Kovács Béla emlék-, és teljesítménytúra 40 km

Helyszín: Mecsek/Zselic
Táv: 40,0 km
Szint: 480 m
Időpont: 2015.04.26.
Rajthely: Pécs

Az idei túranapatáram mostanság úgy alakult, hogy a megszokottnál kicsit kevesebb figyelmet szenteltem a Mecsek vadregényes tájaira, hiszen legutóbb február közepén teljesítménytúráztam az oly kedvelt hegyeim közt. Április utolsó hétvégéjéhez érve azonban ragyogó alakalom kínálkozott a hazatérésre, ugyanis két éves kihagyást követően újra "Kovács Béla emlék-, és teljesítménytúrákat" rendeztek a környéken. A Pécset Dombóvárral összekötő különleges hangulatú túra sajátossága, hogy a Mecsek oltalmat nyújtó hegyvonulatai közül nemes egyszerűséggel átsétálunk a Zselic jóval békésebb, lankás lejtőire, mialatt bő 40 kilométert leküzdve két teljesen eltérő világgal ismerkedhetünk meg. Bár a mecseki szakaszt azért nem kell félteni, de a túra elsősorban nem lélegzetelállító látványosságairól és az embert próbáló terepviszonyokról szól, hanem sokkalta inkább az érzés különleges, amit az nyújt, hogy a baranyai megyeszékhelyről elindulva tájegységeket átívelő sétát tehetünk a szomszédos Tolna megye DNy-i csücskébe. Mindezek mellett természetesen ne feledkezzünk meg a túra szomorú apropójáról sem, mely a váratlanul elhunyt Kovács Béla (1957-94) "Tanár Úr"-nak állít emléket, kinek fejében megfogalmazódott eme túra gondolata, melyet diákjaival többször be is járt élete során. Halálát követően aztán emléke előtt tisztelegve létrehozták a nevével fémjelzett túrasorozatot, mely hosszú éveken át (egészen 2012-ig) töretlen népszerűségnek örvendett, mind a dombóváriak, mind a pécsiek körében. E hagyományokat továbbápolva idén egy új szervezői gárda hívta ismét életre a "Kovács Béla túrákat", kiknek töretlen lelkesedése láttán joggal tekinthettünk újra egy színvonalas rendezvénysorozat elébe (1. kép). 

A rajt természetesen idén is, mint már oly sokszor azelőtt a Pécs városa fölé magasodó Misina tetején foglalt helyet, közvetlenül a Tv-torony mellett, ahol a szervezők már vasárnap reggel 6 óta várták a vállalkozó kedvű résztvevőket. Én nem sokkal fél 8 előtt érkeztem meg a hatalmas betonkolosszus lábához, ahol ekkor már javában zajlott a rajtoltatás. Nagy örömömre az elmúlt években megszokott népes túrázó sereg ezúttal nem lepte el a hegytetőt, ugyanis a buszos utaztatást Dombóvár és Pécs között idén már nem vállalták be a szervezők, így szép kényelmesen el tudtam végezni a kötelező adminisztrációt (2. kép).

Amint megvolt a papírmunka nyomban kézhez kaptam egy kifejezetten igényesre sikerült itinert, melyben részletes útvonalleírás és egy szép, színes térkép is helyet kapott. A menetlevelet böngészve rögtön szemet szúrt, hogy Vágotpuszta és környéke idén lekerült a napirendről, és helyette a Melegmányi-völgyön keresztül jutunk majd át Sikondára. A szervezőktől megtudakolva kiderült, hogy ezzel a kis változtatással lényegében a gyökerekhez nyúltak vissza, hiszen ez utóbbi a klasszikus Kovács Béla útvonal. Én kifejezetten örültem a változásnak, szerintem minőségi csere volt. Miután megvoltam a rögtönzött térképelemzéssel végre neki is vághattam a túrának, amely első méterein megkerültem a Tv-torony mellett trónoló kockaépület méretes betontömbjét, majd a sárga sáv É-felé forduló, széles ösvényéhez csatlakozva búcsút intettem a Misina csúcsának (3. kép).

