Becsület útja 45

Helyszín: Pilis és Visegrádi-hegység
Táv: 46,7 km
Szint: 1779 m
Időpont: 2015.01.11.
Rajthely: Esztergom

Január második hétvégéjén számomra is megkezdődött a 2015-ös túraév, melyet a "Becsület útja 45"-vel indítottam. A Pilis és Visegrádi-hegységben rendezett túra előzetesen ideális évadnyitónak ígérkezett, hiszen egyrészt Esztergom városából kiindulva a környező hegyvidék gyönyörű szép, vadregényes tájaira kalauzolt el minket a kiírás, másrészt egy hamisíthatatlan "Hit Pajzsa" túrának lehettem részese, amelyek különös hangulatáról már sokat hallottam, de erről majd kicsit később.

Nagyjából reggel 7 óra körül érkeztünk meg Bélával az esztergomi vasútállomásra, melynek parkolójában már hosszas sor kígyózott egy szürke Suzukit megcélozva. Először kicsit meglepődtem a jelenségen, de hamar rájöttem, hogy ez tulajdonképpen a rajt, szóval gyorsan beálltunk mi is a sor végére, majd röpke negyed órás várakozást követően sikerült is benevezni a túrára (1. kép).

Az induláshoz kaptunk egy igényes igazolófüzetet, melyben egy táblázatban összefoglalva megtalálhattuk a túra adatait, illetve egy remek összefoglalót olvashattunk az 1944/45-ös eseményekről. Mindemellett kaptunk még egy lepedő méretű, fekete-fehér térképet is, aminek sajnos semmi hasznát nem lehetett venni, mert a turistajelzések színes piktogrammjai így teljesen értelmüket vesztették, illetve a túra útvonala is igen nehezen volt kihámozható a sok fekete vonal között. Nem szeretném feltalálni a spanyol viaszt, de, ha az eredeti térképen vastag, fekete filccel (számítógépen akár egyszerűen "Paint"-ben) kihúznák az útvonalat, illetve melléírnák nagyobb betűvel a jelzés rövidítését, akkor minden igényt kielégítene....és persze A4-es méretnél nem hiszem, hogy kellene nagyobb.

Szóval miután magunkhoz vettük az itinert, nagyjából 7.15-kor útra is keltünk. Az Áchim András utcán, majd egy közeli kis parkon átvágva rátértünk a Dobogókői útra, amin egészen a Rozália kápolnáig sétáltunk (2. kép).

Ott jobbra fordultunk a Kálvária utca meredeken emelkedő aszfaltútján, és a piros sáv jelzést követve szép csendben elkezdtünk a város fölé kapaszkodni. A házak közül kiérve kezdetben igen kellemetlen terepen, egy szűk vízmosásban dagonyázva törtük magunkat előre. Kicsit demoralizáló volt egyből ilyen durva sárdagasztással indítani a túrát (a sártól egyébként is tartottunk az elmúlt napok esőzései és olvadásai miatt), de mint utólag kiderült az igazán szenvedős részt ezzel le is tudtuk. A kapaszkodás első hullámának végül egy jobb kanyarral vetettünk véget, ahol a szintén Esztergom felől érkező zöld sáv jelzéshez csatlakozva már jóval békésebb terepen haladtunk tovább. A Kis-Kúria-hegy gerincén kígyózó szűk ösvényen gyalogolva hamarosan érintettük a Hármas-sziklát, miközben bal kéz felől a Duna több helyen is előbukkant a csupasz lombok közül (3-4. kép).

Továbbsétálva a gerincen nemsokára kiértünk a fák közül és egy nyitott réten átszaladó szekérúthoz csatlakoztunk. Szemben velünk már a Vaskapu magas hegye tornyosult, melynek csúcsáról a menedékház kiugró épülete tekintett le ránk (5. kép).

Miután átvágtunk a réten rövidesen ismét visszatértünk az erdőbe, majd DK-felé fordulva kisvártatva a terep ismét emelkedésbe kezdett. A hirtelen nekilóduló ösvényen már a Vaskapu meredek lejtőjén kapaszkodtunk egyre feljebb, miközben szép lassan elértük az 'üzemi hőfokot'. A Mária-oszlophoz érve rövid időre megszakítottuk a combos kaptatót, hogy első ellenőrzőpontunkként feljegyezzük a szobron található évszámot, és nem mellesleg megcsodáljuk a pazar kilátást (6-7. kép).

