Demeter 30

Helyszín: Dél-Mezőföld
Táv: 30,5 km
Szint: 150 m
Időpont: 2015.05.09.
Rajthely: Cseresznyés

Hazatérés a Mezőföldre, avagy otthon, édes otthon! Ha mindössze pár szóban kéne jellemeznem első májusi túrámat idén, akkor mindenképp ezzel a szófordulattal élnék, hiszen a "Demeter 30" teljesítménytúra nekem, mint németkéri gyereknek lényegében egyet jelent az otthon ismerős vidékeivel. Bár a környező erdők, s mezők koránt sem ismeretlenek számomra, azonban nagy szívfájdalmamra mind ez idáig még nem vettem részt szervezett teljesítménytúrán a környéken. Ennek okai tulajdonképpen egyszerűek, amíg középiskolás éveim alatt nem igazán volt népszerű a természetjárás ezen műfaja errefelé, addig kezdő túrázó éveimet főleg a Mecsek kötötte le. De szerencsére azóta eltelt némi idő, és néhány kilométerrel a lábamban most úgy hozta a sors, hogy az idei "Demeter 30" alkalmával éppen otthon tartózkodtam, így semmi sem tarthatott vissza attól, hogy eleget tegyek eme hiánypótló vállalkozásomnak. Ezért érthető módon felfokozott várakozás előzte meg részemről túrát, amely kapcsán nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lehet egy teljesítménytúra a Dél-Mezőföldön. A folyton változó rajthelyű túra kiindulópontjának egyébként idén a Paks melletti Cseresznyés apró kis település adott otthont, melynek szélében egy nemrégiben átadott, igen takaros erdei iskola várta tárt karokkal a kirándulni vágyókat (1-2. kép). 

A rajtba én olyan 6.50 körül érkeztem meg, köszönhetően Zoliéknak, akik Paksról elhoztak kocsival, így a hétórási, hivatalos indulásig még bőven volt időm, hogy átessek az ilyenkor szokásos adminisztráción. Mivel abszolút az elsők között voltunk, így nem is kellett sokat vesződnünk a formalitásokkal, hanem pikk-pakk kézhez kaptuk az itinert, melyet böngészve gyorsan végigfutottuk aznapi útvonalunkat. Egyébként igen korrekt kis menetlevelet kaptunk útravalóul, melyben részletes, szöveges leírás és egy színes térkép is szerepelt, segítve minket a tájékozódásban. Amint megvoltunk a rögtönzött térképszkedéssel Zolival nyomban útra is keltünk és a hangulatos környezetben fekvő eredi iskolának búcsút intve Cseresznyés házai felé vettük az irányt (3. kép).

A maroknyi épületből álló, eldugott település egyetlen utcájának keskeny műútját koptatva, hirtelen nagyon messze kerültünk a távoli városok nyüzsgő forgatagától, ugyanis a meghitt, békés környezetben található helyen a legnagyobb hangzavart a környező erdők madarai szolgáltatták, ezen a gyönyörű napsütéses, tavaszi reggelen. Persze a nagy idillben ezért itt is találtunk néhány oda nem illő érdekességet, mint például egy teve veszélyre figyelmeztető táblát  (4-6. kép).

A kitartóan ÉNy-felé tartó piros sáv jelzését követve igencsak nekilendültünk az egyenletes, sík terepen és egyszer csak azt vettem észre, hogy szép lassan elkoptak mellőlünk Cseresznyés házai. Ezen kicsit meg is lepődtem, ugyanis előzetes egyeztetésünk alapján Zoli azt mondta, hogy olyan 5-ös átlagot tervez a túrára, mondván, hogy nem bajnokság. Ehelyett olyan 6,5 felett verethettünk éppen, ami meglepően kényelmesnek tűnt, hiszen a hegyek közül kiszabadulva szinte vitt magával előre a terep. :)  A falu ÉNy-i végéhez érve aztán egyszer csak kifogyott talpunk alól az aszfalt és balra fordulva egy keskeny szekérútra tértünk rá (7-9. kép). 