A fokozatosan lendületbejövő terepen kisvártatva egy kopott, betonépület bukkant elő az ösvény mellett sorakozó fák sűrűjéből, amely mellett elsuhanva hirtelen a helyi sípálya meredeken ereszkedő lejtőinek tetejében találtam magam. Ott gyors hátam mögött hagytam a sárga sávot, majd a nyitott hegyoldalnak nekifeszülve megindultam egyenesen lefelé (4. kép).  

Már épp kezdtem volna lendületbe jönni a zöldellő lejtőn lefelé ereszkedve, amikor bal kéz felől hirtelen sárga szalagozás terelt be a sípálya mellett húzódó keskeny erdősávba. Egy szűk ösvény rövid, átvezető szakasza mentén pillanatok alatt átverekedtem magam sűrű vegetáció kusza rengetegén, és a szintén meredek Ny-i sípálya virágos lejtőjére kiérve egészen a Dél-Dunántúli Piros Túra útvonaláig ereszkedtem le. Ny-felé fordulva az új jelzésen aztán egyből visszatértem a magas fák árnyékába, melyek egybefüggő vonalát rövid gyaloglást követően a Kis-rét üde foltja szakította meg (5. kép).

A hangulatos tisztás széléből egy magányos esőbeálló csalogató fakunyhója követte végig, ahogy a nyitott mezőt átszelve visszatértem az erdőbe és a zöld kereszttel kiegészülve egy széles földút igen combos emelkedőjének vágtam neki. Rövid, de annál intenzívebb kapaszkodást követően hamar leküzdöttem az előttem tornyosuló akadályt, melynek túloldalára átbukva, ezt követően hosszas lejtmenetbe fogtam. A lendületesen ereszkedő, száraz földúton egészen a Lámpás-völgy felől érkező piros négyszögig vitt a lendület, ahol az ellaposodó terepen egy tágas útelágazáshoz érkeztem. Tartva az É-i irányt maradtam a piros sáv - zöld kereszt kettősén és rögtön bevettem magam az előttem elterülő erdőbe, ahol a szép fokozatosan ismét emelkedésnek induló terepen egyre mélyebbre hatoltam a magas fák sűrű rengetegében (6-7. kép).  

Az árnyékot adó lombok alatt járva ámuldozva néztem, ahogy az út menti lejtőket beborító medvehagyma tenger békésen hullámzó fehér virágai szinte teljes uralmuk alá hajtották a völgyet, miközben hamarjában elhaladtam a Kantavári romok alatt, majd nem sokra rá a rejtőzködő Kantavári-forrás mellett is. Ez utóbbi szomszédságában búcsút intettem a zöld keresztnek, melyet a Lámpás-völgy felől érkező piros kereszt váltott és a piros sávot továbbra is tartva gyors átkeltem egy kisebb tisztás szélében. A fák közé visszatérve aztán a nem túl vészesen, de azért kitartóan kapaszkodó földutat követve már csak néhány száz várt még rám és hamarjában megérkeztem a Rábay-fa öreg tölgyóriásához, ahol a túra 1. ellenőrzőpontját találtam (8. kép).

Miután gyorsan begyűjtöttem első pecsétemet, már robogtam is tovább, és a turistautak kereszteződésében fekvő pontot hátam mögött hagyva rövid ideig a piros kereszt - piros négyszög egybefonódó jelzéseit követtem. Néhány métert követően aztán utóbbi egy éles jobb kanyarral a Fehér-kúti kulcsosház felé fordult, így búcsút intettem neki és tartva az É-i irányt szép lassan a piros kereszt lustán kapaszkodó emelkedőjének gyürkőztem neki. A rövid kapaszkodás egészen a gerincen futó Lapisi műútig tartott, amint átkelve egyenesen a Melegmányi-völgy bejárata felé vettem az irányt. Átbukva az É-i lejtőkre kezdetben még egy békésen kanyargó, széles földút vonalát követtem, majd a szép fokozatosan nekilóduló terepen egyre lendületesebben ereszkedtem alá. A reggeli borús, hűvös időt felváltva eközben szép lassan gyönyörű napsütés lett úrrá a tájon, mely sugarai a szellősebb erdőfoltokban gyönyörűen estek be a fogyni nem akaró medvehagyma fehér virágaira (9-10. kép).   