A rövid pihenőt követően visszatértünk korábbi ösvényünkre, amin nemsokára legyűrtünk még néhány nagyobb lépcsőfokot, majd ezzel fel is értünk a Vaskapu menedékházhoz, melynek hegyoldalba épített teraszáról lélegzetelállító panoráma tárult fel előttünk (8-11. kép).

Esztergomtól számítva tulajdonképpen egészen idáig, a Vaskapu csúcsáig végig csak emelkedőnek jöttünk (néhány kisebb sík szakasztól eltekintve), ami kiváló ráhangolódás volt az egyébként igen 'szintesre' sikerült túrára. A menedékháznál pont ezúttal nem volt, így miután kigyönyörködtük magunkat a látványban a piros sáv - sárga háromszög egybefonódó jelzését követve gyorsan odébb is álltunk. Enyhén hullámozva haladtunk DK-i irányba, a gerincen kanyargó, szűk kis ösvényen, mígnem kisvártatva bal kéz felől beletorkollott utunkba a zöld kereszt jelzés. Ettől a ponttól néhány méterre szétvált a piros sáv és a sárga háromszög kettőse is, melyek közül utóbbit választva meredek ereszkedésbe kezdtünk. A lendületes lejtmenetnek köszönhetően hamarosan kiértünk az erdőből, ahol egy széles kaszáló szélében jobbra fordultunk (12. kép).

Ezen a szakaszon nem volt éppen egyszerű tartani a helyes irányt, mert a ritka és kopott jelzéseket kész művészet volt megtalálni, különösen helyismeret hiányában. A "Hit Pajzsa" túrákon egyébként sem divat a szalagozás, amit itt meglehetősen hiányoltunk, de azért csak sikerült megbarátkoznunk helyzettel. Így aztán még egy darabon maradtunk a tágas mező szélében, kitartóan jobbra tartva, míg végül néhány méterre a Vörös kereszttől egy kicsit sáros szekérútra nem tévedtünk. Ekkor elvileg a sárga sáv jelzésbe csatlakoztuk be, amit nem igazán sikerült megtalálni (kivéve, ami visszavitt volna Esztergomba), ezért az út melletti kis rét szélében található bokorsort követve D-felé indultunk tovább. Mintegy 200 méterrel arrébb a rét aljában aztán rátaláltunk a sárga sávra, melyen jobbra fordulva DNy-nak tartottunk. Nemsokára balra fordult a jelzésünk, melyet követve hosszasan haladtunk D-felé a dimbes-dombos tájon, egészen egy újabb bal kanyarig, amivel lényegében egy hatalmas trapéz 3 oldala mentén megkerültünk egy mezőt (13. kép).

Sokakat nem igazán járt át a túra szellemisége és keresztbe-kasul, ki merre látott vágtak át a mezőn, jókora darabot lecsalva a szakaszból. A legelvetemültebbek a Vörös kereszttől egyenesen lejőve közel 1,5 km-t rövidítettek a távon. Végül is kinek mi a "Becsület útja"! Ha már háborús hasonlat, akkor erről a "Becstelen Brigantik" kifejezés jut eszembe... Na mindegy, a lényeg, hogy mi kitartóan haladtunk előre a hivatalos úton, melyen nemsokára jobbra fordulva eltávolodtunk a réttől és az enyhén emelkedő terepen kisvártatva betértünk az erdőbe, ahol az IVV jelzéssel gyakrabban találkoztunk, mint a mi sárga sávunkkal (14. kép).

A sűrű erdő folytonosságát rövid időre egy újabb tágas mező szakította meg, amin gyorsan átvágva már ismét a fák között haladtunk a széles földutat követve. Pár száz méter megtétele után elérkeztünk az erdő széléhez, ahol magas vadkerítés állta utunkat. Miután átmásztunk az előttünk álló akadályon a nyílt terep szélében haladva egészen a közeli Barát-kútig gyalogoltunk, ahol már 2. ellenőrzőpontunkat gyűjtöttük be (a forrás jellegét kellett megállapítanunk és feljegyeznünk itinerünkbe) (15. kép).

