Bartina Maraton

Helyszín: Szekszárdi-dombság
Táv: 40,2 km
Szint: 970 m
Időpont: 2015.01.17.
Rajthely: Szekszárd

A "Barinta Maraton" már évek óta stabil pont a túranaptáramban, amely kedvéért mindig boldogan mozdulok ki a Mecsek ismerős vonulatai közül. A tolnai megyeszékhelyre látogatva évről-évre egy igazi örömtúrában lehet részünk, melyet annak remek hangulata és a Szekszárdi-dombság csodálatos vidéke varázsol igazán feledhetetlenné. Némi ürüm az örömben, hogy idén a PITE-sek (Pécsi Ifjúsági Természetjáró Egyesület) valamilyen érthetetlen oknál fogva rászervezték a "Télies Mecsek 35"-öt  a "Bartina Maraton"-ra, amit azért kicsit sajnáltam, mert szintén egy gyönyörű és élvezetes túráról van szó, de, ha muszáj választani, akkor nem is kérdés, hogy mire teszem le a voksom.

Szombat reggel egészen békés időpontban, nagyjából 7 óra körül értünk be Szekszárdra, ahol a város túlsó végén található Baka István Ált. Iskola  felé véve az irányt rövidesen meg is érkeztünk a rajtunk színhelyére. A suliba betoppanva már népes forgatag kavargott a központi aulában felállított rajtasztalok körül, így gyorsan mi is utat vágtunk magunknak a tömegben, majd az előnevezési pultnál pillanatok alatt hozzá is jutottunk a nevezőlapunkhoz. Apró ajándék gyanánt még egy kulcstartóra való kis LED lámpát is kaptunk a papiros mellé, amit megköszönve átsétáltunk a maratoni táv indítóasztalához. Utolsó lépésként készhez kaptuk a roppant igényes, színes térképet, hátoldalán a szöveges útvonalleírással, majd Andi és Béla társaságában rövidesen útra is keltünk (1. kép).

Jól látható, méretes fehér szalagokat követve megkerültük az iskola épületét, majd a piros kereszt jelzése mentén balra fordultunk a Barátság utcán. A kissé meredeken kapaszkodó aszfaltút vonalát követve hamarosan ráfordultunk a Bródy Sándor utcára, ahol pazar villák között gyalogoltunk tovább É-i irányba, már a piros sávot követve. Jobb kéz felől a felkelő Nap első sugarai ragyogó arany és vörös árnyalatúra festették az ég alját, miközben szép lassan  az utca végéhez érve balra fordultunk (2-3. kép).

Elméletileg itt szalagozást követve el kellett hagynunk az odáig kísérő jelzésünket, de nagyon csalogatott az előttem magasodó Kálvária-hegy, úgyhogy élve a lehetőséggel maradtam a piros sávon és tettem egy rövid kitérőt irányába. A lustán nekilóduló, de rövidesen combos emelkedőbe átforduló műúton pillanatok alatt felkapaszkodtam a hegytetőre, melynek közepén a Kálvária-kilátó (Szőlő-szobor) különleges szerkezete pompázott a reggeli fényekben. Azt hiszem nagyon megérte ez  a kis plusz kitérő, hiszen a kilátóból körültekintve gyönyörű látványt nyújtott az ébredő város (4-6. kép).

Miután kigyönyörködtem magam a lábam alatt elterülő város varázslatos panorámájában visszakocogtam a szalagozáshoz és a magas löszfalak között kanyargó betonutat követve már a Bartina-hegy (235 m) meredek lejtőin kapaszkodtam fölfelé. A hegytető felé közelítve szép lassan ellaposodtak a két oldalról kísérő meredek falak, melyek helyét elszórtan álldogáló présházak és széles szőlőföldek vették át. Hamarosan megérkezett bal kéz felől a zöld sáv jelzés is, melyhez csatlakozva ÉNy-felé fordultam, amerre jól járható, széles szekérúton kanyarogva vezetett tovább  a jelzés. Kisvártatva egy éles jobb kanyarhoz érkeztem, amin befordulva hirtelen ereszkedő betonútnak veselkedtem neki. A korábbi évekhez képest ez teljesen új szakasz volt számomra, mivel erre még egyszer sem vezették ki a túrát, úgyhogy érdeklődve figyeltem hová is vezet utam. Hosszas ereszkedést követően a lendületes lejtőn végül a Remete-csurgóhoz érkeztem le, ahol a túránk első ellenőrzőpontját pillantottam meg az út melletti forrástól nem messze (7. kép).

