Baranya-Tolna "Nosztalgia 60"

Helyszín: Mecsek
Táv: 57,9 km
Szint: 1395 m
Időpont: 2015.05.16.
Rajthely: Zobákpuszta

Sajnos olybá tűnik, mintha a "Baranya-Tolna Nosztalgia 60" nem túlságosan lenne kibékülve az égiekkel. Az idei túrakiírást újfent olyan heves esőzések vezették fel, amely előzetesen semmi jóval nem kecsegtettek minket a hétvégével kapcsolatban, sőt! Sokakban joggal sejlett fel a tavalyi események rémképe, amikor annyira masszív égszakadás zúdult a Mecsekre, hogy a rendezők kénytelenek voltak elnapolni az eseményt. Szerencsénkre ezúttal a nem túl kedvező előjelek dacára is a végsőkig kitartottak a rendezés mellett, minek köszönhetően egy sok szempontból is felejthetetlen túrnak lehettünk részesei.
Szombat kora hajnalban Pécs városát hátrahagyva a közeli Zobákpuszta felé vettük az irányt, ahol mondhatni már hagyományosan a "Vargánya Tanya" látta vendégül az elszánt (vagy netán mazochista?) túrázók családias társaságát. A lelkes rendezők nagy szeretettel fogadtak minket ezen a borongós barátságtalan reggelen, így a körülmények ellenére meglehetősen jó kedvel készülődtünk aznapi, 60-as körünkre. Szép kényelmesen letudtuk a kötelező formalitásokat, majd miután begyűjtöttük a menetleveleket 5.45-kor, már jócskán világosban neki is vágtunk a hosszú távnak (1-2. kép).

Mivel a tavalyi útvonal még élénken élt a fejemben, így a szép és igényes itinert gyorsan elsüllyesztettem a hátizsákomba, megóvva a szemerkélő esőtől, majd a "Vargánya Tanya"-nak búcsút intve megtettük az első métereket. A települést átszelő országúton átkelve nyomban betértünk egy szűk mellékutcába, ahol a kék négyszög fonalát felvéve rövidesen hátunk mögött hagytuk Zobákpusztát. Amint az utolsó épületek is lekoptak mellőlünk elsétáltunk egy tágas kaszáló virágba borult rétje mellett, majd az előttünk tornyosuló, sötét erdőbe betérve folytattuk a túrát (3. kép).

Az enyhe emelkedésbe kezdő terepen néhány méter erejéig egy zúzott kővel felszórt, széles földúton gyalogoltunk, amin kisvártatva elhaladtunk egy aprócska tisztás mellett, melynek közepén a Gyopár-kulcsosház nemrégiben felújított, takaros épülete ragyogott fehéren. Amint egy balos ív mentén megkerültük a magányos házikót, jelzésünk keskeny ösvénnyé szűkült és tovább kapaszkodva rövidesen a Cigány-forrás kiépített kifolyója mellett haladt el (4. kép). 

A csobogó forrást hátrahagyva az egyre sárosabbá és ezáltal csúszósabbá váló talajon még egy rövid ideig emelkedett ösvényünk, majd miután némileg egyenletesebbé vált a terep, még hosszasan kanyarogtunk az ellaposodó Hármas-hegy É-i lábát borító tágas erdőségekben. Némi gyaloglást követően egészen a Pap-rét tágas mezejéig vezérelt minket jelzésünk, ahol rövid ideig kibújtunk magas fák sűrű rengetegéből, és a térdig érő fűben gázolva gyorsan átvágtunk a nyílt terepen (5. kép). 

A Pap-rét szélében még hamarjában kereszteztük a Pusztabánya felé nyargaló keskeny aszfaltutat is, majd egy piros vassorompót megkerülve ismét bevettük magunkat az erdőbe. A komótosan nekilóduló terepen rövidesen lendületes ereszkedésbe kezdtünk, miközben egy széles földút vonalát követve fokozatosan DK-i irányba fordultunk. A hosszas lejtmenetnek végül a Hosszúhetényt Püspökszentlászlóval összekötő kopott műút vetett véget, melyen balra fordulva utóbbi település felé vettük az irányt (6. kép).

