Táv: 53,7 km
Szint: 1475 m
Időpont: 2015.04.19.
Rajthely: Párkány (Štúrovo)
Úgy alakult áprilisi programunk, hogy a hónap derekán (18-19. viszonylatában) egy túrára adódott lehetőségünk, amely során tulajdonképpen két komoly aspiráns közül kellett választanunk. A hétvége fő eseményének a hosszú évek óta töretlen népszerűségnek örvendő "Gerecse 50" számított, de az én szívem sokkalta inkább a "Bazilika 55" felé hajlott, melynek fantasztikusan szép útvonala szerintem klasszisokkal veri a Tatabánya körül keringő kollégájáét. Ez utóbbinak köszönhetően, illetve annak, hogy minden egyes porcikánk tiltakozott a szombati, mérhetetlen tömegnyomor ellen, tulajdonképpen nem is volt akkora nagy dilemma a választást illetően. Így rendhagyó módon vasárnapra tolva szokásos hétvégi túránkat az É-i határvidékre látogattunk, hogy egy remek hangulatú teljesítménytúra keretein belül számtalan szemszögből megcsodálhassuk a hömpölygő Duna fölé magasodó Esztergomi Bazilika fenséges látványát. Mindehhez először is a szlovák oldalon fekvő Párkányba (Stúrovo) kellett ellátogatnunk, ahol a régi kompkikötőnél található Dunaparti kávézóban (Caffe) már kor reggel szép számban gyülekeztek a vasárnapi pihenőnapot aktívan eltölteni szándékozó, lelkes természetjárók (1. kép).
A felkelő nap első sugaraitól kísérve mi háromnegyed hét körül érkeztünk meg a kávézó parkolójába, amin átvágva rögvest felkerestük a kis faházban felállított rajtasztalokat. Miután megvoltunk a papírmunkával jöhetett egy rövidke sorban állás, majd pár perccel 7 előtt már kézhez is kaptuk a vaskos kis itiner füzetünket. A benne található kétoldalas fekete-fehér, térkép bogarászásával igazából nem sokat törődtünk a túra során, mert színes festék hiányában kissé nehezen voltak értelmezhetőek a turistautak jelölésére szolgáló piktogramok. Ehelyett inkább a minden igényt kielégítő, rendkívül részletes útvonalleírást és a táblázatba foglalt távolság/szint adatokat követtük, amelyek alapján könnyűszerrel végig lehetett navigálni az előírt útvonalon. Amint megállapítottuk a helyes útirány nyomban neki is vágtunk az 53,7 kilométeres hosszú táv első métereknek, melyek a kávézót megkerülve rövidesen a települést oltalmazó Duna gát keskeny aszfaltútjára tereltek rá minket (2-3. kép).
A nyíl egyenesen É-nak törő aszfaltcsík vonalát követve bal kézről jódarabon Párkány családi házai kísérték lépteinket, míg a gát jobb oldalán magas ártéri erdők szegélyezték utunkat. Meg kell hagyni, a lassan zöldbe boruló, terebélyes lombkoronák árnyékában sétálva igazán csípős reggel fogadott minket a szlovák Duna parton, de szerencsére a helyenként szétnyíló fák között azért a Nap is ránk mosolygott néha. Az ilyen nyitott részeken egyébként gyönyörű rálátásunk nyílott a Duna túlpartján magasodó bazilika monumentális épületére, melynek jellegzetes kupolája meghatározó látványa volt aznapi túránknak (4-5. kép).
Idő közben, ahogy haladtunk előre szép lassan kifogyott talpunk alól az aszfalt és helyébe egy jól járható, egyenletes szekérút lépett, melynek harmatos, zöld füvét taposva egészen a Garam torkolatáig sétáltunk. Azonban mielőtt megpillanthattuk volna a Dunába siető folyam hömpölygő áradatát egy éles bal kanyarral megtörtük addigi haladási irányunk vonalát és maradva a gát tetejében ÉNy-nak fordultunk (6. kép).
Néhány piros-fehérre mázolt vassorompót megkerülve onnét már csak pár száz métert kellett gyalogolnunk a nyílt terepen és nyomban megérkeztünk első ellenőrzőpontunkra, melyet a Garam felett átívelő vaskos vasúti híd Ny-i oldalán találtuk (7-9. kép).
A pontban gyorsan begyűjtöttük első pecsétünket, majd a híd alatt átbújva kis ideig az ártéri fák sűrű rengetegének szélében sétáltunk tovább. De tényleg csak egy pillanat erejéig, ugyanis a keskeny betonút, melynek felszínét koptattuk visszaterelt minket a gátra, ahol a gyönyörű szép, napsütéses időben még egy rövid ideig élveztük annak vendégszeretetét. Az egyenletes terepen semmitől sem zavartatva haladtunk előre, mígnem egyszer csak ismét egy híd bukkant fel jobbra előttünk. A rajt óta kísérő kék szalagozást követve, újfent át kellett bújnunk a robusztus építmény alatt, azonban ezúttal egy kisebb hurkot leírva már fel is kapaszkodtunk annak tetejébe. Egy széles országút mellé csapódva É-nak fordultunk és a Garam felett átívelő hídon átkelve megcsodálhattuk a dús lombú erdők közé szorult folyót, melynek nyugodt felszínén a felkelő Nap reggeli fényei játszottak (10-11. kép).