Gyors pecsételést követően magamhoz vettem egy szem almát, majd átsétáltam a néhány méterre arrébb található Remete kápolna méretes kapujához, hogy megtekintsem a különleges hangulatú szent helyet (8-9. kép).

Ezt követően egy kisebb játszóteret megkerülve ráfordultam a Dél-Dunántúli Kéktúra Ny-nak tartó jelzésére, amin kisvártatva egy igen combos kaptatóval néztem farkasszemet. A meredeken kapaszkodó köves úton kitartóan törtem magam előre a Kerek-hegy irányába, melyre néhány perces küzdelmet követően végül fel is értem. A jóval barátságosabbá szelídülő terepen már egy széles szekérút mentén haladtam tovább, tartva a Ny-i irányt, ahol kis ízelítőt kaphattunk a Szekszárdi borvidék klasszikus tájaiból. Amerre a szem ellátott, meredek domboldalakban és mély völgyekben hullámzó, széles szőlőföldek szegélyezték az utat hosszú kilométereken át, melyet csak néhol szakítottak meg kisebb erdőfoltok. A rendezett sorokban álló szőlőtőkék végtelen sokasága között kisebb-nagyobb présházak bújtak meg, melyeket, ha szerencsénk volt még nyitva is találhattunk (10. kép).

A végeláthatatlan szőlőföldektől kísérve nagyjából 2 kilométernyi gyaloglást tudhattunk le így, a gerincen haladó, néhol kissé sáros, de összességében azért jól járható földút mentén, melynek több pontján is csodálatos kilátásunk nyílott a Szekszárdi-dombság vadregényes vonulatira. A Bati-kereszthez érve aztán érzékeny búcsút vettem az odáig húzódó nyílt tereptől és hamarosan a Szarvas-szurdik szűk szurdokvölgyébe tértem be (11. kép).

Már a magas löszfalak között gyalogolva a korábbi széles szekérút nagy hamarjában keskeny ösvénnyé szűkült össze, majd lustán nekilódulva lendületes lejtmenetbe kezdett. Egy elnyújtott balos ívet leírva szép lassan D-felé fordultam a szűk szurdokba, miközben a lehullott levelek között gázolva egyre lejjebb ereszkedtem (12. kép).

Jó tempóban haladva rövidesen ismét nyílt terepre értem, ahol újabb szőlőföldek határában búcsút intettem a kék sáv jelzésnek. Jobbra fordulva a kék kereszten továbbfolytattam az ereszkedést az egyre jobban lendületbejövő lejtőn (13. kép).

Kisvártatva egyenesen betértem a fák közé, ahol aztán hirtelen meredek dőlésszöget vett a domboldalban ereszkedő ösvény. Szerencsére hamar túljutottam a "technikásabb" szakaszon és az egyenletessé szelídülő terepen  egészen egy erdőirtás szélében megbújó szekérútig gyalogoltam ki. Ott értem utol Andit és Bélát, akiktől még a Kálvária-hegyen tett kitérőm során szakadtam le, de innentől már újra közösen haladtunk tovább. Jobbra fordulva a széles és kissé sáros földúton már csak egy keveset kellett gyalogolnunk és hamarosan megpillanthattuk a fák közül előugró gyermektábor bungalóit. A kerítés mentén haladva megkerültük a tábor területét, melynek bejáratához érve már meg is érkeztünk 2. ellenőrzőpontunkhoz. A népes túrázó sereg forgatagában utat törtünk magunknak a pontőrökhöz, akik pecsételést követően csokival és forró teával/borral kedveskedtek nekünk eddigi fáradozásainkért (14. kép).

Rövid pihenőt követően megköszöntük a pontőrök kedvességét és ismét felkerekedtünk, hogy folytassuk tovább túránkat. A bal kéz felől elterülő, tágas rét szélében egészen a közeli műútig gyalogoltunk ki, majd É-nak fordulva hosszas aszfaltkoptatásba fogtunk (15. kép).

A Sötét-völgyben haladva közel 1,5 km-en át követtük az enyhén kanyarodó műút vonalát, miközben bal kéz felől a Vár-hegy oldalában megbújó kilátó kísérte lépteinket (16-17. kép).