A talpam alatt kanyargó földút idővel aztán szép fokozatosan vékony ösvénnyé keskenyedett, melynek alsó szakaszához érve már kifejezetten meredeken ereszkedtem alá a beszűkült völgyoldalak között. A dinamikus lejtmenetnek végül a kék kör jelzése vetett véget, amit keresztezve már jóval békésebbé szelídült terepen haladhattam tovább. Kisvártatva a hangos csobogással ömlő Anyák-kútja bővizű forrása mellett vezetett el jelzésem, melynek kifolyó vize a közeli Mésztufa-lépcsők felé bukdácsolt tovább (11. kép).

A szépen kiépített kifolyót hátam mögött hagyva a kis patak mellé szegődtem, melynek folyásirányát követve ösvényem nemsokára kissé extrém terepre tévedt. Ugyanis egy meredek lejtők közé szorult, mélyen bevágódó csapáson, keresztbe dőlt fák között bujkálva kellett leküzdenem magam a már említett Mésztufa-lépcsők lábához, ahova végül a völgy névadó forrását megkerülve érkeztem meg (12-13. kép).   

Ahányszor csak erre járok, mindig álmélkodva figyelem, ahogy több méter magasból alábukó kis patak csobogó vize valósággal élettel tölti meg a domboldalt. Persze vannak szárazabb időszakok is, mint most, amikor nem teljes pompájában figyelhetjük meg a páratlanul szép természeti jelenséget, de ettől függetlenül is úgy gondolom, hogy a helyet méltán tartják a Mecsek egyik fő ékességének (14-15. kép).

Miután kellőképpen kigyönyörködtem magam a Mésztufa-lépcsők lebilincselő látványában továbbindultam a piros kereszt mentén és még egy keveset lefelé ereszkedve rövidesen megérkeztem a festői szépségű Petnyák-völgy aljába. Ott hamarjában átkeltem a völgyön végigszaladó kis patakon, illetve a vele párhuzamosan futó zöld sáv jelzésen, majd a komótosan emelkedő hegyoldalnak nekivágva szép lassan kifelé kapaszkodtam az árnyékos völgyvonulatok közül (16. kép). 

Az egykoron széles erdőirtásokkal csúfított hegyoldalban mára már 3-4 méteres fiatal fák kusza rengetege vette át a főszerepet, melyek között csupán néhány régi hírmondó tanúskodott a régi erdők hatalmas méreteiről (18. kép).  

Az alacsony fák között vezető keskeny szekérút, melyet követtem kisvártatva élesen jobbra fordult, majd, miután némi lendületet gyűjtött, rögtön egy kifejezetten meredek kapaszkodásba kezdett bele. A kissé elszórtan jelentkező piros kereszt jelzésektől kísérve végül kitartó küzdelem árán csak legyűrtem az elnyújtott, combos kaptatót, melynek tetejében az Árpád-tető felé tartó műút várt rám, túloldalán a Jószerencsét-vadászház napsütötte tisztásával (19. kép). 

Fent aztán balra fordultam a kopott aszfaltcsíkon, majd néhány métert megtéve jobbra letértem és ismét bevetettem magam a sűrű erdőbe. A fák között haladva aztán hirtelen ereszkedésbe kezdett a hegyoldal, melynek keményre száradt, kissé egyenetlen földútját követve lendületes lejtmenetbe fogtam. Jó tempót diktálva, igen rövid idő alatt leértem a völgy aljában húzódó kis patakhoz, amely felett átkelve egy hosszan elnyúló, tágas mező szélében találtam magam, mely lándzsahegyként ékelődött be a sűrű erdők közé. Tartva az É-i irányt jódarabon az erdő szélében húzódó keskeny szekérút mentén gyalogoltam kitartóan előre, míg meg nem pillantottam a Mánfa határában megbújó Árpád-kori templom fakó falait (20. kép). 

A 12. században épült, román stílusú templom alacsony kőkerítése mellé érve gyorsan a közvetlenül mellette található, hangulatos tűzrakóhelyhez siettem, melynek fapadjainál már a második ellenőrzőpontot gyűjtöttem be. Amint megkaptam a hitelesítő pecsétet, ismét útra keltem, és néhány métert megtéve a közeli Baranya-patakhoz sétáltam. Azonban mielőtt átkeltem volna a keskeny vízfolyás felett átívelő széles fahídon, balra fordultam és szalagozást követve Ny-felé vettem az irányt. A "DÖKE 30"-as túrákról már jól ismert szakaszon, hamarosan egy pitypangoktól sárgára festett tágas mezőn vágtam keresztül, melynek túlsó végén egy rövid időre betértem a fák közé (21. kép). 