Miután hátunk mögött hagytuk a narancskorlátos híd látványos szakaszát maradtunk továbbra is a széles műút mellett, melyet követve pillanatok alatt betértünk Garamkövesd házai közé. A településen belül is tartva a jobbra kanyarodó országút vonalát szinte rögtön ráfordultunk a fő utcára és rendezett családi házak között gyalogolva rövidesen megpillantottuk a helyi kocsma sárga épületét. A krimó napsütötte teraszán még kissé álmosan egy magányos pontőr fogadta az első beérkezőket, akit mi is gyorsan felkerestünk (12-13. kép).
Miután begyűjtöttük második bélyegzőnket is búcsút intettük a pontnak és egyenesen továbbindulva, tartottuk korábbi menetirányunkat. Bal kéz felől hamarosan elsétáltunk a falu központjában ágaskodó katolikus templom magas tornya alatt, majd rövidre rá egy éles bal-jobb kanyarváltást követően már kifelé tartottunk a településről (14-15. kép).
Még Garamkövesden belül járva a szalagozás helyét átvette a piros sáv jelzés, melynek fokozatosan lendületbejövő emelkedőjén szép lassan ÉK-i irányt vettünk fel. Miután elkoptak mellőlünk a falu utolsó házai is egy keskeny ösvényre váltottunk, mely nekilóduló kaptatóján már a Kovácsi-dombok küzdelmes emelkedőit tapostuk. Zöldbe borult, fiatal fák között egyre magasabbra küzdöttük magunkat az előttünk tornyosuló hegyen, melynek nyitott részeiről csodálatos kilátásunk nyílott a hátunk mögött elterülő Garamkövesd településére, és természetesen a tőlünk D-re húzódó Esztergom távoli vonulataira (16. kép).
A piros jelzés mentén húzódó tanösvényen egyébként több helyen táblák is jelezték, hol érdemes megállni néhány perc erejéig, hogy a nyitott hegyoldalból kitekintve a legszebb panorámában lehessen részünk. Azonban mi egyenlőre még nem időztünk túl hosszasan ezeken a korai kilátópontokon, hiszen a hegymenet felsőbb szakaszai még pompásabb látvánnyal kecsegtettek minket. És természetesen így is lett! Amint egyre magasabbra törtük magunkat a combos kaptatón, rövidesen betértünk a sűrű erdőbe, melynek magas fái között gyalogolva szép fokozatosan K-felé fordultunk. Ezen a részen ha keskeny ösvényünket elhagyva kibújtunk a zöld lombok takaró árnyékából több helyen is kimerészkedhettünk a kopasz, sziklás hegyoldalba, ahol igazán fenséges kilátásban lehetett részünk, melynek fókuszában az Esztergom és Párkány között kanyargó Duna vaskos vízkígyója foglalt helyet (17-18. kép).
A varázslatos szakaszon kissé belassultunk a sok nézelődés közepette, de azt hiszem abszolút megért minden egyes percet, amit rászántunk, mert valóban nem mindennapi látványban lehetett részünk. Természetesen azért haladnunk is kellett, úgyhogy próbáltuk megtalálni az egyensúlyt a tempó és a bámészkodás között. Szerencsére az egyre békésebbé szelídülő hegytetőn már komolyabb szintkülönbséggel nem kellett megbirkóznunk, így lényegében könnyedén tudtunk haladni a piros jelzés kellemes eredi ösvényét követve. Hosszas kacskaringózást követően hamarosan egy sárga oszlopos útjelző tábla bukkant fel előttünk, mely fennhangon hirdette, hogy éppen a Sziklák (Skaly) elnevezésű helyhez érkeztünk. Ösvényünket elhagyva azért onnan számítva várt még ránk néhány méter, de a jobb kéz felől szellősen sorakozó fák között átvágva hamarjában ráleltünk a nyitott hegyoldalban megbújó, gyönyörű kilátópontra, mely nem mellékesen 3. ellenőrzőpontunkat is vendégül látta (19-22. kép).
Amíg a kedves pontőrök pecsételtek igazolófüzetünkbe, addig mi az állunkat keresve gyönyörködtünk a mesés panorámában, melyen már sokadszorra szemeztünk a bazilika magas falaival, de még mindig nem tudtunk betelni annak látványával. Ezen a ponton azonban nem csupán a szemünket kényeztethettük, hanem a hasunkat is, hiszen a pecsételés mellé még egy nagyon finom, házi készítésű köménymagos rudat is kaptunk, melyet nyomban el is fogyasztottunk. Rövid pihenőnket követően aztán megköszöntük pontőreinknek kedvességüket, majd visszatérve korábbi ösvényünkre ÉK-felé fordulva folytattuk tovább a túrát, ahol egy rövid darabon a piros sáv - kék sáv egybefonódó jelzéseit követtük. Kis idő múltán aztán búcsút intettünk a piros sávnak és szép lassan a Burda Ny-i lejtőit borító széles erdőségek felé vettük az irányt. Ahogy a talpunk alatt húzódó széles földút nyomvonalát követve szép fokozatosan lejtésnek indult a terep, úgy mi is egyre inkább lendületbe jöttünk, minek köszönhetően hamarosan egy vadetető széles tisztására bukkantunk ki. Rövid időre megtörve az egybefüggő tölgyesek végtelen vonulatait átvágtunk a nyílt szakaszon, majd visszatérve a fák közé még jódarabon békésen hullámozott tovább kék jelzésünk (23. kép).