Nem sokkal azután, hogy elhaladtunk az út szélében megbújó Mária oltár előtt, a terep enyhe kapaszkodásba kezdett. A könnyed emelkedő ritmusát felvéve hamar feljutottunk az előttünk húzódó domb tetejébe, ahol már Püspökszentlászló eldugott kis települése vette kezdetét. A falu határát jelző, kopott fatábla mellől visszafordulva vetettünk még egy utolsó pillantást a Hármas-hegy és a Zengő vadregényes vonulatai között kígyózó völgyre, majd Püspökszentlászló egyetlen utcáját követve bevettük magunkat a házak közé (7-8. kép).

A Zengő ÉK-i lábánál megbújó idilli település kopott útját taposva gyönyörű hétvégi-, illetve turistaházak rendezett portái előtt vezetett jelzésünk, melyek békésen szemlélték a sok idegen túrázót, ahogy falu központjában álló, fehér harangláb érintésével egyenesen a Püspöki-kastély felé nyargalt (9. kép).

A gyönyörű szép arborétum szélében megbújó Püspöki-kastélyhoz érve sajnálattal szemlétük, hogy a tavaly kezdődött felújítási munkálatok még javában zajlanak, így kissé nyúzottan köszöntek vissza ránk a kastéllyal egybeépített kápolna falai. Na, de sebaj, igaz most még kicsit csúnyácska arcát mutatja az épület, de hamarosan ismét régi pompájában tündökölhet, mely a festői szépségű arborétummal kiegészülve még csodálatosabbá fogja varázsolni Püspökszentlászló amúgy is magával ragadó települését. Amíg a kastély körül zajló munkálatokat szemlétük, idő közben meg is érkeztünk a kápolna előtt megbújó turista pihenőhöz, ahol a fehérre meszelt Hettyey-forrás kifolyó vize mellett első ellenőrzőpontunk vert tanyát (10-11. kép).

Pecsételés mellett még házi sütemények széles választéka is várt minket a pontban, melyet nagy kedvességgel kínáltak vendéglátóink. A finomságok közt volt lekváros bukta, diós piskóta és sós sütemény is, melyek közül egyik finomabb volt, mint a másik. Jóízűen fogyasztottunk is belőle, majd miután megköszöntük a figyelmességet, már indultunk is tovább utunkon. A kastélyt megkerülve búcsút intettünk a kék négyszög régóta kísérő jelzésének és a sárga sávon balra fordulva rövidesen visszatértünk a sűrű erdőbe, ahol egy mély völgybevágásban csordogáló patak medrét követve meredeken kapaszkodtunk egyre magasabbra. A kitartóan emelkedő ösvény vonalát végül a Pusztabánya felől érkező műút szakítottam meg átmenetileg, melyen átkelve rövid ideig, azaz a Diós-kút pihenőjéig békésebbé szelídült a terep (12. kép).  

A csendesen csordogáló forrás mellett elsuhanva aztán ismét küzdelmesebb szakasz következett, ugyanis néhány méterrel arrébb egy nem túl hosszú, de annál meredekebb emelkedő állta utunkat. A csúszós talajjal megküzdve minden különösebb gond nélkül sikerült felérnünk a Hárs-tető Ny-i oldalában kanyargó, széles szekérútra, ahol É-i irányt véve továbbra is a sárga sáv jelzéseket követtük. A békésen hullámzó terepen hamarosan kereszteztük a Mecseki Zöld túra útvonalát, majd nem sokra rá egy köves lejtőn lekocogva kisvártatva szétnyílt előttünk az erdő. Kiérve a magas fák öleléséből ugyanis szép lassan megérkeztünk a Miske-tető varázslatos lankáihoz, mely nem titkoltan egyik kedven helyszínem a Mecsekben. Nos, a festői szépségű táj ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, mely akármelyik évszakban járok arra, mindig elkápráztat. Ezúttal a békésen hullámzó, mezők zöld tengerét sűrű erdők koszorúja vette körül, melyek végtelennek tűnő rengetegi feltartóztathatatlanul kúsztak fel a látóhatár szélét csipkéző hegyvonulatok meredek lejtőire. A hátunk mögött nyújtózkodó Hármas-hegy és a Zengő párás hegycsúcsaitól kísérve csak szép komótosan haladtunk előre a gerincen végigfutó szekérúton, melynek több pontján is meg-megállva gyönyörködtünk a lélegzetelállító panorámában (13-15. kép).