Miközben mindvégig párhuzamosan haladtam a tőlem jobb kézre húzódó 66. sz. főúttal, egy békésen hullámzó erdei utat követve közvetlenül a Kőlyuk-vendégház (Cifra malom) mellett bukkantam ki a sűrű erdőből, ahol a szalagozásnak búcsút intve jobbra fordultam a piros sáv mentén (22. kép).

A Dél-Dunántúli Piros Túra igazolópontként is funkcionáló vendégház mellett elhaladva kisétáltam a közeli országúthoz, majd a Kőlyuki betérő parkolóján keresztül gyorsan átszeltem a forgalmas országutat, melynek szemközti oldalán folytatódó piros jelzésen hamarjában bevetettem magam a sűrű bokrok közé (23-24. kép).

A kissé elvadult növényzet közt utat törő, szűk ösvényen egyre magasabbra kapaszkodtam a meredeken felfelé törő domboldalban, melynek nyitottabb részeiből visszatekintve gyönyörű rálátás nyílott a Nagy-Mély-völgy bejáratára (25. kép).

Még feljebb küzdve magamat hamarosan beértem a magas fák árnyékába, ahol a sűrűn kanyargó jelzést követve majd 1 kilométeren át kanyarogtam a Palántáki-tető Ny-i, majd É-i lejtőinek hullámvasútján. Végül felérve a gerinc széles földútjára ismét É-i irányt vettem fel, ahol mindössze néhány métert tettem meg, és már csatlakozott is hozzám a Vágotpuszta felől érkező zöld sáv. Az egybefonódó két jelzést követve ott rögtön letértem a földútról és egy keskeny ösvény vonalát követve hosszú lejtmenetbe kezdtem Sikonda irányába (26. kép).

Miután a lendületes lejtmenetnek vége szakadt szép lassan Ny-felé fordultam, és a már jóval békésebbé szelídülő földúton kisvártatva a sikondai kemping körülzárt területe mögött haladtam el. Röviddel ezután kiértem a zárt erdőből és egy szederindás erdőirtás szélében sétálva hirtelen egy kisebb mocsár állta utamat, mely elsőre áthatolhatatlan akadálynak tűnt, de akrobata erényeket csillogtatva szerencsére sikerült szárazon megúsznom a dolgot (27. kép).

Amint túljutottam ezen a kis nehézségen, a jelzéseket követve nemsokára balra fordultam és a Komló felől érkező műutat elérve lényegében megérkeztem Sikondára. Az újabb balos után már csak néhány métert kellett sétálnom csupán, szorosan az országút széléhez tapadva és hamarosan megpillantottam a Thermal Camping főbejáratát, amely mögött már a harmadik ellenőrzőpont őrei vártak rám (28-29. kép). 

Az épület előtti tágas parkolón átvágva rögvest beléptem a nyitott kapun, hogy a ragyogó napsütésben fürdőző udvaron felállított asztaloknál begyűjtsem aktuális pecsétemet. Nem akartam túl sokáig időzni egy helyben, így, amint megvolt az igazolás, búcsút is intettem a pontnak (mely a 11-es résztáv kiszállópontja is volt egyben), és az É-felé kanyarodó műúthoz visszatérve a Sikonda túlsó végén található horgásztavak felé vettem az irányt (30-31. kép).

A festői környezetben fekvő, kellemes hangulatú üdülőfalut átszelve végig egy keskeny bicikliút vonalát követtem, amely egészen az említett tavakig kalauzolt engem. Azonban mielőtt elérhettem volna a csillogó víztükrű állóvizeket jobbra kanyarodva át kellett kelnem a széles országúton és ÉK-i irányt felvéve már a Gyermektábor előtt húzódód kopott műút aszfaltját tapostam (32. kép). 