Széles földutunk rövidesen egy éles bal kanyarral megtörte addigi haladási irányát és egyenesen É-felé fordulva nyargalt tovább a tágas erdőben, miközben az utat szegélyező zöld rengetegben több helyen is gyönyörű, fehér virágokba borult lombok tekintettek le ránk a több méter magasból, melyek kellemes illata lengedezett a tavaszi szellőben. Nagy sajnálatunkra azonban hamarosan a szakasz végéhez értünk, melyet egy keskeny műút fordulója zárt le. A sűrű erdőből kiérve ott jobbra fordultunk a meglepően jó minőségű aszfalton, és rögtön az első métereken egy enyhe lejtő vette kezdetét, ahonnan csodálatos rálátásunk nyílott a jobb kéz felől magasodó Burda zöldellő, É-i oldalára (24. kép).
Ezt követően még hosszasan követtük a műút hangulatos vonalát, amely mentén fiatal akácfák és magas tölgyesek váltogatták egymást. Majd 1 km után, amikor épp egy ilyen, ritkább akácos mellett suhantunk el, hirtelen fantasztikus látvány tárult elénk a még nem teljesen zárult lombok között, ugyanis balra kitekintve az Ipoly csodálatos völgyét vehettük szemügyre, melynek egy távoli pontján Ipolyszalka és Letkés települései sejlettek fel. A tetszetős látványt hátunk mögött hagyva még további 1 kilométeren át kanyarogtunk a keskeny aszfaltcsíkot koptatva, melynek végéhez közeledve kisebb-nagyobb erdőirtások ékelődtek be az utat szegélyező sűrű rengetegek közé. A fakitermelésnek köszönhetően törmelékessé váló műút végül egy kisebb kört leírva, önmagába visszafordulva ért véget egy félig nyitott dombtetőn, melyet ÉK-felé elhagyva egy kiesebb erdőrészen vágtunk át, hogy a közeli Ipoly kulcsosházhoz ereszkedjünk le (25-26. kép).
A fent felsorolt választéknál már csak pontőreink kedvessége volt szívet melengetőbb, akik jókedvűen és nagy örömmel fogadtak minden egyes beérkezőt. Ezek után mondanom sem kell nagy erőfeszítés szükségeltetett ahhoz, hogy búcsút intsünk a vendégmarasztaló pontnak, de végül kénytelenek voltunk megtenni, hiszen szerettük volna elér a 10.40-es kompot. Úgyhogy szépen megköszönve a mérhetetlen kedvességet, visszakapaszkodtunk a dombtetőre, ahol a kék sáv fonalát ismét felvéve átkeltünk a korábbi műúton, majd a meredek D-i lejtőkre átbukva hosszas lejtmenetbe kezdtünk. Ez első 150-200 méteren azonban egyenlőre még viszonylag békésen ereszkedtünk alá egy széles erdőirtás határában, majd egy gyors bal-jobb kanyart követően hirtelen brutális meredekséget vett ösvényünk, mely a nyitott domboldalon keresztülnyargalva jó néhány méterrel lejjebb ereszkedett (30. kép).
A tisztás aljába érve újfent élesen balra fordultunk és a fák közé betérve már jóval békésebbé szelídülő terepen folytattuk tovább a lejtmenetet, egészen a völgy aljában húzódó kis patak medréig (31. kép).
Rögtön azután, hogy átkeltünk az épphogy csak csörgedező vízfolyáson néhány métert feljebb kapaszkodva csatlakoztunk egy széles földúthoz, amin DK-felé fordulva hosszasan kísértük tovább a bal kéz felől húzódó mély patakvölgy vadregényes vonalát, miközben gyönyörű szép erdőségeken kalauzol keresztül minket kék jelzésünk. Egy idő után aztán szép lassan elkoptak mellőlünk a méretes faóriások, és egy tágas réthez már újra nyílt terepen haladtunk tovább. Még itt-ott ugyan megpróbáltak körülzárni minket a fák, de a sűrű erdőbe ezt követően már nem tértünk vissza, helyette inkább a jól járható, egyenletes szekérúton rohamtempóban közelítettünk Helembához. A település határában bal kéz felől rövidesen feltűnt az egykori kőbánya meredek sziklafalai, melyet elhagyva az út mellett sorakozó alacsony bokrok között kisvártatva be is tértünk a faluba (32-33. kép).
A települést Ny-K-i irányban átszelő főutcához csatlakozva búcsút intettünk a régóta kísérő kék sáv jelzésünknek és a továbbiakban már szalagozást követve Helemba központja felé vettük az irányt. Családi házak hosszasan elnyúló sorai közt sétálva eltartott egy darabig, de végül csak megérkeztünk a helyi kultúrház épületéhez, melyet az É-felé forduló országút kanyarulatában találtunk. A fehér kockaépület udvarán gyorsan felkerestük aktuális pontunkat és miután begyűjtöttük pecsétünket, már robogtunk is tovább (34. kép).
Néhány méterrel arrébb már katolikus templom mellett sétáltunk el, melynek vöröses tornya büszkén tekintett le ránk a magasból, ahogy egy rövid lépcsősort követően szép lassan hátunk mögött hagytuk Helemba rendezett utcáit és a falu K-i határában húzódó Ipoly gát felé vettük az irányt (35-36. kép).