A forrásnak és a mellette található Barát-kúti erdészháznak búcsút intve továbbindultunk a széles földúton, amin szinte rögtön egy elágazáshoz érkeztünk. Ragaszkodva a sárga sáv jelzéshez balra fordultunk a kicsit sáros úton, majd nem sokkal arrébb újfent betévedtünk az erdőbe (16. kép).

A lustán nekilóduló terepen szép lassan emelkedésbe kezdett utunk, amin hamarosan egy kisebb dombot másztunk meg. A dombtetőre felérve jobb kéz felől egy villanypásztorral körülkerített erdőirtás mellett sétáltunk el, ahol a zavartalan kilátásnak köszönhetően lehetőségünk nyílott egy kicsit jobban szemügyre venni a Pilis vadregényes vonulatait (17. kép).

Továbbhaladva nemsokára a sárga kereszt elágazásához érkeztünk, melynek avarba vesző ösvényére váltva lendületes ereszkedésbe kezdtünk (18-19. kép). 

A hosszúra nyúló lejtmenetnek végül a Szentléleki-patak csodálatos völgye vetett véget, ahol a méretes köveken hangos robajjal átbukdácsoló patak mellett haladtunk tovább. Az egyre ritkábbá váló sárga kereszt eleinte még csak messzebbről követte a patak vonalát, majd ahogy szűkült össze a völgy, úgy kerültünk mi is egyre közelebb sebes vízfolyáshoz. Végül már közvetlenül a patakmeder mentén kanyargott utunk, mely többször keresztezte is annak vonalát (20-21. kép).

A folyásiránnyal szemben haladva egyre feljebb jutottunk a völgyben, miközben elsétáltunk a Ráró-kút mohával benőtt kifolyója előtt. A fölénk tornyosuló és egyre meredekebbé váló völgyoldalak között kezdett nehézkesebbé válni az előrejutás, melyet keresztbe dőlt fák is nehezítettek. Egy ponton aztán nyomát vesztettük a sárga keresztnek, így jobb híján nekiveselkedtünk a jobb kéz felől húzódó és hirtelen emelkedő partoldalnak, amin egészen a felettünk húzódó műútig kapaszkodtunk fel (22-24. kép). 

Nem sokkal a pilisszentléleki leágazásnál bukkantunk ki az aszfaltútra, ahol újra meg is pillantottuk a tékozló sárga keresztet. Visszatérve a jelzésre a Fekete-hegy felé indultunk tovább, az ÉK-i lejtők felől közelítve. Kezdetben enyhén hullámzó, de azért kitartóan emelkedő terepen kapaszkodtunk egyre feljebb, toronyiránt az előttünk tornyosuló hegyoldal felé. Nagyjából 2-300 méter megtétele után aztán kezdtek durvára fordulni a dolgok, ugyanis a kaptató hirtelen meredek dőlésszöget véve gyors emelkedésbe kezdett. Nem volt mit tenni, úgyhogy mozgósítottuk erőtartalékainkat és nekifeszültünk a meredélynek. Meg kell hagyni, nem volt egyszerű terep, sőt! A keskeny ösvény, mely kígyózva tört egyre magasabbra a Fekete-hegy oldalában sok helyen igen csúszós és nehezen járható volt. A kidőlt fák és a rengeteg sziklatörmelék még csak tovább fokozta a helyzetet, de mindezek ellenére én kifejezetten élveztem ezt a küzdelmes szakaszt is, melyet a felszínre bukkanó, moha lepte sziklatömbök, az apró barlangnyílások, és a hegyoldalból itt-ott feltáruló kilátás igazán hangulatossá varázsoltak (25-27. kép).

Az igen hosszúra nyúló hegymenetet rövid időre a Fekete-hegy oldalában húzódó erdészeti földút szakította meg, amin jobbra fordulva gyalogoltunk mintegy 150 métert. Ez pont arra volt elég, hogy kicsit kifújjuk magunkat a következő megpróbáltatás előtt, ugyanis, amint néhány nagyobb farakáshoz érkeztünk, egy éles balkanyarral elhagytuk a földutat és a sárga négyszög brutális kaptatójának feszültünk neki. Szerencsére ez az emelkedő már nem tartott olyan hosszan, mint a sárga kereszt korábbi szakasza, így végül kemény munkánk végeztével sikeresen felértünk a Sas-fészekhez. A hegytetőn büszkén nyújtózkodó, nemrégiben felújított kulcsosháznál 3. ellenőrzőpontunkhoz érkeztünk, ahol ezúttal pecsételnünk kellett (28-29. kép).

Ha már erre jártunk természetesen nem mulasztottuk el a lehetőséget és kulcsosház oldalába felkapaszkodva megcsodáltuk a hegycsúcs nyújtotta gyönyörű panorámát (30. kép).

Miután összeszedtük magunkat búcsút intettünk a Sas-fészeknek és a zöld kereszt - zöld négyszög egybefonódó jelzéseit követve indultunk tovább. A gerincen végigfutó, széles szekérutat követtük, melyen elég macerás volt haladni, mivel zseniális ötlettől vezérelve zúzott kövekkel szórták fel, ami valljuk be nem túl bokabarát. A lustán nekilóduló terep szép fokozatosan ereszkedni kezdett, melyen kezdtünk kicsit begyorsulni (31. kép).

Nemsokára csatlakoztunk a zöld sávhoz, melyen balra fordulva hosszasan haladtunk tovább DK-i irányba. Közelítve a Pilis-nyereghez elég szörnyű látvány fogadott minket, ugyanis a széles földutat két oldalról kidőlt, kettétört, megcsonkított fák sokasága szegélyezte a brutális jégpusztítás mementójaként. Elég lehangoló látvány volt ezzel élőben szembesülni, szerencsére itt D-en a Mecsekbe ez elkerült minket (32. kép).

Jó tempót diktálva az egyenletes, könnyű terepen hamar meg is érkeztünk a Pilis-nyereg II. világháborús emlékművéhez, ahonnan a zöld kereszt, illetve zöld háromszög jelzéseivel kiegészülve újabb kaptató várt ránk (33. kép).

Csak rövid ideig követtük azonban az egybefonódó 3 jelzés közös vonalát, ugyanis a zöld háromszög mentén nemsokára balra letértünk. A meredek kaptató még jódarabon emelkedett tovább, melyen gyalogolva enyhe jobbos ívet írtunk le. Ahogy kapaszkodtunk fölfelé a hegyoldalban hirtelen heves hóvihar támadt ránk, erős széllel. Az elég zord (de ennek ellenére igen hangulatos) időjárás közepette kitartóan törtük magunkat előre a kopasz erdőben, ahol néhány száz métert követően ismét békésebbé vált a terep. Ezt követően még egy keveset szintben haladtunk, míg végül megérkeztünk a Fekete-kő csodálatos kilátópontjához. A hóvihar kissé behatárolta a kilátást, de a völgyben fekvő Pilisszentlélek településére így is csodálatosan rá lehetett látni. Ezért megérte ennyit küzdeni (34. kép).

Visszaindulva a kissé kopott zöld háromszögön egy nagy vargabetűt leírva visszakanyarodtunk a zöld kereszt jelzésig, amin egy balost véve elnyújtott ereszkedésbe kezdtünk, a Kis-Szoplák védett, É-i lejtőin. Néhol kicsit küzdöttünk a csúszós, jeges földúttal, de összességében jól tudtunk haladni. A lendületes ereszkedésnek végül a Két-bükkfa-nyereg vetett véget, ahol a Dobogókő felé tartó műút mellett újabb pontot gyűjtöttünk be (35. kép).

ÉNy-nak fordulva a zöld sáv jelzésen folytattuk tovább az ereszkedést az országút közelében maradva. Bő 600 métert követően aztán átkeltünk az aszfaltcsíkon és csorogtunk tovább lefelé a jól járható, széles ösvényen. Ezen a szakaszon szintén nagy volt a pusztítás, rengeteg kidőlt fát láttunk a bal kéz felől húzódó meredek hegyoldalban (36-37. kép).