Amint túljutottam a tábor épületein jelzéseim rögvest betértek balra az erdőbe, ahol a Sikondai-tanösvény hangulatos vonalát követe haladtam tovább előre. Miután az utolsó épületet is hátam mögött hagyva búcsút intettem Sikondának, az ösvény, melyet követtem szép fokozatosan É-felé fordult és egy hosszan elnyúló, és emiatt kissé fárasztó emelkedőnek vágott neki. Kitartó kapaszkodást követően aztán hamarosan kiértem a magas fák oltalmazó árnyékából és a Körtvélyes tetejére felérve szélesen elterülő, kövér szántóföldek között találtam magam, ahonnan pazar rálátás nyílott a lábam előtt elterülő Komló városára (33. kép). 

A dombtetőn álldogáló magányos kereszt mellett balra fordulva lényegében véget is ért a túra izgalmasabb része, ugyanis a Mecsek vadregényes hegyvonulataitól, és végtelen erdeitől elbúcsúzva ezt követően már inkább a békésen hullámzó, nyitott domboldalak határozták meg a túra arculatát, gyönyörűen demonstrálva a "Kovács Béla túrák" kettősségét. A tájban beálló, gyökeres változás persze nem azt jelentette, hogy a túra már nem tartogatott semmilyen látnivalót, hanem csupán csak annyit, hogy ezt követően kicsit más jellegű érdekességek várnak majd rám. A gerincen futó keskeny szekérút vonalát követve például, ameddig a szem ellátott, véget nem érő szántóföldek barna lankái kölcsönöztek idilli hangulatot a napsütötte vidéknek, melyhez csodálatos hátteret szolgáltattak a Mecsek távolba vesző hegyei (34-35. kép).

Semmitől sem zavartatva majd 1 kilométeren át haladtam az egyenletes, nyílt terepen, mígnem egy ligetes erdőfolthoz érve néhány magányos hétvégi ház előtt vezetett el utam. Idő közben a piros sávot elhagyva ekkor már csak a zöld sáv jelzését követtem, melyen kitartóan É-i irányba haladva rövidesen búcsút is intettem az elszórtan álló épületeknek és az alacsony fák közül kiérve újfent jöhettek a szántók. Ezt követően a terep, mintha egy jól megkomponált szabásmintát követett volna, hiszen a poros földút, melyet követtem hosszan elnyúló búzamezők szélében haladt el, melynek vonalát bizonyos időnként keskeny erdősávok szakították meg (36-37. kép).

A többé-kevésbé egyenes haladási irányt végül egy éles jobb kanyar törte meg, melyen bekanyarodva ÉK-felé fordultam, és egy lendületes lejtőn lekocogva hirtelen meg is érkeztem Mecsekpölöske határába. A foghíjassá váló zöld jelzést több helyen is fakó sárga szalagozással próbálták orvosolni a rendezők, de ez sajnos nem volt túl nyerő választás, hiszen a verőfényes napsütésben csak nagyon nehezen lehetett kiszúrni ezt a színt. Szerencsére én minden gond nélkül megtaláltam a faluba bevezető, helyes irányt és a poros földutat aszfaltra cserélve hamarosan már Mecsekpölöske házai között sétáltam. Meg sem álltam egészen a központig, ahol a katolikus templom gyönyörű téglaépületét megkerülve rögvest a Gatter Sörözőhöz siettem (hiába a templom és a kocsma minden faluban stabil pont), amely már a 4. ellenőrzőpont volt a sorban (38-39. kép). 

Miután begyűjtöttem az újabb pecsétet és mellé még néhány nápolyit, búcsút intettem a krimónak és a közeli vasúti síneken átkelve balra fordultam a Szabadság utcán. Jó 200 métert követően aztán betértem jobbra a Szegfű utcába, melynek meredeken emelkedő betonútját követve szép lassan a település fölé kapaszkodtam. Amint az utolsó házak is elkoptak mellőlem egy keskeny szekérútra váltottam és néhány gyors kanyart bevéve hamarosan felértem a dombtetőre, ahonnan visszapillantva még egyszer, utoljára lenéztem az idő közben apróvá zsugorodó falura, majd a gerincutat választva továbbálltam (40. kép).