Felkapaszkodva a zöldellő védmű tetejébe beálltunk az Ipoly folyási irányába (magát a folyót sajnos nem láttuk az ártéri erdők miatt) és bő 1 kilométeren át nyíl egyenes haladtunk előre az egyre melegebbé váló napsütésben. Körülöttünk, míg a szem ellátott végtelen búzamezők zöld lankái uralták a tájat, míg jobbunkon a Visegrádi-hegység csipkézett hegyvonulatai rajzolódott ki a látóhatár szélén, közepén a Hideglelős-kereszttel (37. kép).
Már jócskán bent jártunk szélesen elterülő szántóföldek közepében, amikor a jobbról régóta kísérő földút gondolt egyet és átbukva a gáton keresztezte utunkat. Csatlakozva a poros út vonalához rögvest mi is balra fordultunk, amit hamarjában még egy éles jobbos is követett, majd rövid gyaloglást követően búcsút intettük a nyitott mezőknek és egyenesen betértünk az előttünk húzódó, szellős erdősávba. A zöld lombok árnyékában aztán már nem kellett sokat gyalogolnunk, és rövidesen az Ipoly felett átívelő vasúti híd robusztus vasszerkezete bontakozott előttünk (38. kép).
Épp mielőtt áthaladtunk volna a híd alatt, élesen jobbra fordultunk a Helemba óta kísérő szalagozást követve, és egy meredek lépcsősornak nekigyürkőzve felkapaszkodtunk a sínek mellé. Balra fordulva a masszív rámpákon aztán hamarjában átkeltünk a széles folyó felett, mely békésen hömpölygő víztömegét nézve, mintha az érintetlen vadon elevenedett volna meg a szemeink előtt (39-41. kép).
Pedig tőle néhány méterre, mintha egy éles metszéssel elvágták volna a tájat, már a szobi vasútállomás vette kezdetét, ahol kesze-kusza távvezetékek és egymásba fonódó sínpárok rengetege adta tudtunkra, hogy bizony visszatértünk a civilizációba. A rozsdaporos vágányok szélében sétálva bőszen kerülgettük a vasúti váltókat, és az üzemen kívüli sínpárokat, miközben az állomás főépületét megcélozva nyíl egyenesen haladtunk előre. Rövidesen felbukkant mellettünk a Börzsöny kisvasút sötétzöld mozdonya, majd nem sokkal arrébb már méretesebb, kék testvérei várakoztak a hosszú peronoknál, hogy magukba nyeljék az utazni vágyók népes tömegét. Végül a csikorgó fékek zajában megérkeztünk az állomás oldalában megbújó restihez, melynek teraszán terebélyes fák árnyékában fogadott minket 7. pontunk őre. Az épület homlokzatát ékesítő órára tekintve megnyugodva konstatáltuk, hogy nagyszerű időt megyünk, hiszen majd fél óra volt még ekkor hátra a komp indulásáig. Így szép kényelmesre véve a figurát begyűjtöttük aktuális pecsétünket, majd rövid pihenőt követően visszasétáltunk néhány métert, egészen a kisvasútig, hogy a mellőle induló, méretes felüljárót igénybe véve búcsút intsünk az állomásnak (42. kép).
Átkelve a túloldalra rögvest a Köztársaság utcába tértünk be, melynek párhuzamosan futó két aszfaltútját követve egészen az utca végéjig gyalogoltunk, ahol egy szép filagóriát megkerülve jobbra fordultunk a Rév utcába (43-44. kép).
Onnét már nem volt más dolgunk hátra, mint néhány métert lejjebb sétálni, és rövidesen már fel is csillant előttünk a kövér Duna kéklő vízfolyama, partján áhított célunkkal, a 10.40-es komppal. Nagy jól jöttünk, hiszen ekkor még csak 10.23-at mutatott az óra, úgyhogy volt alkalmunk kicsit lepihenni a kikötőben, és szemügyre venni a pazar panorámát (45-48. kép).
A jóleső semmittevés követően végül elérkezett az átkelés ideje, úgyhogy még további 6 túratársammal egyetemben felcuccoltunk a fedélzetre és némi gépi erőt igénybe véve nekivágtunk a nyílt víznek. Amíg a békésen duruzsoló hajómotor zúgása mellett komótosan szeltük a habokat ,igazán különleges helyről csodálhattuk meg a Visegrádi-hegység vadregényes vonulatait magunk előtt. Illetve, ha hátratekintettünk, akkor Szob városának egyre távolodó templomtornya vonzotta tekintetünket a K-i partok felé (49-53. kép).
Néhány perces hajókázást követően végül sikeresen átszeltük a Duna széles folyamát és közvetlenül a kompkikötő magányos, fehér épülete előtt értünk partot. Még a ház előtt rögtön jobbra fordulva felvettük a piros kereszt fonalát és az ártéri erdő szélében haladtunk tovább Ny-i irányba. Jelzésünk mindvégig egy jól járható szekérút mentén kísért minket, melynek nyitott vonalán rengeteg vadvirág illatozott nekünk (54-55. kép).