Egy széles rét mellett elsétálva rövidesen letértünk a műútról, hogy egy Ny-nak tartó földút bevezető szakaszán rögtön be is gyűjtsük 3. pontunkat. Ezzel egy időben búcsút intettünk a kék kereszt jelzésének is és miután lyukasztottunk az út mellé kihelyezett bójáknál, Kakasd felé vettük az irányt. Immáron a kék körön haladva rögtön bele is csaptunk a 'lecsóba' és a hagyományosan dagonyázós szakaszon ezúttal sem úsztuk meg egy jó alapos sárdagasztás nélkül (18. kép).

Dacolva a küzdelmes terepviszonyokkal, azért kitartóan küzdöttük magunkat előre a klasszikus erdei szakaszon át, miközben jobb kéz felől a kopasz fák között többször is kileshettünk a 6. sz. főút mellett elterülő Sötétvölgyi-tó nyugodt víztükrére. A tó Ny-i csücskéhez érve, ha néhány méterrel elhagytuk a sáros földutat, akkor akár egészen annak partjáig is kimerészkedtünk, hogy kicsit megcsodáljuk a békés tavat (19-20. kép).

Visszatérve a "vendégmarasztaló" sáros földútra még egy rövid darabon az enyhén hullámozó terepen haladtunk tovább, mígnem egy utolsó emelkedőn felkapaszkodva már Kakasd határában jártunk. A jellegzetes székely tornyáról ismert kis faluba a Dózsa György utcán keresztül érkeztünk meg, melynek enyhén lejtő vonalát követve egészen a Petőfi Sándor utcában található pontunkig kanyarodtunk le (21. kép).

Az útszéli ellenőrzőpontot, ha akartuk se tudtuk volna eltéveszteni, hiszen már hatalmas emberforgatag gyülekezett körülötte, némi életet lehelve a csendes kis utcába. A nyüzsgés oka, hogy a Sötétvölgyi-tótól kezdődően már közösen haladtunk a legrövidebb táv igen népes túraseregével és Kakasdon első közös ellenőrzőpontunkhoz érkeztünk. Mi nem szerettünk volna túlságosan beragadni, ezért gyorsan átestünk a kötelező adminisztráción, majd egy almával a zsebünkben D-felé indultunk tovább a kék négyszöget követve. Nemsokára egy bal kanyart követően búcsút intettünk az aszfaltútnak és egy kicsit sárosan kezdődő szekérúton rövidesen hátunk mögött hagytuk a falu utolsó épületeit is. Egy tágas legelő szélében haladva fokozatosan emelkedésbe kezdett a terep, amin szép lassan Kakasd fölé kapaszkodtunk. Nagyjából 300 méter megtételét követően az út egy gyors bal-jobb-bal kanyarral kissé megtörte az emelkedés vonalát. Mazochista módon ragaszkodva a földúthoz mi jobb kéz felől megkerültünk egy kisebb kaszálót, míg a többség itt egyenesen átvágva csak simán lerövidítette ezt a szakaszt. Cserébe viszont szegényebbek lettek egy gyönyörű panoráma képével, ugyanis dombtetőre felkapaszkodó szekérút tetejéből visszapillantva a völgyben megbújó Kakasd épületeire tekinthettünk le, míg a távolba a Mecsek sejtelmes vonulatai csipkézték a látóhatár szélét (22-23. kép).

A DK-felé forduló úton egy rövid darabon szintben haladtunk tovább, kipihenve a korábbi kaptatók okozta fáradalmakat, majd a lustán nekilóduló terepen rövidesen ismét egy elnyújtott, de azért nem túl meredek emelkedőnek veselkedtünk neki. A gyönyörű, napsütéses, már-már tavaszt idéző időben igazán kellemes körülmények között haladhattunk a nyitott hegyoldalban, ahol bal kéz felől kövér szántóföldek, míg jobbról a helyenként felbukkanó Mecsek távoli vonulatai kísértek minket (24-25. kép).

Nemsokára az emelkedőnk tetejére értünk, ahol az Öreg-hegy gerincén végigfutó piros háromszög keresztezte utunkat. Nem törődve az új jelzéssel átbuktunk a hegy K-i lejtőire és hosszan tartó ereszkedésbe kezdtünk egy széles erdei utat követve (26. kép).

A minél lendületesebbé váló lejtmenetben egyre mélyebbre hatoltunk a sűrű erdőben, miközben egészen a Sötét-völgyben húzódó kék sáv - kék körút kettőséig kanyarogtunk le. Jobbra fordulva az új jelzéseken már a völgyben haladtunk tovább, egy jól kitaposott, bár kissé keskeny ösvény mentén. A kitartóan D-nek tartó völgy oldalában kígyózva haladtunk előre a hangulatos tanösvény vonalát követve, sűrűn kerülgetve a feltorlódott tömeget. Pár száz métert követően ráfordultunk a völgy aljában húzódó széles földútra, majd a Sötét-völgyet hamarosan hátrahagyva a kék sávot kék körre cseréltük (27. kép).

Rövidesen átkeltünk a Fekete-hídon, majd a völgyből kifelé tartva egy hosszan lenyújtott, kissé meredek emelkedőn kapaszkodtunk egyre feljebb. A száraz avarban gázolva nemsokára egy hangulatos kis erdei pihenőhöz érkeztünk, ahol egy magányosan álló kopjafa mellől tekinthettünk le a völgy aljában megbújó Fekete-kútra (28. kép).

Pont jókor jött ez a "szelektív" állomás, hiszen vízkészleteink éppen kezdtek megcsappanni, úgyhogy fogtam magam és a meredek völgyoldalba vájt lépcsőkön leereszkedtem a szűk kis völgy aljába. Lent még egy szűk fahídon kellett átkelni és már a kiépített forrás kifolyójához is értem (29-30. kép).

Miután megtöltöttem palackomat a lassan csordogáló forrásvízből visszakapaszkodtam a széles földútra és folytattam tovább a küzdelmet a combos kaptatóval. A völgy felső szakaszához érve aztán még jobban nekilódult az emelkedő, melyen még a ragadós sár is nehezítette némileg dolgunkat, de végül sikeresen leküzdve az akadályt felértünk a gerincre. A sárga sáv - kék sáv elágazásában újabb ellenőrzőpontoz érkeztünk, ahol az "útonálló" pontőrnél gyorsan begyűjtöttük pecsétünket, majd továbbrobogva a kék sávon rövid síkszakaszt követően hosszas ereszkedésbe kezdtünk (31. kép).

Jobb kéz felől megkerültünk egy nagyobb erdőirtást, majd a balra forduló földúton rövidesen egy vadászház mellett vezetett el a lendületes lejtő. A fokozatosan ellaposodó terepen nemsokára kiértünk az erdőből és egy széles völgyben sétálva az egykoron szebb napokat látott Grábóci-erdészlakhoz érkeztünk (32. kép).

A házzal szemben balra forduló szekérúton újabb hegymenetnek veselkedtünk neki, melyet igen kellemetlen, sáros terep vezetett fel. Nagy csúszkálás közepette rövidesen ismét balra fordultunk a hegyoldalban, ahol kicsit szintben haladva kifújhattuk magunkat. A pihenő azonban nem tartott túl soká, hiszen a jobbra kanyarodó úton még nagyobb vehemenciával lendült neki az emelkedő, melynek vonalát csupán egy gyors bal-jobb kanyar szakította meg, ahogy a kék sáv néhány szálas fa között átkígyózott. Ahogy egyre meredekebbé vált a kaptató, úgy lett egyre kényelmetlenebb az utat borító csúszós sár, melyen nehéz volt járható ösvényt találni, de azért csak sikerült leküzdenünk ezt az akadályt is, és a nyitott hegyoldalon felérve rövidesen betértünk az sűrű erdőbe (33. kép).

Átbukva a gerincen rögtön lefelé vettük az irányt és néhány kisebb kanyart leszámítva nyíl egyenesen D-i irányba tartottunk. Majd 1 km-en át követtük a Grábóc felé tartó erdei utat, míg végül a fák közül kilépve széles legelők határában találtuk magunkat. A békésen hullámzó, zöld dombok lábánál tovább követtük az erdőből kiérő széles szekérút vonalát, melyen újabb 1 km-t követően végül megérkeztünk Grábóc határába. A domboldalban legelésző tehenek kérdő tekintetétől kísérve elsétáltunk egy nagyobb tanya mellett, majd a sáros földutat hamarosan betonra cseréltük (33-34. kép).

Az Új Sor utcán végigsétálva hamarosan egy elágazáshoz érkeztünk, ahol már vártak ránk legújabb pontunk őrei. Gyors pecsételést követően magunkhoz vettünk egy újabb csokit és almát, majd a kék sáv - kék kereszt kettősén balra fordulva folytattuk tovább túránkat. A Rákóczi utca, majd a Deák utca érintésével hamarosan a magas fák között megbújó Szerb Ortodox kolostor jellegzetes sárga-fehér falai bontakoztak ki előttünk, melynek kapui ezúttal sajnos nem voltak nyitva, úgyhogy nem volt mit tenni, mint egy jobbost véve nekigyürkőzni a falut elhagyó szűk betonút emelkedőjének (35. kép).

A talpunk alól rövidesen elfogyott a műút és egy mély földútra váltva folytattuk tovább a kapaszkodást egészen a falu felett elterülő széles szántókig. K-felé fordulva megtettünk néhány métert a kék sávon, mikor meglepődve konstatáltuk, hogy a jelzés korábbi, jól járható földútját egyszerűen beszántották, ellehetetlenítve a normális közlekedést. Pótlására ugyan bal kéz felől húzódott egy a bokrokkal, fákkal szegélyezett mély szekérút, de ha azt választottuk volna, akkor lényegében a szakasz esszenciájáról mondtunk volna le. Ezért inkább küszködve a szántó egyenetlenségével maradtunk annak szélében, ahonnan zavartalanul csodálhattuk meg a Szekszárdi-dombság vadregényes völgyeit és a távoli horizontot uraló Mecsek tekintélyt parancsoló vonulatait (36-37. kép).

Szerencsére nem kellett sokáig járnunk az úttalan utakat és rövidesen véget ért a szántó. Rátértünk a bal kéz felől kísérő szekérútra, melyet követve kezdtünk kissé É-felé kanyarodni, miközben a nyílt dombtető egyhangúságát megszakítva lassacskán megsűrűsödtek körülöttünk a fák (38. kép).

Így érkeztünk meg Szálka határába, ahol egy hirtelen jobbos kanyart véve É-ról közelítettük meg a falut és a sokáig szintben haladó poros földút ezen a ponton komótosan nekilódulva meredek ereszkedésbe csapott át. Már a házak között haladva betonútra váltottunk és még egy rövid darabon tovább ereszkedtünk (39. kép).

Gyönyörűen faragott gerendáktól díszes sváb házak és rendezett turistafogadók között sétáltunk végig az időközben ellaposodó Petőfi Sándor utca vonalát követve, melyen egészen a helyi általános iskola udvaráig gyalogoltunk. Ezzel meg is érkeztünk utolsó ellenőrzőpontunkhoz, melyet egy pohár meleg teával ünnepeltünk meg, amit a kedves pontőrök biztosítottak minden beérkezőnek (40. kép).

Miután fújtunk egyet ismét felkerekedtünk, hogy nekivágjuk a túra hátralevő bő 13 kilométerének. A piros sáv jelzésen elindulva rögtön elhaladtunk a Trófea Fogadó előtt, majd a Kossuth Lajos utca hosszan elnyúló vonala mentén ÉK-felé tartottunk (41. kép).

A falu ezen részében is sok új építésű, illetve szépen felújított épület előtt haladtunk el, mely igen kellemes hangulatot kölcsönzött az utcának. Nem is gondoltuk volna, hogy ekkora élet van itt Szálkán. Azonban bármennyire is vendégmarasztaló helyen jártunk végül csak búcsút intettünk a településnek és egy sáros szekérútnak nekivágva egy apró erdőfolt szélében haladtunk tovább. Néhány száz méter megtételét követően felkapaszkodtunk egy kisebb gátra, mely mögött hangulatos kis horgásztó bújt meg (42. kép).

Jobb kéz felől megkerültük a tavat, majd még egy rövid ideig a nyílt terepen haladtunk tovább (43. kép).

Nemsokára azonban megsűrűsödtek körülöttünk a fák, majd rövidesen be is tértünk az erdőbe, ahol újabb sáros szakaszok fogadtak minket. Bőszen kerülgetve a széles pocsolyákat és a cuppogó sarat kitartóan törtük magunkat előre a piros sáv mentén, melyen kisvártatva feltűnt előttünk a terebélyes fenyőfák alatt megbújó Szálkai-vadászház fehérlő épülete (44-45. kép).

Ezt követően még jó 3,5 km-en át kanyarogtunk tovább, klasszikus erdei utakat követve. Az aznapi időjárásra abszolút nem lehetett panaszunk, mert néha elbújt ugyan a Nap, de többségében gyönyörű napsütéses időben túrázhattunk. Akárcsak ezen a szakaszon, ahol a Nap melengető sugaraitól kísérve igen élvezetes volt a hatalmas erdőség végtelennek tűnő útjait róni. Azonban arról, hogy ne szokjunk el túlságosan a jótól és, hogy ne kényelmesedjünk el túlságosan, attól egy utolsó, igen hosszúra nyúló és combos emelkedő gondoskodott, amin felkapaszkodva a kék sáv - sárga sáv - piros sáv csomópontjában felállított ellenőrzőpontunkhoz érkeztünk (46-47. kép).

Gyorsan letudtuk az utolsó pecsételésünket is és már indultunk is utunkra, hiszen már nagyon csábított a közeli cél gondolata. K-felé fordulva továbbra is a piros sáv jelzést követtük, mely kezdetben széles kaszálók mellett vezetett, majd szép lassan bekúszott a fák közé (48. kép).

Egy rövid és enyhén lejtős erdei szakaszt követően szép lassan visszakanyarodtunk a Szekszárdi-borvidék lankás szőlőföldjeihez. Egy gerincúton haladva rövid időre betonútra váltottunk, miközben hosszúra nyúló szőlősorok mellett sétáltunk el, melyek egybefüggőségét csupán néhány kisebb erdőfolt szakított meg. Végül balra letérve a gerincről egy magas löszfalakkal határolt szűk kis szurdok hirtelen ereszkedő ösvényén kocogtunk le. Kiérve a nyílt terepre még egy ideig kanyarogtunk a korábbi hatalmas szőlőföldek helyébe lépő kisebb telkek és a rajtuk álló magányos présházak között, míg végül a Szekszárd külterületéhez tartozó Sárköz utcára értünk le. Ott gyorsan átkeltünk a műúton, majd srégen jobbra betértünk a házak között kapaszkodó Héber utcába. Egy rövid kis kaptatót leküzdve felkapaszkodtunk az előttünk tornyosuló hegyoldalba, majd továbbra is a piros sávot követve egy elnyújtott balos mentén átkanyarodtunk a K-i lejtőkre (49. kép).

Még néhány száz métert és egy kisebb kaptatót kellett abszolválnunk az egymást érő hétvégi telkek között, majd a hegyoldalban sorakozó méretes villák közé visszatérve már ismerős terepen jártunk. A reggeli járásnak megfelelően ráfordultunk a jobbról érkező piros keresztre, majd az ismerős utcák vonalát követve egészen az iskola épületéig kanyarogtunk vissza (50. kép).

Belépve az aulába, gyorsan a maratoni táv cél-asztalához siettünk, ahol szerencsénkre akkor éppen senki nem tartózkodott (pedig a 30-as távnál hatalmas sor volt). Egyből le is adtuk az igazoló lapot, melyet követően készhez kaptuk gyönyörű oklevelünket és a meseszép bronzjelvényünket is, majd, mint akik jól végezték dolgukat átfáradtunk az etetőasztalhoz, ahol fogyaszthattunk a finom zsíros kenyérből.

Idén ismét nem kellett csalódnunk a Bartina Maratonban, hozta a tőle megszokott, magas színvonalat. Nemhiába az egyik kedvenc túrám! A szervezés, mint mindig, ezúttal is profi volt: A kiváló szalagozás, valamint a kifogástalan és könnyen követhető itiner (színes térképpel) szavatolta a gond nélküli tájékozódást; A jól megválasztott, varázslatos útvonal, melyen évről-évre a Szekszárdi-dombság leghangulatosabb helyeire kalauzolnak el bennünket, ismét a legszebb arcát mutatta a gyönyörű időben; A szolgáltatás több, mint bőséges, hiszen útközben rengeteg csokit, almát és forró italt kaptunk, míg a célban zsíros kenyér volt a menü... és akkor még nem is beszéltünk a túra teljesítéséért járó meseszép jelvényről és szintén igényes oklevélről. Röviden összefoglalva ez az ami a Bartina Maratont az év egyik legjobb hangulatú túrájává teszi (legalábbis számomra). Abszolút csillagos ötös, köszönet a túráért!