Sárga sáv jelzésünk kissé rejtőzködött ezen a szakaszon, de tulajdonképpen nem éreztük hiányát, mert az út nagyon adta magát, letérni róla nem igazán lehetett. Hosszas gyaloglást követően végül átszeltük a vendégmarasztaló hegygerinc szélesen elterülő rétjeit, melynek túlsó végében a Kisújbánya felé siető műút várt reánk. Ellenállva a békés kis település csalogató közelségének, egyenlőre még ragaszkodtunk az É-felé törő sárga sávhoz, ami "kötelező kitérőnk" felé terelt minket. Célunk természetesen a Cigány-hegy csúcsán (524 m) nyújtózkodó, robusztus kilátó volt, úgyhogy a D-i lejtők meredeken kapaszkodó földútjának nekifeszülve rögvest bele is csaptunk a lecsóba. Rövid, de annál intenzívebb hegymenetet követően végül egy elnyújtott balkanyarral értünk fel a gerincre, ahol nyomban meg is pillanthattuk a zöldellő lombok fölé magasodó kilátó büszke tornyát. Második ellenőrzőpontunk őrei a kilátó alatti esőbeállóba húzódtak vissza a szemerkélő eső elől, úgyhogy mi is gyorsan odasiettünk, hogy begyűjtsük aktuális pecsétünket (16-18. kép).

Igazolás mellé grátiszként egy szelet csoki volt a jutalmunk a csúcshódításért, amit zsebre vágva búcsút intettünk a pontnak és visszafordulva sárga jelzésünkön egészen a néhány perce keresztezett műútig ereszkedtünk vissza. Ezúttal már szabad volt az út Kisújbánya felé, úgyhogy a kanyargós aszfaltcsík vonalát felvéve balra fordultunk a Dél-Dunántúli Kéktúra jelzésén. Rövid időre visszatértünk a fák közé, ahol kezdetben még csak szelíden, majd az egyre inkább nekilóduló lejtőn végül már kifejezetten lendületesen ereszkedtünk alá. Így igen hamar meg is érkeztünk a település határába, ahol az erdőből kilépve elsőként Szent Márton nyúlánk fafaragványa köszöntött minket az út mellett. Tovább ereszkedve aztán elhaladtunk a Klumpás fogadó mellett is, míg végül a magas domboldalból figyelő Szent Márton templom zöld tornyának tekintetétől kísérve elértük Kisújbánya központját (19-22. kép).

A Ny-i irányba tartó "főutca" megviselt műútját követve gyors elsuhantunk a Dél-Dunántúli Kéktúra igazolópontja előtt, majd a szellősen sorakozó hétvégi házak hosszú sora előtt sétálva szép lassan keresztülszeltük a falut. A rendezett sváb házak közt kanyarogva mindvégig hűségesen kísért minket az Óbányai-völgy felé siető kis patak, melynek sekély vízfolyását párszor kereszteztük is (23-24. kép).

Az egyenletes, jól járható terepen annyira jó tempóban haladtunk, hogy útközben még előztünk is... (25. kép).

Nem sokkal azután, hogy elsétáltunk az út melletti növényzetben megbújó Béke-forrás mellett, rövidesen megérkeztünk Kisújbánya K-i végébe, ahol egy "Y" elágazásban búcsút intettünk a központ óta kísérő kék négyszögnek. Ragaszkodva a Dél-Dunántúli Kéktúra jelzéséhez ott mi balra fordultunk, hogy még egyszer átkelve a patakon rögvest bevegyük magunkat az Óbányai-völgy vadregényes vonulatai közé. A hirtelen záródó, magas völgyoldalak között sétálva hamarjában keskeny ösvénnyé szűkült földutunk, mely egy kisebb bukkanót követően a Bodzás-forrás zöldellő tisztásáig kalauzolt minket, ahol a sűrű erdő sötétjéből kiszakadva ismét átkeltünk az idő közben széles vízfolyássá duzzadó patakon (26. kép). 