A hosszú egyenesünket végül egy éles balkanyarral megtörve D-felé fordultunk, és 200-300 métert gyalogolva kisvártatva a 11. sz. főútra értünk ki. Óvatosan átkelve az úttesten egyenesen betértünk a Basaharci-völgy széles vonulatai közé, melynek első pár száz méterén elszórtan álló hétvégi házak között vezetett tovább jelzésünk (56-57. kép).
Klasszikus erdei utak mentén még bő 1 kilométeren át sétáltunk a békésebbé szelídülő terepen, ahol a piros kereszt útmutatását követve rövidesen egy kiterjed erdőirtás szélébe értünk. Végig jobb kéz felől tartva a csupasz erdőfoltot egy kisebb félkört írtunk le, melynek túlsó végén már a Savó-kúti-tisztás várt minket, nagy szerencsénkre 7. ellenőrzőpontunkkal egyetemben. Érkezésünkkor nem tudom, hogy a pontőr, vagy mi lepődtünk-e meg jobban, ugyanis óránkra pillantva csak ekkor vettük észre, hogy a hivatalosan 12.00-kor nyitó pontban bő fél órával korábban érkeztünk meg. Pedig a kompot követően már nem is toltuk neki annyira. Na, de sebaj, a lényeg, hogy begyűjtöttük legújabb pecsétünket és már indulhattunk is tovább a K-felé forduló piros sáv jelzését követve. Pár száz méter erejéig ragaszkodtunk a gerincen futó, széles földút egyenletes vonalához, majd nemsokára letérve róla jobbra kanyarodtunk és egy kevésbé forgalmas mellékúton robogtunk tovább, immáron lendületes lejtmenetben (59. kép).
A régi/új földúton aztán kitartóan törtük magunkat tovább lefelé, mígnem a magas fák árnyékából kiérve egy hatalmas rét szélbe érkeztünk. A sűrű erdőhöz szokott szemünk előtt hirtelen kitárult a világ, ugyanis a zöldellő ugar felett eltekintve a békésen kanyargó Duna széles folyamát figyelhettük meg, melynek fölébe a Börzsöny hosszan elterülő vonulatai nyújtózkodtak. A csodálatos panoráma mellett azonban igen rövid ideig időztünk, hiszen nagyjából 150 méter után piros sáv jelzésünk jobbra letért a széles szekérútról és egy keskeny ösvényre váltva sűrű erdősávba vette be magát. A kissé elhanyagolt, bokrokkal benőtt ösvényen továbbra is csak kitartóan lefelé ereszkedve itt-ott már eldugott épületek alakja bontakozott ki a kusza ágak rengetegében, majd egy száraz földúton balra fordultunk rövidesen már a Bitóci-völgyben sétáltunk elszórtan álldogáló hétvégi házak között. A poros út vonalát végül egészen a 11. sz. főútig követtük, melynek szélében jobbra fordulva meg sem álltunk Pilismarót közeli településéig (61-62. kép).
A települést átszelő, kopott főutat követve hosszasan sétáltunk a rendezett családi házak utcára néző, színes épületei között, miközben fürkésző szemeinkkel már a dombtetőn nyújtózkodó templomtornyot kerestük. Nemsokára egy jobbra leágazó, szűk kis utcánál aztán meg is pillantottuk a református templomhoz vezető hosszú lépcsősor első hullámát, melyen azon nyomban fel is kapaszkodtunk a Szabadság krt. keskeny aszfaltútjára. Ott balra fordulva kaptunk néhány méter pihenőt, hogy kifújjuk magunkat, majd nagy hirtelenjében jöhetett a már jóval hosszabb, második hullám, melynek tetejében meg is érkeztünk áhított célunkhoz, a pilismaróti református templomhoz (63. kép).
A lépcsősor tetejében egy aprócska tisztáson vár minket 8. ellenőrzőpontunk, ahol a komor tekintetű templomtorony előtt újabb pecsételésre készítettük elő itinerjeinket. Amint megvoltunk az igazolással már robogtunk is tovább a Csányi utca meredeken alábukó aszfaltján, melynek felsőbb szakaszán még búcsúzóul megcsodálhattuk Pilismarót települését tavaszias köntösébe bújva (64. kép).
Ereszkedésünk végül az Alkotás utca érintésével egészen a Miklós-Deák utcáig tartott, melyen jobbra fordulva rövidesen hátunk mögött hagytuk a civilizációt. Miután az utolsó épületek is elkoptak mellőlünk mi továbbra is kitartóan ragaszkodtunk a talpunk alatt húzódó keskeny műúthoz, mely rövidesen a Miklós-Deák-völgybe kalauzolt be minket. A sűrű erdővel borított partoldalak között húzódó, széles völgy vonalát követve igen hosszasan élveztük annak vendégszeretetét, ahol már ismételten a piros sáv fokozatosan DNy-felé forduló jelzése vezérelt minket. A kissé monoton szakasz egyhangúságát némileg a magas fenyőfák árnyékában megbújó Millenáris-emlékmű, majd a nem messze tőle található Miklós-Deák-völgyi tavak törték meg rövid időre, nagyjából a völgy felénél járva (65-67. kép).
A rendkívül hosszúra nyúló, kissé unalmas aszfaltkoptatásnak végül a balra forduló piros jelzésünk keskeny ösvénye vetett véget, mely a műutat elhagyva ismét visszatért a vadonba. Amint ez megtörtént szinte rögtön átkeltünk egy rozoga fahídon a Somos-árokban csordogáló kis patakon, majd rövidesen egy széles tisztáson vágtunk keresztül, melynek békésen hullámzó lankái már-már alpesi hangulatot idéztek a meredek hegyoldalak között (68-69. kép).