Ezzel egy időben a piros sávnak is búcsút intettünk, melyet követően már jó látható, első osztályú szalagozás vezérelt minket tovább a kijelölt úton. A balos után szinte rögvest átkeltünk egy kisebb hídon, majd a jobbra forduló útról letérve néhány métert továbbsétáltunk egyenesen, hogy egy sűrű bokrok mögé rejtőzött szarvas farm kerítése mellől megcsodálhassuk a hely nemes vadjait. Sajnos ezen a napon nem voltak épp fotogén kedvükben, így jól elbújtak fürkésző tekinteteink elől, de a sasszeműek felfedezhetnek egy szép példányt az alábbi képen (10. kép).

Visszatérve a hivatalos útra ezt követően egy szintén rejtőzködő kis patak vonalát követve sűrű, párás erdőn vágtunk keresztül, melynek hangulata a nagy folyóink dús, ártéri erdeit idézte. Azonban csak egy rövid darabon élveztük a vadregényes rengeteg vendégszeretetét, és miután kiléptünk a magas fák árnyékából egy békésen hullámzó, tágas mező szélében kígyózott tovább utunk (11-12. kép).

A keskeny szekérút vonalát taposva ezt követően jódarabon nyílt terepen sétáltunk, melynek napsütéses rétjein virágba borult akácfák, lágyan lengedező árvalányhaj, magányos bokrok, valamint szellős erdőfoltok egyvelege szolgáltatott remek ízelítőt a klasszikus mezőföldi tájból (13-14. kép).

Annak ellenére, hogy egy jó ideje már jelzés nélkül haladtunk a szélesen elterülő mezőkön át, eltévedéstől abszolút nem kellett tartanunk, mert a szalagozás annyira sűrűn és profin lett kihelyezve, hogy még jól beazonosíthat tereptárgyak hiányában is könnyű szerrel tudtuk tartani a helyes útirányt. Mivel tájékozódásra nem kellett sok energiát fecsérelnünk, így kifejezetten könnyedén és jó tempóban haladtunk előre, és hamarosan az élvezetes szakasz végéhez közeledtünk. Egy napsütötte akácos fiatal erdejét elérve betértünk a fák közé, ahol már csak egy keveset kellett gyalogolnunk, és egy elágazáshoz érve nemsokára felbukkant előttünk első ellenőrzőpontunk (15. kép). 

A pontban finom "Cerbona" müzli szelet is járt a pecsételés mellé, amit nagy örömest el is fogadtunk, majd miután megköszöntük a kedvességet, már robogtunk is tovább ÉK-felé. Az újonnan érkező széles, erdei út vonalát követve nyíl egyenesen haladtunk előre a megadott útirányba, miközben egyre sűrűbbé vált körülöttünk az erdő (16. kép).

Pár száz méter múltán aztán újabb elágazáshoz érkeztünk, ahol balra fordulva ismét felvettük a piros sáv fonalát, miközben érzékeny búcsút vettünk a rajt óta kísérő rövid távtól. Klasszikus eredi utak vonalát követve ezt követően jó darabon a magas faóriások árnyékot adó lombjai alatt sétáltunk tovább, melynek egybefüggő rengetegét helyenként kisebb tisztások és erdőirtások szakították meg (17. kép). 

A jó minőségű, piros sáv jelzések útmutatását követve igen hangulatos erdőkön vezetett keresztül a kijelölt útvonal, melyek változatossága szemet gyönyörködtető volt. A tüskés akácoktól elkezdve, a vörösen izzó kérgű fenyőkön át, a méretes nyárfákig igen sok rétű volt a repertoár, melyek vadvirágokkal kevert, bódító illata ülte meg helyenként az utat. Ahogyan a természet lágy ölén sétálva kitartóan ÉNy-felé tartottunk, gyakran éles bal-jobb kanyarok törték meg haladási irányunk vonalát, melyek egyikénél a sűrű erdők között kissé bizarrul ható, beszántott erdőirtás mellett sétáltunk el. Bár furcsamód még ez is szépnek tetszett a gyönyörű, tavaszi napsütésben (18-20. kép).  

Végül egy homokos földút hosszú, egyenes vonalára beállva a szakasz utolsó kilométeréhez érkeztünk, ahol egy igen hangulatos, túlnyomó többségében fenyők alkotta erdőrészen kellett keresztülvágnunk. A tűlevelűek közé itt-ott még akácok és virágzó bokrok egyvelege is beférkőzött némi hangulatot csempészve a szálas óriások közé. Piros jelzésünk végül egy széles földútba torkollott, melynek elágazásánál már 2. ellenőrzőpontunk őrei vártak ránk (21-25. kép). 