Kisvártatva szembetalálkoztunk a piros kereszttel, amire átváltva búcsút intettünk az É-nak forduló zöld sávnak. Tartva korábbi irányunkat még jódarabon folytatódott a lejtmenet, amin hamarosan újból jelzést váltottunk. Ezúttal a bal kéz felől érkező piros sáv - sárga sáv kettősének egybefonódó jelzéseit vettük fel és É-nak fordulva egy hangulatos völgyben ereszkedtünk egészen Pilisszentlélekig. A házak közé betérve aszfaltra cseréltük a korábbi földutat és a Hunyadi János utcán sétálva előbb elhaladtunk a posta, majd a szlovák tájház előtt, mígnem végül megérkeztünk a Svejk Ivóhoz, túránk 5. állomásához (38-39. kép).

A kocsmába betoppanva személyesen Orbán úr fogadott minket, aki egy kis asztal mellet bőszen végezte az adminisztrációt, hiszen a mi 5. pontunk egyben a rövid távosok kiszállópontja is volt. Mi azonban nem csábultunk el a lehetőségtől, ezért csak aktuális pecsétünket gyűjtöttük be, amihez ráadásként csokit és egy 200 ft-os italbont is kaptunk... micsoda luxus! :)
Rövid pihenőt követően, még mielőtt túlságosan kihűltünk volna hátunk mögött hagytuk a kis kocsmát és a Hunyadi János utcán továbbindulva a közeli Petőfi Sándor utcáig sétáltunk le. Ott jobbra fordulva betértünk a kissé meredeken kapaszkodó utcába és a piros sáv mentén szép lassan elhagytuk a csendes kis falut (40. kép).

Miután a házak közül kiérve elhagytuk az aszfaltot utunk még egy rövid ideig tovább emelkedett, majd egy tágas rét széléhez érve szép lassan békésebbé csendesült. A nyitott tisztás szélében gyalogolva rövidesen megpillantottuk a Pálos kolostor romjait, melynek hangulatos kőfalai mellett elsétálva kisvártatva betértünk az erdőbe (41-44. kép).

Már az alacsony fák és bokrok közt sétálva igen dagonyázós szakasz fogadott minket, ahol bizony keresgélni kellett az ideális pontokat, hogy ne süllyedjünk bokáig a sárba. De szerencsére csak az alsóbb, laposabb részeken kellet küzdenünk a csúszós tereppel, ahogy elkezdtünk fölfelé kapaszkodni a hegyoldalba, úgy normalizálódtak a terepviszonyok. Az előttünk tornyosuló kaptatón fölfelé haladva szép lassan elmaradoztak mellettünk a fák és az emelkedő felső szakaszához érve gyönyörű kilátással fogadott minket a nyitott hegyoldal (45. kép).

Kicsit feljebb kapaszkodva hamarosan felértünk az Égett-hárshoz, ahol piros jelzésünkhöz csatlakozott a jobbról érkező zöld sáv, majd a két jelzés közös útvonalán ÉNy-i irányba indultunk el egy széles szekérúton. A gerincen gyalogolva kezdetben egyenletes terepen haladtunk, mígnem a Felső-Ecset-hegyre felkapaszkodva újabb emelkedővel kellett megküzdenünk. A hegytetőn búcsút intettünk a piros sávnak és a továbbiakban már csak a zöld jelzés vezérelt minket. Kifejezetten hosszúra nyúló etap következett, melyen jobbára enyhén ereszkedve továbbra is a széles földutat követtük. Klasszikus erdei szakaszokon át vezetett jelzésünk, ahol az egybefüggő erdőségek monotonitását kisebb-nagyobb irtások szakítottak meg (46. kép).

Mivel errefelé számottevő szintkülönbséget nem kellett leküzdenünk, ezért igen jó tempóban tudtunk haladni. Csupán csak a sárral gyűlt meg itt-ott a gondunk, ami néha kicsit megfogott ugyan, de összességében minden gond nélkül érkeztünk meg az Enyedi-kereszthez (47-49. kép).