A napsütéses, nyílt szakaszon hamar túljutva rövidesen ismét visszatértünk a magas fák közé, ahol tartva D-i irányunkat egyre mélyebbre hatoltunk a sűrű rengetegben. Klasszikus eredi utakat követve kezdetben még lustán emelkedő terepen kanyarogtunk kitartóan előre, mígnem egy éles bal kanyarhoz érve hirtelen nekilódultunk a kissé köves hegyoldalnak. Az egyre jobban lendületbejövő kaptató azonban egyenlőre még mindig csak a bemelegítés volt, hiszen az igazán brutális emelkedőket végül egy jobbos után értük csak el, közvetlenül a Hirsch-orom alatt. Ott viszont kamatostul benyújtották a számlát és az egész túra legdurvább szakaszával kellett megküzdenünk, melynek rövid, de annál meredekebb ösvényén a szinte állva lehetett legelni. Ahhoz képest, hogy igazából "csak" egy 414 méteres csúccsal küzdöttünk, rendkívül fárasztó volt a hegymenet, mely nem adta egykönnyen magát. Viszont, ha már sikerült meghódítanunk csúcsot, akkor úgy gondolom senki sem bánta meg a fáradozást, hiszen a nyitott hegytetőn valami eszméletlenül szép kilátás fogadta az arra tévedőket, mely minden egyes izzadságcseppet megért (70-75. kép).
A hely varázsa alá kerülve hosszasan adóztunk annak lélegzetelállító szépségének, majd miután kellően kigyönyörködtünk magunkat a panorámában hátat fordítottunk és a piros sávon továbbindulva folytattuk tovább a túrát. A Hirsch-oromtól távoldó, békésen kanyargó ösvényt követve hamarjában meghódítottuk az Alsó-Ecset-hegyet (452 m) is, mely az iménti meredek hegymenetet követően szinte észrevétlenül zajlott (76. kép).
A hegycsúcson átbukva rögvest a nyeregben futó széles földútra ereszkedtünk vissza, amin gyors átkelve újabb, kissé elnyújtott emelkedő várt ránk. Ekkor már a Felső-Ecset-hegy (478 m) É-i lejtőit ostromoltuk, melynek nem túl megerőltető kaptatóján egészen a piros sáv - zöld sáv elágazójáig másztunk fel, ahol elméletben a 9. ellenőrzőpont vár minket. Gyakorlatban azonban senkit nem találtunk a megadott helyen, így készítettünk pár igazoló fotót ottjártunkról és a zöld sávon Ny-felé fordulva már nyargaltunk is tovább. Békésen kapaszkodó emelkedők mentén hamarjában meghódítottuk a már említett Felső-Ecset-hegy, majd a Ráró-hegy (488 m) csúcsát is, miközben a környező völgyekre nyíló pazar panorámától kísérve hosszú menetelésbe kezdtünk következő pontunk irányába (77-79. kép).
Hosszú kilométereken át követtük a békésen ereszkedő erdei földutat, amely mentén szép lassan É-i irányba fordultunk és miután István-tetőn (451 m) átbukva elhaladtunk a hatalmas erdőirtás mellett, már csak zárt erdők oltalmában gyalogoltunk tovább. A végtelennek tűnő szakaszon nagy sokára egy "Y" elágazáshoz érünk, melynek jobb oldali ágát választva már nem kellett sokat sétálnunk és megpillanthattuk az "Enyedi-halála" szépen faragott fakeresztjét az út mellett állva (80. kép).
A keresztet követően még bő 1,5-2 kilométert kellett gyalogolnunk tovább, ugyanazon az erdei földúton, melyet már oly régóta követtünk, egészen a Képesfáig, ahol a zöld sáv - piros kereszt jelzések elágazásánál elvileg újabb ellenőrzőpont várt volna minket (81-83. kép).
Pontőrökkel azonban nagy meglepetésünkre ezúttal sem találkoztunk, így kezdtünk némileg aggódni, hogy túl hamar érkezünk meg a pontokra. Mivel nem volt más választásunk, így ismét készítettünk néhány fotót a helyszínről és reménykedtünk benne, hogy majd elfogadják a rendezők. Miután megvoltunk az egyéni igazolással rögvest nekiveselkedtünk a zöld sáv hosszan elnyúló lejtmenetének, ahol egy szűk vízmosás jellegű ösvényen ereszkedtünk lefelé. A rosszul járható, egyenetlen terepen fokozott óvatossággal küzdöttük magunkat előre a vastag levéltakaró alatt megbújó kövek és a keresztbe dőlt fák között lavírozva, mígnem a szép lassan megszelídülő terepen, mintha hangokat hallottunk volna magunk előtt. A bokrok közül előbújva hirtelen aztán mégiscsak ráleltünk eltűntnek hitt pontunkra, ahol kedves pontőreink már nagy lelkesedéssel vártak minket (84-85. kép).