Ahogy átvágtunk a rövid, nyitott szakaszon szomorúan tapasztaltuk, hogy az idáig csak szemerkélő eső egyre jobban kezdett beleerősíteni, és már kifejezetten nagy cseppekben hullott alá. Azonban mindez nem szegte kedvünket, úgyhogy a magas fák oltalmába visszatérve folytattuk tovább utunkat, mely hamarosan az Óbányai-völgy legcsodálatosabb szakaszát érintette. Ugyanis a mellettünk rohanó kis patak kisvártatva a Ferde-vízesés varázslatos sziklaképződményéhez érkezett, melynek élesen szabdalt lépcsőin hangos robajjal bukdácsolt keresztül a fehéren habzó víztömeg (27. kép).

A lélegzetelállító látványt csodálva hosszasan adóztunk a hely szépségének, majd miután kigyönyörködtük magunkat a lenyűgöző természeti jelenségben ismét felkerekedtünk. A megvadult kis patak vonalát követve nyomban átkeltünk egy masszív fahídon, majd a békésen hullámzó ösvényünket járva rövidesen újabb varázslat következett. Természetesen a Csepegő-szikla gyönyörű vízeséséről van szó, melyet méltán tartanak az Óbányai-völgy másik fő nevezetességének. A patakmedret élesen megtörő hangos zuhatagon keresztül, ezúttal is megállíthatatlanul zúdult keresztül a megvadult vízfolyam, mely látványa az ilyen csapadékosabb időszakokban egyszerűen élményszámba megy (28-29. kép). 

Miután érzékeny búcsút vettünk a festői szépségű helytől, szerencsénkre még hosszasan élvezhettük az Óbányai-völgy vendégszeretetét, hiszen kék jelzésünk keskeny ösvénye továbbra is rendületlenül kanyargott tovább K-i irányba. A hangulatos völgy aljában hűségesen kísérte lépteinket a tőlünk néhány méterre hömpölygő patak széles vízfolyása, melynek nyugodt felszínét ezt követően is számtalan helyen korbácsolták fel kisebb-nagyon vízesések és zúgók. Ebben a csapadékos időjárásban külön öröm volt nézni a megduzzadt áradat virtuóz játékát (30-32. kép).

A völgy K-i végéhez közeledve elszórtan kulcsos-, illetve hétvégi házak bújtak meg a sűrű erdőben, melyek nyugodt, békés magányukban várták a természetbe vágyó látogatóikat. Miközben elsuhantunk a magányos épületek mellett, párszor átkeltünk a kígyózó patakon, majd az enyhén hullámzó ösvényen rövidesen kiléptünk a sűrű erdőből. A magas fák rengetegét hátrahagyva rögtön a Pisztrángos-tavak hangulatos kettőse fogadott minket, melyet újonnan kerítéssel vettek körül (33-34. kép).   

Miután balról megkerültük a körülzárt területet, egy keskeny szekérútra tévedtünk, melyen néhány métert megtéve egyenesen begyalogoltunk Óbányára. A csendes kis sváb falu épületei közé betérve szépen felújított, német parasztházak hosszú sora fogadott minket, melyek míves gerendákkal díszített tornácai különös hangulatot kölcsönöztek a településnek. Egymást érték ott a szebbnél-szebb kulcsos-, illetve turistaházak, múzeumok, és kézműves helyek, melyek változatossága szemet gyönyörködtető volt, még ezen a borús napon is (35-38. kép). 

Óbánya egyetlen utcájának keskeny aszfaltútját koptatva végül a település központjában található templom, kocsma kettőséig sétáltunk, ahol elvileg utóbbiban találtuk volna 2. ellenőrzőpontunkat. A helyet azonban zárva találtuk, így jobb híján két házzal arrébb sétáltunk és a "Mecseki Barangolások Háztól Házig" túramozgalom kihelyezett nyalókájával hitelesítettük itinerünket (39-40. kép).

Amint ezt megtettük, visszasétáltunk néhány métert és a templom mellől kiinduló kék négyszög jelzését felvéve búcsút intettünk a Dél-Dunántúli Kéktúra útvonalának. Új jelzésünkön É-felé fordulva rögtön betértünk egy szűk mellékutcába, mely betonoszlopokból kirakott útja hirtelen nekiiramodva meredek emelkedésbe kezdett. Miközben a combos katatón szép lassan a település fölé kapaszkodtunk néhány méter után elkoptak mellőlünk az épületek, és végül a temető mellett elsétálva vettünk érzékeny búcsút Óbányától. Az egyre erősödő esőben tartva É-i irányunkat hamarosan a műút is kifogyott talpunk alól, és egy keskeny földútra váltva már virágzó csipkebogyó bokroktól kísérve gyalogoltunk tovább előre (41. kép). 