A gyönyörű szépen faragott fakereszten gyorsan megkerestük a vers szerzőjét, majd folytattuk utunkat, továbbra is a gerincen haladó széles földúton. Közel 2 km-t tettünk meg így a kissé monoton szakaszon, míg végül a Képesfához érve búcsút intettünk az odáig kísérő zöld sáv jelzésünknek és a piros keresztre váltottunk. Kissé ÉK-i irányt véve rendületlenül haladtunk tovább előre a végtelennek tűnő földúton, amelyen újabb 2 km-t megtéve egy kiterjedt erdőirtáshoz érkeztünk. Lendületes lejtőn leereszkedve, bal kéz felől megkerültük a villanypásztorral körülzárt területet, melynek túlsó végében ismét csatlakozott hozzánk a piros sáv jelzése (50. kép).

De csak rövid ideig haladtunk a két jelzés közös szakaszán, ugyanis nemsokára a piros kereszten É-nak fordultunk. A terep szinte észrevétlenül, de továbbra is enyhén lejtve kúszott a Hosszú-hegy irányába, mígnem rövidesen elérkeztünk a hegyoldalban kapaszkodó piros háromszög jelzéséhez. A Basaharci-völgy felé siető piros keresztnek itt búcsút intettük és az immáron a kissé összeszűkülő, úton levelek közt gázolva indultunk tovább. Egy gyors jobb-bal kanyart követően egy lustán kapaszkodó és szerencsére nem túl hosszú emelkedővel néztünk farkasszemet, amelyet letudva egy széles szekérútra fordultunk rá. A gerincen haladva rövidesen elértük a Sas-hegy csúcsát, majd annak ÉNy-i lejtőjén brutálisan meredek ereszkedésbe kezdtünk az idő közben igencsak felerősödő szélben. Lefelé tartva a hirtelen zuhanó hegyoldalban csodálatos panorámában gyönyörködhettünk, annak nyitott szakaszain (51. kép).

Enyhén jobbra tartó ívet követve, kitartóan ereszkedtünk az igen hosszúra nyúló lejtmenetben, miközben többször is hálát adtunk az égnek, hogy nem felfelé kellett abszolválni ezt a részt. Az erős szél áldásos tevékenységének köszönhetően szerencsére eléggé fel volt száradva a lejtő (bár még így is voltak csúszósabb szakaszai), különben sárban extrém mutatvány lett volna lejönni (52. kép).

A durva lejtőkön túljutva kezdett egy kicsit békésebbé válni a terep, mikor az igen kopott piros háromszög jelzésünk egy hirtelen bal kanyart véve Ny-nak fordult. Szerencsére ez a terep már ismerős volt, így tudtuk, hogy a Hideglelős-kereszt leágazásához érkeztünk (ami egyébként egy parány fatábla is jelölt, de a mi haladási irányunkból nézve pont nem lehetett látni), így tartva az É-i irányt kicsit combosabb emelkedőnek gyürkőztünk neki újfent (53. kép).

A jelzés ezen a részen szinte alig volt kivehető, annyira lekopott már, így nem is csodálom, hogy voltak, akik túlmentek ezen a rövid kitérőn. Pedig ha tudták volna, hogy mit hagynak ki, biztos fognák a fejüket. Ugyanis rövid, de küzdelmes csúcshódítást követően végül a pazar kilátással fogadó Hideglelős-kereszt sziklás ormán pihenhetünk meg, hogy megcsodálhassuk a valóban lélegzetelállító tájat (54-56. kép).

A hűvös, szeles idő ellenére kicsit elidőztünk a kiugró sziklákon, figyelve a hömpölygő Duna hatalmas víztömegét, valamint a látóhatár szélét csipkéző hegyvonulatokat. Közben utolsó előtti pontunk igazolásaként feljegyeztük a kereszt állításának évszámát, majd miután többé-kevésbé beteltünk a látvánnyal visszaereszkedtünk a kereszt felé terelő kis fatábláig. Ny-felé ereszkedve nemsokára jobbra fordultunk a Hajagos-völgybe, melynek lendületesen ereszkedő vonalát követtük tovább É-felé. A folyamatosan szűkülő völgyben hamarosan elértük a Hideg-kút kiépített forrását, melyet követően kicsit kellemetlenebb terepre váltottunk (57-59. kép).

A kútból kifolyó víznek köszönhetően kicsit sáros ösvényen vezetett tovább a jelzés, amin rövidesen kibukkantunk az Esztergomba vezető országútra. Az aszfaltút vonalát felvéve a közeli Búbánat-völgy bejáratáig sétáltunk, ahol balra fordulva gyorsan be is tértünk a völgybe. Bal kéz felől hétvégi-, illetve családi házak, jobbról pedig befagyott víztükrű kis tavacskák szegélyezték utunkat, ahogy haladtunk D-felé a kopott műúton (60-61. kép).

A Kereki-tó előtt a műút átvezetett minket a völgy túloldalára, így a 4. és egyben legnagyobb tó mellett már bal kéz felől haladtunk el. Ezzel egy időben jobbról megérkezett a piros kereszt jelzésünk is, melyet követve még hosszan sétáltunk a Fárikúti úton (62. kép).

A piros sáv elágazásához érkezvén jobbra fordultunk az új jelzésünkön és még jódarabon az egyre ritkuló házak között kanyarogtunk. Az egyenletes és jól járható terepen, majd 2 kilométernyi gyaloglást követően egy éles jobb kanyart véve csatlakozott hozzánk a zöld sáv jelzés, majd rövidesen betértünk a sűrű erdőbe és a fák között haladva kisvártatva megérkeztünk a Fári-kút kiépített forrásához (63. kép).

A forrástól távolodva rövidesen búcsút intettünk mind a piros sávnak, mind a zöld sávnak és a zöld keresztet követve hosszúra nyúló hegymenetbe kezdtünk a Vaskapu irányába. Több mint 1 km-en át végig csak felfelé kapaszkodtunk a Mély-völgy igen fárasztónak bizonyuló emelkedőjén, melynek mintha sosem akart volna vége szakadni. Hosszas küzdelem után végül csak legyűrtük az igen combos kaptatót, melyen a Vaskapu gerincén futó sárga háromszögre csatlakoztunk be. A terep innentől már ismerős volt reggelről, úgyhogy ereszkedésbe kezdve ismét a Vörös-kereszt felé vettük az irányt (mi még tettünk egy rövid látogatást a Vaskapu-menedékháznál is) (64. kép).

A Vörös-kereszt dombján átbukva egy döngölt földúton hosszas lejtmenetbe kezdtünk, melyen lendületesen ereszkedve hamarosan elértük utolsó ellenőrzőpontunkat a Csurgó-kutat. A hatalmas kőfoglalatba épült forrásnál megválaszoltuk utolsó kérdésünket is, majd az egyre erősödő szürkületben tovább csorogtunk Esztergom felé (65. kép).

Rövidesen vissza is érkeztünk a városba, ahol a Galagonyás út vonalát követve egészen a Tesco-ig gyalogoltunk. A műúton óvatosan átkelve érintettük a kis parkot, amin reggel átvágtunk, majd az ismerős utcákon szép lassan visszatértünk a vasútállomáshoz. A szürke Suzuki természetesen már ott várt minket a parkolóban, így gyorsan odasiettünk, hogy túránk végeztével átvehessük a jól megérdemelt kitűzőt és emléklapot.
Melós egy nap volt, de úgy gondolom abszolút megérte felkerekedni ezen a kissé borongós téli napon és nekivágni a Pilis és Visegrádi-hegység vadregényes vidékeinek. Nekem személy szerint nagyon tetszett a túra, sok gyönyörű helyre eljutottunk, melyek közül a Fekete-kő és Hideglelős-kereszt mindenképp kiemelkedik lélegzetelállító panorámájával. Nem mondanám, hogy a túra egyszerű volt, sőt kifejezetten szintesre sikerült, de így legalább kihívás is volt benne. A szolgáltatásra és a szervezésre sok szót nem fecsérelnék, hiszen a  "Hit Pajzsa" túrák védjegye, hogy minél inkább a jól megválasztott és tartalmas útvonalra, illetve az önálló természetjárásra helyezik a hangsúlyt, amit én kifejezetten élveztem is. Azt azért hozzá kell tenni, hogy Pilisszentléleken kaptunk egy csokit és italbont, de ezen felül tényleg mindenki magáról gondoskodott. Jól sikerült túra volt, köszönet érte!