Miután begyűjtöttük a pecséteket ismét útra keltünk és egy rövid darabon még a lustán ereszkedő, szűk ösvény vonalát követtük, mely az erdőben kígyózva kitartóan kanyargott tovább a Búbánat-völgy irányába. A magas fák egybefüggő rengetegének véget vetve hamarosan aztán egy vadkerítéshez érkeztünk, amin átmászva a Csenke-patakot körülölelő sűrű susnyásba vetettük be magunkat. Némi dzsungelharcot vívva a dús vegetációval hamar átevickéltünk a bozótos túloldalára, ahol a Búbánat-völgy felől érkező piros sáv széles földútjához csatlakoztunk (86. kép).
A zöld és piros sáv egybefonódód jelzéseit követve már a rövidebb résztávokkal közösen haladtunk tovább Ny-i irányba, ahol egy széles kaszáló mellett elsétálva már következő célpontunkkal szemeztünk. Jobbra tőlünk ugyanis a Vaskapu (405 m) büszke csúcsa emelkedett a völgy fölé, mely lejtőit borító végtelen erdők gyönyörű színekben pompáztak a ragyogó napsütésben (87. kép).
Rövid gyaloglást követően végül mi is visszatértünk a fák közé, melyek árnyékában kisvártatva a Fári-kút szépen kiépített forrásához érkeztünk. Ott a piros sávnak búcsút intve már csak a zöld sávot követtük, mely szép lustán nekilódulva hamarosan igen durva kaptatók felé vezérelt minket a Vaskapu elnyúló K-i lejtőin. Az előttünk álló, utolsó, komolyabb erőpróbának nekifeszülve kitartóan kapaszkodtunk egyre magasabbra a rövid sík szakaszokkal tarkított, hosszú és kifejezetten meredek emelkedőkön, mígnem az É-i lejtő sűrű erdei közé betérve már valamivel békésebbé szelídült a terep (88-89. kép).
Rövidesen aztán kereszteztük a hegytetőre tartó keskeny műutat, majd egy kisebb völgybevágáson felkapaszkodva a Mária szobor és a Vaskapui-turistaház között értünk fel a gerincre. Onnét balra fordulva már csak pár lépcső választott el minket a gyönyörű szép környezetben fekvő fogadó sötétzöld épületétől, mely a hegycsúcsot megülő, széles tisztás kellős közepén várja a megfáradt turistákat (90. kép).
Utolsó ellenőrzőpontunkat a turistaház túloldalán találtuk, ahol már népes túrázó sereg gyülekezett a ragyogó napsütésben. Ahogy közelebb merészkedtünk a sürgő forgataghoz először még csak az illat csapott meg, majd gyorsan kiszúrtuk a fekete kondért is, melyben már javában rotyogott a finom gulyásleves. Ezt követően nem is tétlenkedtünk túl soká, hanem gyorsan pecsételtettünk füzetünkbe, majd rögtön magunkhoz vettünk egy tányérral az istenire sikeredett levesből és kicsit megpihenve jóízűen elfogyasztottuk (91-92. kép).
Hatalmas dicséret a szakácsnak és persze a szervezőknek is ezért a nagyszerű pontért, amit igen nehéz volt hátunk mögött hagyni, hiszen a gyönyörű szép idő és az ízletes gulyás igencsak vendégmarasztalónak bizonyult. De azért csak erőt vettünk magunkon és megköszönve a kedvességet továbbálltunk. A turistaház előtt elsétálva azért még gyors kinéztünk hegyoldal fölé magasodó, zsúfolt teraszra, ahonnan csodálatos kilátásban gyönyörködve ismét megcsodálhattuk Esztergom látképét, közepén a bazilikával (93. kép).
Amint hátunk mögött hagyva a Vaskapui-turistaház népszerű kirándulóhelyét gyors ereszkedésbe kezdtünk a zöld sáv - piros sáv egybefonódó jelzéseit követve. Az É-i hegyoldal hirtelen eső, meredek lejtőin lerongyolva gyors elhaladtunk a Mária-oszlop fehéren ragyogó szobra előtt, majd nem sokra rá, hogy ismét kereszteztük a keskeny aszfalt utat kiértünk az erdőből (94. kép).
Ezt követően Ny-i irányt vettünk fel a nyitott hegyoldalban, ahol tágas mezők szélében sétálva gyönyörű kilátás kísérte lépteinket. Tőlünk balra a Visegrádi-hegység vadregényes vonulatai szegélyezték a látóhatárt, míg tőlünk jobbra a Duna mély völgye uralta a tájat (95. kép).
Ahogy irányunkat tartva haladtunk egyenesen előre Esztergom irányába, úgy szép lassan azon kaptuk magunkat, hogy a tágas mezők helyét fokozatosan zöldellő bokrok és az alacsony fák vették át és nemsokára már újfent egy szellős erdőben kanyargott tovább enyhén ereszkedő ösvényünk. A Hármas-szikla mellett elhaladva aztán hamarosan búcsút intettünk a piros sáv jelzésnek, amit követően már csak egy rövid szakasz erejéig élveztük a tavaszi erdők vendégszeretetét (96-99. kép) .
Kisvártatva ugyanis megérkeztünk Esztergom határába, ahol néhány városszéli épület mellett elhaladva már egy murvás földúton ereszkedtünk tovább az egyre inkább lendületbejövő terepen, miközben a város csodálatos panorámájában gyönyörködhettünk (100. kép).