Igazolást követően DNy-felé fordult piros jelzésünk, majd néhány métert követően hirtelen jobbra kanyarodva ÉNy-i irányba nyargalt tovább. Kitartóan követve útmutatását előbb elhaladtunk egy tágas rét szélében, majd visszatérve a fák közé, egy kissé elhanyagolt, sűrűn benőtt földúton haladtunk tovább előre. A bokrok kusza rengetegében vívott dzsungelharc során átkeltünk egy kis kőhídon, majd néhány pocsolyát kikerülve hamarosan nyílt terepre értünk, melynek zöldellő tisztásán keresztülvágva a szemközti erdőszél felé vettük az irányt (26-27. kép). 

A magas fák között átbújva kisvártatva ismét egy széles földúthoz érkeztünk, melyen jobbra fordulva újfent búcsút intettünk a piros sávnak, és hosszú, egyenes vonal mentén haladva ÉK-i irányt vettünk fel (28. kép).

A kicsit szellősebb, eredi szakaszon néhány métert követően egy magas vadkerítést tűnt fel a jobb oldalunkon, amely mögött fenyőfák sűrű rengetege húzódott. Ahogy haladtunk előre az elkerített terület szélében húzódó földúton, egyszer csak különös jelenségre lettünk figyelmesek. A mind ez idáig teljesen lapos terep, mintha életjeleket kezdett volna mutatni, és enyhe hullámzásba kezdett. Megörülve a változatosságnak mi is kicsit lendületbe jöttünk, és hamarosan egy enyhe jobbossal minimálisan megtörve haladási irányunka egyre mélyebbre hatoltunk az erdőbe (29. kép).  

A hűségesen velünk együtt haladó, rácsos kerítés mellett maradva, már egy jó ideje kitartóan ÉK-i irányba tartottunk, mikor egyszer csak egy élesen megtörő jobbkanyarhoz érve irányt változtattunk. Ekkor egy rövid ideig, nagyjából száz méter erejéig D-i irányba gyalogoltunk tovább, majd hirtelen eltávolodtunk a dróthálótól, hogy túránk "legbrutálisabb" emelkedőjével néztünk farkasszemet (30. kép).

A meredek lejtőknek nekifeszülve, azért csak sikerült túljutottunk a méretes akadályon, melynek leküzdése során, épphogy csak nem kerültek elő az oxigén palackok a zsákból. A viccet félretéve egyébként kifejezetten jól esett egy picit (ha nem is túl sokat) felfelé is kapaszkodni néhány métert, mely némi változatosságot csempészett a lapos vidékbe. Miután átbuktunk a dombocska túloldalára rövidesen kissé mocsarasabb erdei szakaszon vágtunk keresztül, ahol vizet sajnos nem találtunk, csak a kiszáradt meder fekete iszapját. Nem sokkal később aztán kiértünk a magas fák takarásából és egy újabb vadkerítéshez érve már újfent napsütésben fürdőztünk (31. kép). 

Az elkerített terület túlsó sarkához érve jobbra fordultunk és még egy rövid darabon élveztük annak társaságát, mígnem a fák közül kibújva egy hatalmas kaszáló szélében találtuk magunkat (32. kép).

Balra fordulva a hullámzó fűtenger, és a sűrű erdő között húzódód, keskeny szekérúton, már nem kellett sokat sétálnunk és megérkeztünk 3. ellenőrzőpontunkhoz. Nagy szerencsénkre még pontőröket is találtunk ott, mivel csak ekkor tudatosult bennünk, hogy néhány perccel a pont nyitás előtt jártunk. De, ha már ennyire jól haladtunk, akkor egy kis pihenő igazán belefért a programba, így szívesen elfogadtuk a pontőrök által felkínált pilótakekszet, illetve a frissítő vizet. Miután fújtunk egyet, egy újabb pecséttel gazdagodva megköszöntük a vendéglátóink kedvességét és az előttünk húzódód, keskeny erdősávba betérve folytattuk tovább túránkat. A magas fák lábánál elvileg kereszteztük a Hardi-ér kis patakját, de a nagy szárazságban csak hűlt helyét találtuk, így gyorsan továbbállva kisvártatva egy újabb tágas mezőn találtuk magunkat (33. kép).

Hátunk mögött hagyva a zöldellő tisztást visszatértünk az erdőbe, ahol kezdetben fiatal akácfák, üde foltján vezetett keresztül túránk útvonala. Az útmutató szalagozás egészen egy nagyobb útelágazásig kalauzolt minket, ahol jobbra fordulva már közvetlenül Németkér határában jártunk (34-35. kép). 

Klasszikus eredi utak vonalát követve pár száz métert gyalogoltunk DK-i irányba, ahol rövidesen kereszteztük a Szabadság utca felől érkező műút folytatását, amely mentén balra tekintve a katolikus templom tornyának jól kivehető alakja sejlett fel a távolban (36. kép).

Mi azonban nem engedtünk a közeli település csábításának, hanem tartva irányunkat egyenesen haladtunk tovább, az idő közben feltűnő piros kereszt jelzéseket követve. Egy rövid darabon azért még kísértek minket Németkér házai, majd miután az utolsó épület is elkopott mellőlünk, szép lassan D-i irányba fordultunk (37. kép).

A kellemes hangulatú, kanyargós földutakon, majd 1,5 kilométeren át élveztük a németkéri erdők vendégszeretetét, míg végül meg nem érkeztünk a Látó-hegy szélesen elterülő, napsütötte mezejére. A különös hangulatú hely, mely csodálatos élővilágának köszönhetően régóta természetvédelmi terület besorolása alatt áll csak nevében hegy, valójában nincs túl sok köze magasabb rokonaihoz. Amerre a szem ellát békésen hullámzó, szelíd lankák uralják a látóhatárt, melyeket hatalmas tömegekben lepik el a védett árvalányhaj őszes virágai (38-41. kép).

Szerencsére jó hosszasan volt alkalmunk gyönyörködni a lélegzetelállító szépségű tájban, hiszen amíg a piros kereszt kifejezetten jól követhető jelzései mentén haladtunk, eltartott egy darabig mire átértünk a terület D-i részébe. De szerintem abszolút megérte minden egyes percét, amit ott töltöttünk, hiszen valóban gyönyörű természeti jelenségről van szó. Hogy egy kicsit hazabeszéljek, szerintem a túra legszebb szakaszán jártunk éppen (42-43. kép).

A csodálatos szakasznak búcsút intve a piros kereszt végül ismét az erdőbe veszett, melyet hűségesen követve mi is betértünk a magas akácfák árnyékába. Az erdő szélében aztán jelzésünk rögtön egy régi ismerőssel, azaz a piros sávval találkozott, melyek elágazásában vert tanyát 4. ellenőrzőpontunk (44. kép).

A változatosság kedvéért ezen a ponton már más túrázókkal is találkoztunk, hiszen a piros sáv jelzéssel egy időben a rövid táv résztvevői is csatlakoztak hozzánk. Amíg elfogyasztottuk a ponton osztogatott, finom Balaton szeleteket, addig váltottunk néhány szót a pontőrökkel, majd visszatérve a munkához ismét útra keltünk. Felvéve új jelzésünk fonalát DK-felé fordultunk, és a nyíl egyenesen előretörő földút vonalát követve, mintha valami vibráló, zöld alagúton kellett volna végighaladnunk, úgy borultak fölénk a szálas akácfák terebélyes lombjai (45. kép). 

Majd 1 kilométeren át haladtunk így, a különleges hangulatú erdei utat követve, mígnem egy gyors jobb-bal kanyarváltással letértünk a piros jelzés útvonaláról (46. kép).

Ezt követően újból szalagozás vezérelt minket utunkon, melyen hamarosan egy napütéses fenyves, kissé szellősen sorakozó fái közt gyalogoltunk tovább. A vörös törzsű óriások sokasága között járva rengeteg vadvirág és virágzó bokor díszítette az út szélét, további színeket csempészve, az amúgy is pezsgő szakaszba (47. kép).

A magas fenyők helyét szép fokozatosan lombhullató barátaik vették át, melyek közül hamar kibújva egy újabb elágazáshoz érkeztünk. Tartva a D-i irányt, az enyhén jobbra kanyarodó utat választottuk, melyen rögvest egy árvalányhajjal teli, tágas mezőre érkeztünk. A lágy szélben, mint a hullámzó tenger úgy bólogattak a hosszú szárú füvek vattaszerű virágai, megbabonázó látványt nyújtva az arra tévedő turistáknak (48. kép).

A látványos körítéssel bíró nyílt terepen viszonylag hamar túljutva átértünk annak DNy-i csücskébe, ahol már az 5. ellenőrzőpont várt minket finom zöld almával (49. kép).

Miután begyűjtöttük aktuális pecsétünket továbbindulva hamarjában DNy-felé fordultunk és egy villanypásztorral körülhatárolt széles erdőirtás mellett haladtunk el. Az árnyat adó magas fáktól tisztes távolságban haladó szekérúton ekkorra már kezdett kicsit melegünk lenni a zavartalan napsütésben, így kicsit megszaporáztunk lépteinket, hogy minél előbb visszatérjünk az erdőbe. Ez utóbbi azonban még egy darabig váratott magára, ugyanis, amint az elkerített rész végéhez értünk előbb egy balost követően még elsétáltunk egy szellős nyírfaliget mellett, melynek közepén egy piros traktor testesítette meg a vidéki idillt, majd csak ezt követően kúsztunk vissza lassacskán az árnyékosabb erdőfoltok közé (50. kép).

Teljesen azonban még jó ideig nem zárultak össze körülöttünk a fák, hanem ehelyett inkább szellősen álldogáló fiatal akácfák között haladtunk tovább, mígnem egy magasfeszültségű távvezeték alatt áthaladva néhány magányos épület közé tért be poros földutunk. A tanyasi hangulatot idéző porták között egy-két igen takaros házikó is helyet foglalt, melyek, mint igaz kis béke szigetei bújtak meg a klasszikus, mezőföldi akácosban. Az épületcsoport végéhez közeledve elsétáltunk még egy hangulatos lovas tanya mellett, majd egy balkanyart követően DK-felé haladtunk tovább (51-52. kép).  

Miután hátunk mögött hagytuk a civilizáció utolsó maradványait is utunk visszatért az erdőbe, ahol jobbára kevés árnyékot nyújtó, fiatal akácosok között kanyargott előre, melyek monotonitását helyenként fenyő-, illetve nyárfafoltok szakították meg rövid időre (53. kép).

Hosszas gyaloglást követően aztán egyszer csak kereszteztük a Cseresznyés felé siető keskeny műút aszfaltját, melyen egyenesen átkelve bevettük magunkat az előttünk húzódó, fiatal erdő kusza rengetegében. Egy ritkán használt, de ennek ellenére jól járható szekérút füves vonalát követve megtettünk pár száz métert, majd a jobb kéz felől húzódód nyárfaültetvény sarkánál jobbra fordulva egy éledező búzaföld szélében gyalogoltunk tovább Ny-felé. Azon a szántón éjjelente egyébként nagy buli lehet, mert a barna homok felszínét megszámlálhatatlan mennyiségű őz, illetve szarvas nyom borította... kár, hogy akkor éppen nem bújt elő egy sem (54. kép).

Az apró búzamező túlsó végébe érve azt rövidesen felsejlett előttünk utolsó ellenőrzőpontunk, mely a szikrázó napsütésben fehéren ragyogó Jézus szobor mellett vert tanyát. Így nem volt hátra más dolgunk, mint a szalagozást követve jobbra betérni a gyér akácosba, ahol néhány métert követően már meg is érkeztünk egy magányos gesztenyefa oltalmat nyújtó lombja alá behúzódó pontba (55. kép).

Begyűjtve az utolsó bélyegzőt visszafordultunk korábbi ösvényünkre, majd néhány métert követően jobbra tartva egy vadregényes mező, apró, de annál ragaszkodóbb bokrai között vágtunk keresztül. Hamarjában túljutva az egyenetlen terepen kiértünk egy széles földútra, melyen szintén jobbra fordulva már a piros sáv jelzést követtük tovább É-i irányba (56. kép).

Kisebb erdőfoltokon átvágva hamarosan egy gyönyörű szép, napsütéses fenyves szélében vezetett tovább jelzésünk, mellyel átellenben egy nem kevésbé hangulatos tisztás kísért minket, az út baloldalán. A zöldellő mező és a magas fenyőfák összeillő kettőse igazán idillivé varázsolta a szakasz, ahol akár hosszabban is el tudtam volna időzni, de már nagyon közel voltunk a célhoz, így rövid nézelődést követően hamarosan betértünk az erdőbe (57-59. kép).   

A homokos földút, melyet követtünk rövid gyaloglást követően ugyanis gondolt egyet, és jobbra fordulva beinvitált minket a katonás oszlopokba fejlődött fenyők sorfala közé, ahol még egyszer, utoljára élvezhettük kicsit a Cseresznyés környéki erdők vendégszeretetét (60-61. kép). 

Sokáig azonban nem maradtunk a szálas tűlevelűek oltalmában, mert a rendezett fasorok között előretekintve, rögtön megpillantottuk az erdei iskola magas kilátójának tetejét. Ezt követően pedig már csak egy balos kanyart kellett abszolválnunk, mellyel ráfordultunk a nem is oly rég érintett keskeny műútra, nem messze a település határát jelző táblától (62. kép).

Egy remek nap zárásaként végül 5 óra és 1 percet követően visszatértünk az erdei iskola udvarán nyújtózkodó fakilátó lábához, ahol már tárt karokkal vártak minket a rendkívül kedves rendezők (63-65. kép).

Becsekkolva a célba aztán természetesen átvehettük a teljesítésért járó kitűzőt és emléklapot, amelyek mellé nagy meglepetésünkre idén még egy gyönyörű, Ürge-mezőt ábrázoló bronz jelvénnyel is kedveskedtek, lévén, hogy 2015 az ürge éve. És ezzel még koránt sem volt vége a történetnek, ugyanis a túra végeztével még egy kiadós kalóriapótlásra is meginvitáltak minket a szervezők, úgyhogy eleget téve a felkérésnek átsétáltunk a zsíros kenyerek alatt roskadozó asztalhoz, ahol aztán ehettünk annyi, amennyi csak belénk fért. Ha esetleg valaki közben megszomjazott volna a nagy kánikulában, akkor az finom teával, illetve hideg fröccsel locsolhatta torkát. Mindezért hatalmas dicséret rendezőknek, akik nagyon kitettek magukért (66-67. kép). 

Az idei évben szerencsére sikerült már sok szép és látványos helyre eljutnom túráim során, de azt kell, hogy mondjam, az utóbbi idők egyik legélvezetesebb túrája számomra mindenképp a "Demeter 30" volt, amely egyszerűen tökéletes rendezés volt. Ezen a csodálatos tavaszi (vagy inkább nyári) napon kijutott nekünk a klasszikus dél-mezőföldi tájak minden szépségéből, járhattunk annak rendkívül hangulatos erdeit (vadregényes fenyveseket, magas nyárfaligeteket, sűrű akácosokat), gyönyörű szép, zöldellő rétjeit, árvalányhajas lankáit, melyek mind-mind ékes bizonyítékai voltak annak, hogy bizony nem csak a magas hegyekben rejlik valódi szépség. A terep egyébként rendkívül kellemes és könnyed volt, kortól és nemtől függetlenül szerintem ideális terep minden kirándulni vágyónak, de mindezek ellenére fiatalokkal szinte nem is találkoztunk a túra során (hiába Pakson csak a foci meg a kosár számít). A szervezésről és szolgáltatásról egyaránt csak szuperlatívuszokban lehet említést tenni, hihetetlen profi volt. A tájékozódáshoz itinert csak elvétve kellett használni, annyira jól és egyértelműen ki voltak szalagozva a kérdéses szakaszok, míg az ellenőrzőpontokban rendre valami finomsággal vártak minket a rendkívül készséges pontőrök, a túra végi dőzsölésről nem is beszélve. Mindezek megkoronázásra pedig ott volt az olajozott gépezetként tevékenykedő rendezői gárda, kinek kedvessége bearanyozta a napot. Köszönet a túráért, egy élmény volt!