Rövid gyaloglást követően egy éles jobb kanyarhoz értem, ahol ÉK-felé fordulva a változatosság kedvéért ismét jöhettek a barna szántók végeláthatatlan homoktengerei. A száraz földút porát taposva elég egyértelmű volt az irány, letérni róla nagyon nem lehetett, de a hébe-hóba jelentkező zöld sáv pótlására azért újfent szalagozással támogatták meg a szakaszt biztos, ami biztos (41-43. kép). 

Mivel a tájékozódással nem nagyon kellett foglalatoskodnom, ezért sűrűn nyílt alkalmam a horizont széle felé vetni tekintetemet, ahol jobb kéz felől jól kivehetően a Zengő és a Hármas-hegy távoli csúcsai kísérték figyelemmel lépteimet, míg mögöttem a Misina magasba törő Tv-tornya integetett felém (44-45. kép).

A szép lassan ÉNy-felé kanyarodó úton hamarosan egy "Y" elágazáshoz érkeztem, ahol balra tartva zöldellő búzamezők váltották fel a sivár szántók egyhangú barnaságát, majd pár száz métert követően aztán toronyiránt a szemközti erdőszél felé tartó zöld sáv jelzést követve betértem a magas fák hűsítő árnyékot biztosító lombjai alá (46. kép). 

Ez utóbbi igazi megváltás volt ezen a meleg tavaszi napon, melyet egyáltalán nem esett nehezemre elviselni. Sajnos azonban nem élvezhettem túl hosszan az erdő vendégszeretetét, ugyanis a kiterjedt erdőirtásoknak köszönhetően hamarosan igencsak megritkultak az út mellett sorakozó fák csoportja. Egy enyhe bal kanyart követően aztán rövid időre ismét nyílt terepre értem, ahol egy széles mező mellett elhaladva, annak túlsó vége felé vettem az irányt. Betérve a szemközti erdőszélbe aztán rögtön felbukkant előttem a Jó Szerencsét-vadászház fehéren ragyogó épülete, amely egyben azt is jelentette, hogy az 5. ellenőrzőpontomhoz értem (47. kép). 

Rövid pihenőt követően, az újabb igazolással a zsebemben visszatértem a poros földútra, mely idáig kísért és É-i irányba továbbindulva nekivágtam a rengetegnek. Ezután még jódarabon klasszikus erdei utak vonalát követve haladtam előre, melyek egyhangúságát néhol kisebb-nagyobb erdőirtások szakították meg. Hosszas gyaloglást követően végül egy újabb "Y" elágazáshoz értem, ahol szintén balra tartva búcsút intettem a Sikonda óta kísérő zöld sávnak, és a piros négyszögre váltottam, melynek frissen festett jelzései egyértelműen mutatták a helyes útirányt. A békésen hullámzó terepen még hosszasan sétáltam a dús lombú fák árnyékában, azonban egy idő után egyre gyakrabban, és egyre hosszabban szakították meg zöldellő mezők és tágas szántók az egybefüggő rengetegeket (48. kép).

Idővel végleg elkoptak mellőlem a fák és a takaró lombok közül kilépve hirtelen kitárult előttem a világ. A Tarrós és Tékes között húzódó nyílt gerincutat követve csodálatos rálátás nyílt a környező dombvidék lankás lejtőire (49. kép).

Az egyre erősebben tűző napsütésben gyorsan végignyargaltam a barna szántók között húzódó poros földúton és a Várhegy-kereszthez érve balra fordultam az ott található elágazásban. Ezt követően néhány méter erejéig együtt haladtam a frissen feltűnt piros kereszt jelzéssel, amivel azért különösebben nem foglalkoztam, ugyanis maradva a piros négyszögön, hamarosan jobbra fordultam. Az előttem húzódó, laza emelkedőn felkapaszkodva egy keskeny szekérútra fordultam rá, ahol alacsony fák és lila virágba borult orgonabokrok sorfalától kísérve letudtam pár száz métert, majd visszatérve a nyílt terepre ismét következhetett a szántóföld és szélben nyargaló szekérút összeszokott kettőse (50. kép).

Hosszú, egyenes szakaszt lezárva hamarosan gyors bal-jobb, bal-jobb kanyarok törték meg a haladási irányt, melyek végén rövid időre visszatértem az erdőbe. De tényleg csak egy röpke pillanat erejéig, ugyanis egy lendületesen ereszkedő lejtőnek nekilódulva gyorsan túljutottam a fás részen és, ahogy visszatértem a kies szántók közé, hirtelen Vásárosdombó közeli települése sejlett fel előttem (51. kép). 

A csalogató közelségbe került település láttán kicsit megszaporáztam a lépteimet és É-i irányt felvéve gyorsan végignyargaltam a nyílt terepen. Pillanatok alatt Ódombó lelakott épületeinek szélében találtam magam, ahol a szalagozás elvileg balra kanyarodva kikerülte a házakat, de az egy ideje már velem tartó Csabi unszolásának engedve betértünk a lakott részre, hogy egy utcai csapnál felfrissítsük magunkat a nagy kánikulában. Miután vízkészleteinket is feltöltöttük a hűsítő vizű kék kútról, már nem volt hátra más, mint a kopott aszfaltút vonalát követve lekocogni az enyhe lejtőn, majd a balról érkező szalagozással kiegészülve nyíl egyenesen megcélozni a Baranya-csatorna partján álldogáló magányos házakat (52. kép).

A maroknyi épület közül kibújva aztán rögtön egy apró kis réthez érkeztem, melynek közepén vert sátrat 6. ellenőrzőpontom... szó szerint. Azért nem cseréltem volna a pontőrökkel, mert ebben a kánikulában biztos nem volt hűvösebb a ponyva alatt, mint odakint, de igaz, ami igaz, így legalább némi árnyékhoz jutottak. Mindenesetre a körülményeket hősiesen tűrve igen készségesen pecsételtek itinerembe, mialatt én lélekben már a túra következő szakaszára hangolódtam (53. kép).

A rutinos "Kovács Bélázóknak" azt hiszen nem kell bemutatnom, azt ami ezután következett, hiszen aki egyszer járt már erre annak biztos maradandó élményt nyújtott a soron következő etap. A pontot hátam mögött hagyva ugyanis hamarjában átkeltem a Kisvaszar felől érkező országúton, majd a Baranya-csatorna jobb oldalában maradva felkapaszkodtam a zöldellő gát tetejébe és egyenesen Csikóstöttös fehéren ragyogó templomtornya felé vettem az irányt (54. kép).

Az igen hosszúra nyúló és rendkívül monoton szakaszon, majd 3,5-4 kilométeren át sétáltam rendíthetetlenül a tűző napsütésben, ahol már az első méterektől fogva láttam leendő célomat. Az alföldiek biztos értékelni tudják a hasonló terepet, de az én hegyekhez szokott lábaimnak kicsit más az ízlése. Mindenesetre bőven akadt időm alaposan szemügyre venni a tájat, ahol ez idő alatt igazi szín orgia kísérte lépteimet, ugyanis az ég ragyogó kékje, a zöldbe borult mezők, a sárgán izzó repceföldek, és a barnán vibráló szántók igazi nyüzsgő kavalkádot alkottak körülöttem (55-56. kép). 

Idővel természetesen mindennek vége szakad, így kitartó menetelésem is nagy sokára elérte végcélját. Az enyhén ÉNy-felé forduló csatorna vonalát követve hamarosan megérkeztem Csikóstöttös határába, ahol a katolikus templom figyelő tekintetétől kísérve rövidesen átkeltem a település felől érkező országút széles hídján. A vízfolyam baloldalára átérve aztán rögvest utolsó előtti ellenőrzőpontom köszöntött (57-59. kép).

A pontba becsekkolva gyors átestem az adminisztráción, ami mellé még pár szem szőlőcukor is dukált, majd, mint aki jól végezte dolgát indultam is tovább. A gátra ezúttal már nem kapaszkodtam vissza, hanem helyette a lábánál futó földutat követtem közel 1,5 kilométeren át (60-61. kép).

Egy éles bal kanyarhoz érve aztán Ny-felé fordultam és szinte rögtön átkeltem a Dombóvár felől érkező vasúti síneken (62. kép).

Ezt követően a karnyújtásnyi közelségbe kerülő város csábításának ellenállva követtem tovább a Ny-nak törő poros földutat, mely hamarosan nyúlánk nyárfák katonás oszlopokba rendezett erdején vágott keresztül (63. kép).

Ahogy haladtam előre, a magas faóriásokat, hamarosan kisebb bokrok váltották, majd egy balkanyart követően rövidesen már ismét nyílt terepre tévedtem. Nagyjából 300 métert követően aztán a Kaposszekcső és Dombóvár közt található egykori laktanya épületeinél kiértem a 611. sz. főútra, melynek szélében jobbra fordulva a keskeny kerékpárúton sétáltam tovább. A nyíl egyenesen É-nak tartó aszfaltcsíkon jó tempóban haladva hamarosan átkeltem egy aprócska patak felett, majd nem sokra rá elhaladtam a Szőlőhegyi leágazó előtt (64-65. kép).

Az elágazást követően már a "Gólyavár" sem váratott magára túl sokat, ugyanis néhány métert arrébb sétálva rögtön meg is érkeztem az országút mellett rejtőzködő romokhoz, melyek egyben utolsó ellenőrzőpontomat is jelentették (66-67. kép).

A pontból továbbindulva, aztán már tényleg nem volt sok hátra. Egy kevés gyaloglást követően áttértem a régóta kísérő főút túloldalára, majd a város D-i határában hömpölygő Kapos felett átkelve egyenesen betértem a Baross utcába, amivel lényegében már meg is érkeztem Dombóvárra (68. kép).

Az épületek között sétálva aztán a piros négyszög jelzés egészen a Földvár utcáig vezetett volna, de egy kis városnézésre adva a fejemet egy utcával előrébb kanyarodtam le, ami egészen a Dombóvár-alsó vasútállomás kopott épületéig vezetett engem. A síneken átkelve aztán én is rátértem a már említett Földvár utcára, melynek úttestén átkelve nyomban betértem az út túloldalán elterülő Dombóvári Szigeterdő méretes parkjába. Az árnyékos liget hatalmas fái alatt sétálva kisvártatva egy tetszetős szoborparkhoz érkeztem, melynek fehér alakjai csak úgy ragyogtak a szikrázó napsütésben (69-70. kép).  

Az erdő túloldalán kiérve végül a helyi Sportközpont kapujában találtam magam, melyen belépve 6 óra és 11 perc elteltével meg is érkeztem a túra céljába. Ott nyomban a kis betonudvar szélében felállított asztalokhoz siettem, ahol egész napos fáradozásaimért átvehettem a jópofa kitűzőt és a kiemelkedően igényesre sikeredett emléklapot, majd a rendezők megvendégeltek pár szelet lekváros kenyérrel (71-72. kép).

Mindent összevetve nagyszerű kis túrán lehettünk túl, melynek hangulata ízig-vérig visszaadta a "Kovács Béla túrákon" megszokottakét. Az új rendezői gárda szerintem nagyszerűen vizsgázott ezen napon, a kisebb-nagyobb változtatások szerintem rendre jól sültek el. Például a túrának abszolút jót tett, hogy belekerült a Melegmányi-völgy csodálatos szakasza is a kiírásba, mely az egész útvonal legszebb része volt. A látványba, a hegyvidék-síkvidék között ellentétbe most annyira nem mennék bele, ez egyéni ízlés kérdése (nekem speciel semmi bajom vele), inkább azt a túra nyújtotta érzést emelném ki, hogy ismét sikerült átsétálni Pécsről-Dombóvárra, ami valóban feledhetetlen. A korábbi évekhez képest emellett még nekem nagyon tetszett az új, mutatós itiner, valamint a túra végi díjazás, vagyis az élményszámba menő emléklap és a szép kitűző is. Ha a túrán nyújtott szolgáltatást vesszük, akkor azért megállapítható, hogy annak mennyisége nem feküdte meg a gyomrunkat, de ár/érték arányt tekintve szerintem abszolút hozta az elvárhatót. Amire talán jobban figyelni kellene az szerintem a szalagozás, mert ez a színválasztás (fakó sárga) nagyon nem volt nyerő ebben a verőfényes napsütésben. Összességében azért azt mondom, hogy csak támogatni tudom a túrasorozat újraélesztését, melynek hangulatos rendezvénye üde színfoltja a tavaszi túranaptárnak. Köszönet a túráért!