Lent a napsütéses domboldalban könnyedén meg is találtuk a zöld-fehér házikó lapos épületét, amelyet megkerülve egy kellemes hangulatú tűzrakóhoz siettünk, ahol 4. ellenőrzőpontunk vert tanyát. A pontba becsekkolva ámuldozva néztük az asztalokra kipakolt rengeteg finomságot, melyek bőséges választékéban hirtelen azt se tudtuk, hogy mivel kezdjük. Volt ott minden mi szem, s szájnak ingere: isteni finom házi sütik (túrós és sport szelet); 4 féle csoki; különleges házi szörpök; a ráérősebbeket bekészített nyársak várták, melyekre finom szalonna és vörös hagyma volt felfűzve, míg a bográcsban lassan pörkölt készülődött; a virágba borult cseresznyefa alatt pedig patinás sorrendben álldogáló, különleges házi pálinkák várták a szomjas vándorokat, melyek átlátszó üvegén öröm volt nézni megcsillanó napfény játékát... :) (27-29. kép).
Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a fokozatosan beszűkülő völgyoldalak között, úgy a napsütötte, nyitott szakaszok helyébe szép lassan árnyékos erdők léptek, ahol a jó ideig szintben haladó földutunk lustán nekilódulva hosszan tartó kapaszkodásba kezdett bele. Meredekségét tekintve nem volt vészes terep, viszont az, hogy kitartóan, végig csak felfelé kellett lépdelnünk némileg visszavetette tempónkat. Nagy sokára aztán csak felküzdöttük magunkat a Hosszú-hegyre, ahol egy pillanat erejéig még a Hideglelős-kereszt felé nyargaló piros háromszöggel is találkoztunk, majd néhány gyors kanyarváltást követően már D-i irányba álltunk be a hegygerincen gyalogolva (58. kép).
Sűrű bokrok és magas fák között bujkálva gyorsan ereszkedtünk lefelé, mígnem balra kanyarodva egyszer csak visszatértünk az imént hátrahagyott széles földútra (60. kép).
A széles földutat hamarjában betontalpfákból épül műútra cseréltük, majd a hirtelen ereszkedő jelzés vonalát követve hamarosan ráfordultunk a Babits Mihály utcára. Ott jódarabon már kényelmesebben járható macskaköves úton sétáltunk tovább, majd a fokozatosan ellaposodó terepen szép lassan a belváros felé vettük az irányt, ahol a zöld sávnak búcsút intve szalagozásra váltottunk. A piac utcáján végigsétálva kiértünk a Rákóczi térre, ahol a város átszelő főúton átkelve megcsodálhattuk a város sétálóutcáját (101. kép).
Miután a központi forgatagon túljutottunk egyenesen betértünk a Lőrinc utcába, majd a Kis-Duna hídján átkelve kereszteztük a Prímás-sziget hangulatos sétányát. Onnét már nem kellett sokat gyalogolni és pillanatok alatt a Mária-Valéria híd esztergomi hídfőjéhez érkeztünk. A méretes vashíd szélében sétálva komótosan átgyalogoltunk a szlovák oldalra, miközben a Duna fölé magasodó Esztergomi Bazilika fenséges látványát csodáltuk (102-103. kép).
A már számtalan szemszögből megcsodált bazilika képével egyszerűen nem lehetett betelni, így még egyszer utoljára Párkány határából is visszafordítottuk tekintetünket Esztergom felé, hogy ezzel búcsúzzunk aznapi túránktól (104. kép).
A házak közé betérve aztán az első kereszteződésig sétáltunk, ahol jobbra fordulva rövidesen a helyi sétálóutca bejáratához érkeztünk. Vele átellenben újfent jobbra fordultunk és ezzel lényegében vissza is érkeztünk túránk kiinduló állomására a Dunaparti kávézóhoz (105. kép).
Utolsó kötelességünknek is eleget téve begyűjtöttük célpecsétünket is, ami mellé természetesen megkaptuk a teljesítésért járó kitűzőt és a gyönyörű oklevelet is, feltéve az 'i'-re a pontot. Hát igen, a "Bazilika 55" ismételten nem hazudtolta meg magát, így újfent egy fantasztikus túrának lehettünk részesei, mely, mind szépségét tekintve, mind szervezésügyileg egy abszolút hibátlan rendezés. A magyar-szlovák határ körül kacskaringózó útvonalon számos gyönyörű helyre kalauzoltak el minket a szervezők, melyek központi témája, mi más lett volna, mint a Bazilika gyönyörű látványa. Persze ennyivel azért nem értük be és emellett még számtalan lélegzetelállító helyet jártunk végül, mint például a Burda sűrű erdei, a Ipoly-kulcsosház és környéke, a Hirsch-orom vagy éppen a Vaskapu, hogy csak néhányat említsek. A szolgáltatás csillagos ötös, amely kapcsán különösen kiemelném az Ipoly-kulcsosházat, ahol a teljesítménytúrákon ritkaságszámba menő választék fogadott minket, megspékelve a pontőrök mérhetetlen kedvességgel, illetve nem mehetünk el szó nélkül a vaskapui finom gulyásleves mellett sem. A szervezés kapcsán szintén dicséretes, hogy a túra útvonala mentén végig első osztályú szalagozás segített minket a kérdéses szakaszokon, ami az itiner részletes leírásával kiegészítve minden igényt kielégített. Egy szó, mint száz, egyszerűen tökéletes túránk volt. Köszönet a rendezésért!
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése