó darabon követtük a Duna vonalát, míg végül csak elértük a piros kör jelzést. Az itinerben szereplő "halas" tábla helyett (aminek már hűlt helye sincs) két kislány terelt rá minket a helyes útirányra, így egy balos kanyart véve eltávolodtunk a hangulatos sétánytól. Mindössze néhány méter megtétele egy kis játszótérhez érkeztünk, ami mellett el is érkeztünk az utolsó előtti pontunkhoz (Díszkút). Gyorsan begyűjtöttük az aktuális pecsétünket, ami mellé egy mikulás csoki is járt, majd megköszönve a figyelmességet balra indultunk el Dunasor utcán. Mintegy 500 méter megtétele után keresztezte utunkat a piros kereszt jelzés, amin jobbra fordulva betértünk az erdőbe. A kissé szemetesen induló szűk erdei ösvényen nemsokára újabb elágazáshoz érkeztünk, amin ezúttal balra fordulva a sárga sáv jelzésre tértünk rá. Párhuzamosan haladva a korábbi Dunasor utcával DNy-i irányba tartottunk a sűrű erdei szakaszon átvezető szekérúton. Nemsokára ismerős részhez érkeztünk, ugyanis jobb kéz felől hirtelen feltűnt a sárga kereszt, melyen még a túra elején Szigethalom felől megérkeztünk a Tököli parkerdőbe. A reggeli forgatókönyvhöz hasonlóan újra jött az elnyújtott  jobb-bal kanyar és már ott is voltunk a vadászháznál (34. kép).

Az utolsó ponton már nem időztünk túl soká, csak begyűjtöttük a szokásos igazolást és már indultunk is tovább a sárga sáv - piros négyszög egybefonódó jelzésén. Mivel nem akartunk menni még egy 50-es kört ezért a reggellel ellentétben ezúttal a két jelzés elágazásához érve a jobbra forduló szekérúton maradtunk és a piros négyszög jelzést követtük tovább (35. kép).

Klasszikus erdei utakon gyalogolva ÉK-nek tartottunk az erdőben, párhuzamosan a korábbi sárga sáv jelzéssel. Rövidesen kereszteztük a sárga kereszt jelzést, majd a nagy meglepetésre enyhén hullámossá váló terepen szép lassan visszatértünk Szigethalom határába. Egy utolsó bal-jobb kanyart követően már fel is tűntek előttünk a település első házai és a széles földutat rögvest aszfaltra is cseréltük. Egy bal kanyarral szinte rögtön ráfordultunk a végtelennek tűnő Nyár utcára, melynek monoton vonalát követve több, mint 1,5 km hosszan haladtunk előre. Az utca végén befordultunk a Táncsics, majd hamarjában a Vörösmarty utcába, melyek érintésével egészen a Szabadkai utcáig tértünk vissza. Még mindig a piros négyszöget követve nemsokára újra felbukkant előttünk az általános iskola épülete, ahova betérve felvilágosítottak, hogy ez bizony még nem a cél (36. kép).

Így gyorsan továbbálltunk és a közeli Dísz térre siettünk, ahol a karácsonyi vásár részeként helyet kapott a túra célsátra is. Az itinert leadva igazoltuk a túránkat, majd a teljesítésért cserébe átvehettük az oklevelet és az egyedi jelvényt. Miután letudtuk a túra hivatalos részét a kedves szervezők megvendégeltek minket egy pohár meleg teával és friss palacsintával is. Miután jóízűen elfogyasztottuk a felkínált finomságokat még egy kicsit szétnéztünk a "karácsonyi forgatagban", ha már egyszer arra tévedtünk (37-39. kép).

Ezzel még korántsem ért véget a nap, hiszen miután kinézelődtük magunkat visszasiettünk az iskolába, ahol még nagyon finom gulyáslevessel vártak minket a rendezők, feltéve az "i"-re a pontot (40. kép). 

Hát igen, szolgáltatást tekintve azt hiszem minden várakozásunkat messze felülmúlta a túra, amiért hatalmas dicséret a szervezőknek. De sajnos emellett túl sok jó dolgot nem tudnék kiemelni a túra kapcsán. Lehet, hogy kicsit el vagyok kényeztetve a Mecsekkel és csak ez mondatja veled, de kissé csalódtam a Csepel-sziget síkvidékében. A túra útvonalának csupán momentumai voltak, az igazán látványos tájak ezúttal elkerültek minket, ehelyett hosszasan koptathattuk a forgalmas, unalmas műutat (ami a túra abszolút mélypontja volt), szagolhattuk a százhalombattai finomítók büdös levegőjét, jellegtelen sík szakaszokon gyalogolhattunk a szemetes erdőkön keresztül. Na jó a Duna partot azért kiemelném, ott tényleg szép és hangulatos utakon bandukolhattunk és a tököli gát némely része se volt rossz. A táj mellett sajnos a turista utaik sincsenek a legjobb állapotban, sok helyen a kopott, hiányos festések nem mindig követhetőek, ezért hiányoltam a segítő szalagozást a kérdéses elágazásokban. Az itinerbe sem ártana, sőt kifejezetten kívánna egy egyszerű térképet, amin nagy vonalakban követhető lenne a túra útvonala, szerintem sokat dobna rajta. Mindezek tekintetében azt hiszem inkább maradok a hegyvidékek zeg-zugos vonulatai között, valahogy nem vágyom a végeláthatatlan rónákra. Egy kalandnak jó volt ez is, de nem ragadott meg a dolog.