És ezzel azt hiszem minden pozitívumot ki is emeltem a szakaszból, amely a valóságban hihetetlen kemény és rendkívül küzdelmes volt, köszönhetően a brutális mennyiségű sárnak, mely utunkat borította. Mintha az önmagában nem lett volna elég, hogy utunk egyébként is kitartóan felfelé kapaszkodott, még csúszkálhattunk is az iszapos masszában, mely súlyos kötegekben tapad ki cipőnk talpára. Egy lépés előre, fél lépés vissza volt a ritmus, de végül kitartó sárdagasztás követően csak felküzdöttük magunkat a gerincre, ahol egy tágas mező szélében csatlakoztunk a Dél-Dunántúli Piros Túra jelzéséhez (42. kép).

Balra fordulva a piros sávon rögvest visszatértünk a szálas fák sötét rengetegébe, ahol ezt követően még jó darabon felfelé kapaszkodott utunk, igaz már jóval békésebben. Klasszikus erdei utak vonalát követve szép fokozatosan DNy-i irányt vettünk fel a gerincen, miközben a hegytetőn átbukva enyhén lejtős terepen érkeztünk meg a Harács-mezőre, ahol kereszteztük az Óbánya felől érkező zöld keresztet. A továbbiakban még jó darabon nem változott körülöttünk a vidék, amerre a szem ellátott végtelen erdők vettek körül minket, melyek monotonitását helyenként széles erdőirtások, illetve kisebb tisztások szakítottak meg. Sajnos a piros jelzés kezdetétől fogva a sár is hűségesen kísért minket, mely kicsit vissza is fogta tempónkat, de azért hősiesen küzdöttük magunkat előre. A szakasz végéhez közeledve utunk a Csalán-hegy (536 m), majd a Dögkút-tető (556 m) D-i lejtőin kanyarogva lassacskán ÉNy-felé fordult, és végül egy széles tisztásba torkollva érkezett meg dögkút-tetői ellenőrzőpontra (43-44. kép).

Szegény pontőreink a terebélyes lombok alá visszahúzódva próbáltak oltalmat keresni a kitartó eső elől, több kevesebb sikerrel. Mindenesetre az időjárás nem szegte kedvüket, és igen készségesen osztogatták a pecsétet, ami mellé még finom házi sütit is kínáltak. Továbbindulva a pontból mindössze néhány métert kellett csak gyalogolnunk, és a dögkút-tetői elágazáshoz értünk, ahol a turistajelzések színes kavalkádjából végül az É-nak tartó sárga sáv - zöld háromszög - kék kereszt hármasára tettük le a voksunkat. Újabb pár métert követően a széles erdészeti út, melyet követtünk egy "Y" elágazáshoz ért, ahol a jobb oldali ágat választva már csak a kék kereszt vezérelt minket tovább. Az elnyújtott jobbos ív mentén haladva hamarosan letértünk a sáros útról és egy jobbra leágazó ösvényen bevettük magunkat a "susnyásba". A sűrűn növő, kusza bokrok zöld alagútján keresztül hirtelen nekilódultunk a lendületesen ereszkedő völgyoldalnak, melynek aljába leérve kiszabadultunk a buja növényzet öleléséből és egy széles szekérúton haladtunk tovább. Néhány pillanattal később szellősen álló, magas fák közé vezetett jelzésünk, melyek között megbújva hamarosan a Lendület-forrás mellé értünk (45. kép).

Nem sokkal azután, hogy hátunk mögött hagytuk a felszínre buggyanó forrás kis kőszikláját egy kerítéssel körülzárt erdőrészhez értünk, melyet balról kerülve ismételten egy kifejezetten dagonyázós gerincútra kapaszkodtunk fel. A kitartó sárdagasztás közepette mindvégig maradtunk hűségesen a kerítés szélben, mígnem egy jobbos kanyar után hirtelen nekilódulva a Farkas-árok mély völgyébe csúszkáltunk le a járhatatlan úton. Amint egy balkanyar után leértünk a sötét völgy aljába, és felvettük a jobb kéz felől csordogáló patak folyásirányát némileg normalizálódott a helyzet, úgyhogy ismét rendesen tudtunk haladni. Hamar el is értük a Vadvirág-forrás szűk kis völgybevágását, ahol a főágba siető kis patak mellett balra fordulva rövid kitérőt iktattunk be programunkba (46-48. kép).

Miután megcsodáltuk a hangulatos sziklafalban megbújó forrás csobogó kifolyóját, visszatértünk a Farkas-árokba, ahol ezt követően még hosszasan élveztük annak vadregényes vonulatait. Ahogy haladtunk előre szép fokozatosan kiszélesedett mellettünk a völgy, kicsit több fényt engedve meredek oldalai közé, miközben a mellettünk kígyózó vízfolyás felszínét, csakúgy, mint az Óbányai-völgyben apró zúgók korbácsolták fel. A forrásokban gazdag szakaszon hamarosan elsétáltunk az út mellett megbújó Kalán Miksa-kútja, majd a Jágerok-kútja mellett (igaz ez utóbbi kitérőhöz át kellett kelnünk a széles patak túlpartjára), melyek kiépített kifolyói bőségesen ontották magukból a friss forrásvizet ilyen időben (49-52. kép).

Hosszas gyaloglást követően végül kénytelenek voltunk érzékeny búcsút venni a Farkas-árok vendégmarasztaló vonulataitól, ugyanis az ellaposodó völgy végéhez közeledve épületeket pillantottunk meg a fák közé rejtőzve. A magas fenyők mögé húzódó fehér épület természetesen nem volt más, mint a Váraljai-vadászház, ami egyben túránk 5. állomását is jelentette (53-54. kép).

Felsétálva hát a házikó hosszúkás tornácára gyorsan lejelentkeztünk pontőreinknél, akiktől cserébe finom almás pitét és magnéziumos vizet is kaptunk az elengedhetetlen pecsételés mellé. Miközben kicsit kifújtuk magunkat a pontban váltottunk néhány szót vendéglátóinkkal, majd miután ismét útra készen álltunk folytattuk tovább a túrát. A vadászháznak búcsút intve rögtön egy tágas tisztáson vágtunk keresztül, ahol egy szépen felújított kulcsosház mellett néhány méterig még a kék keresztet követtük (55. kép).

Egy hirtelen balkanyart követően aztán a sárga kereszt - kék négyszög egybefonódód jelzéseire váltottunk, melyek rögvest visszavezettek minket az erdőbe, ahol ezt követően egy komótosan induló, majd hosszú és meredek kaptatóba átforduló földúton kellett felküzdenünk magunkat egészen a Máza felől érkező kopott műútig. Felfelé kapaszkodva iszonyatos mennyiségű sárral kellett megbirkóznunk, ami igen fárasztónak bizonyult, de sikeresen véve az akadályt végül csak felértünk az imént említett útra, melyen balra kanyarodva búcsút intettünk a kék négyszögnek. Ny-i irányt felvéve egy rövid darabon a szintben haladó, megviselt műút mentén haladtunk, majd egyenesen letérve róla ismét egy sáros földúton csúszkáltunk tovább. Pár száz métert követően végül jelzésünk elhagyta a földutat is, és egy keskeny ösvényre váltva betért a sűrű erdőbe, ahol egy mély völgy vállánál kapaszkodott tovább fölfelé (56. kép). 

A trükkös ösvényen hamarjában egy kiterjed erdőirtás mellett suhantunk el, ahol feltárult előttünk a bal kézre húzódó völgy teljes pompájában, majd feljebb kapaszkodva a kissé egyenetlen terepen, nemsokára egy kisebb tisztásra érkeztünk. Miután a nyílt terepen átvágva visszatértünk a méretes faóriások végeláthatatlan rengetegébe még hosszasan kanyarogtunk előre klasszikus eredi utak vonalát követve. Az igencsak kopottas és öreg sárga kereszt jelzéseket több helyen is felújították, így szerencsére könnyedén tudtunk tartani a helyes útirányt. Hosszas gyaloglást követően végül egy újabb erdőirtásos részhez érkeztünk, ahol egy széles földútba torkollva balra fordultunk, majd egy kerítés tövében sétáltunk tovább D-i irányba. A bal kéz felől kísérő, megritkított erdőnek köszönhetően jódarabon csodálatos panoráma szegődött mellénk útitársul, melynek központjában a Mecsek vadregényes belső vonulatai húzódtak. Ilyen gyönyörű körítéstől övezve hamarosan elsétáltunk az út melletti domboldalban rejtőző Büdös-kút mellett, majd folytatva tovább küzdelmünket a sárral még jó hosszan kanyarogtunk a Dobogó (594 m) és Szószék (586 m) kettőse felé (57-58. kép).

Némi idő elteltével aztán megérkeztünk a magas hegycsúcsok alá, ahol sárga kereszt jelzésünk egy keskeny mellékútra váltva betért a sűrű erdőbe és a hegyvonulat K-i oldalában belefogott elnyújtott kapaszkodásába. Követve útmutatását tehát mi is betértünk az alacsony fák közé, ahol békésen kúsztunk egyre feljebb a K-i lejtők mentén, mígnem egy jobbost dobva keskeny ösvénnyé szűkült utunk és sűrű bokrok buja dzsungelében hirtelen meredekséget véve, egészen a Szószék csúcsa alatt kanyargó, széles erdészeti útig rohant fel (59. kép).

Balra kanyarodva az új és kifejezetten jól járható úton még egy rövid darabon enyhén felfelé kapaszkodtunk egy tágas erdőirtás szélben, mígnem egy éles jobbost követően enyhe lejtmenetbe csapott át jelzésünk, ahogy a Szószék csúcsa alatt elsétálva DNy-felé fordultunk (60. kép).

Egészen a Dögkút-tető felől érkező sárga sáv - zöld háromszög kettőséig kanyarodtunk vissza, melyek széles földútján jobbra fordulva már É-nak tartottunk. Alig pár száz métert gyalogoltunk a könnyed, szinte észrevétlenül emelkedő úton, mikor a sárga háromszög leágazáshoz érve rövid kitérőt tettünk a Dobogó közeli csúcsára, hogy begyűjtsük 6. ellenőrzőpontunkat. Tolna megye legmagasabb pontjára egy keskeny ösvény kalauzolt fel minket, melynek tetejében egy magányos kopjafa tanúskodik a hely pontos magasságáról. Pontőrök híján, ellenőrzőbójánkat is arra felerősítve találtuk, melyen egy zöld zsírkréta segítségével tudtuk hitelesíteni ottjártunkat (61-62. kép).

Visszatérve a sárga sáv - zöld háromszög egybefonódód jelzéseihez ismét felvettük túránk fonalát, és É-felé fordulva szinte rögtön egy lendületesen ereszkedő lejtőnek nekilódulva intettünk búcsút a Dobogó hangulatos csúcsának (63. kép). 

A bal kéz felől húzódó erdőirtást megkerülve hamarjában visszatértünk a méretes faóriások zárt csoportjai közé, ahol ezt követően klasszikus mecseki erdőkön vezetett keresztül utunk. Hosszas lejtmenetbe kezdve bő 1,5 kilométeren át ereszkedtünk a szűnni nem akaró sártenger közepette, miközben enyhén ÉNy-felé kanyarodva rohamtempóban közeledtünk a Vörösfenyő-kulcsosházhoz. A festői környezetben fekvő házikóhoz vezető utolsó pár száz métert végül egy éles bal-jobb kanyar vezette fel, ahol a brutális sártengert taposva még elégettünk néhány kalóriát, mielőtt megérkeztünk volna a bőséges kínálattal fogadó etetőpontra. A kulcsosház zöldellő tisztásán átvágva mielőtt még a kajáktól roskadozó asztalok felé vettük volna az irányt, gyors felszaladtunk a kulcsosház tornácához, ahol gyors hitelesítettük itinerünket, majd következhetett a jól megérdemelt falatozás. Kedves vendéglátóink nem fukarkodtak semmivel, volt ott minden mi szem, s szájnak ingere: zsíros kenyér hagymával, savanyúsággal, nutellás kenyér, lekváros kenyér, finom tea, üdítő és magnézium/kalcium italok. Mondanom sem kell, ilyen felhozatal mellett hosszasan időztünk a pontban, mely az egész napos menetelést megszakítva hihetetlenül jól esett (64-67. kép).

Miközben jóízűen fogyasztottunk a felsorakoztatott finomságok közül, még a nap is előbújt vastag felhőtakarója mögül, és kellemesen meleg sugaraival sokkal barátságosabbá varázsolta aznapi, zord időjárásunkat. Mindezektől új erőre kapva hamarosan megköszöntük pontőreinknek a figyelmességet és az épületet megkerülve ismét útra keltünk. A piros kereszt - sárga sáv jelzéseit követve gyors bevettük magunkat az erdőbe, ahol egy széles földút vonalát követve hosszasan gyalogoltunk É-i irányba. Vagyis csak követtük volna annak a bizonyos földútnak a vonalát, de mivel szinte járhatatlanul sáros volt, így inkább néhány méterre tőle az erdőben sétáltunk, ahol már jóval barátságosabb viszonyok fogadtak minket. Jó darabon haladtunk így, mígnem előbb a Magyaregregyre tartó piros keresztnek, majd nem sokkal később egy keskeny műútra érve a Kárászra tartó sárga sávnak is búcsút intettünk, és az aszfaltról szinte rögtön, jobbra letérve már fehér "pöttyözéseket" követtünk. Egy kifejezetten jól járható erdei utat követve rövidesen balra fordultunk, majd pár száz méternyi kanyargást követően egy kerítéssel körülvett erdőirtáshoz értünk (68-69. kép).   

Tartva irányunkat, egyenesen elsétáltunk a kerítés mellett, majd egy kisebb emelkedőn felkapaszkodva visszatértünk burjánzó erdőbe, ahol már szorványos szalagozás is segítette a tájékozódást (70. kép).

Békés andalgásunk nem tartott túl sokáig az árnyékos erdőrészen, ugyanis néhány métert követően jelzésünk élesen jobbra fordult és hirtelen alábukva nekiiramodott a brutális meredekségű lejtőknek. Mondanom sem kell, a csúszós, sáros talajon kész leányálom volt az ereszkedés, amely során lényegében fától-fáig haladtunk, de végül csak sikerült abszolválni a technikás szakaszt. Kitartó fáradozásainkért természetesen nem maradt el jutalmunk, ugyanis a Zsidó-pokol aljába leérve rövidesen megcsodálhattuk a hangulatos kis völgy vadregényes vonulatait, melynek kissé nehezen járható aljában egy sebes kis patak bukdácsolt előre (71-72. kép).

Rövid gyaloglást követően, viszonylag hamar kijutottunk a bájos kis völgy meredek partoldalai közül, melynek végében már Vékény házai vártak minket. Egy keskeny utca egyenes aszfaltútját koptatva egészen egy magas harangláb szépen felújított tornyáig sétáltunk, ahol egy balost dobva rövidesen a Szászvár felé siető országútra értünk ki (73-74. kép).

A forgalmas műút mellett jobbra fordulva már csupán néhány méter várt még ránk, és ezzel meg is érkeztünk a helyi kocsmához, mely 8. ellenőrzőpontunkat is jelentette egyben. Becsekkolva a pontba gyors begyűjtöttük aktuális pecsétünket, majd továbbállva egyenesen besétáltunk Vékény központjába. Ott egy sárga korlátos betonhídon átkeltünk a Völgységi-patak felett, majd rögtön balra fordulva betértünk egy keskeny mellékutcába, hogy felvegyük a zöld kereszt fonalát. Egy láncra vert véreb mellett vészesen közel elhaladva hamarjában hátunk mögött hagytuk a települést és egy magas kerítés szélében sétálva egy keskeny ösvényre váltottunk. A térdig érő fűben gázolva balunkon a Völgységi-patak, illetve annak partját borító bokrok és virágzó akácfák szegélyezték utunkat, míg a jobb kézre eső széles réten tehenek és lovak figyeltek minket tisztes távolságból (75-76. kép).  

Rövid sétát követően végül elértük a körülzárt legelők sarkát, ahol ezt követően jobbra fordulva még egy darabon maradtunk annak közvetlen közelében. Eközben, ha a mellettünk lengedező búzamező felett előre tekintettünk már megpillanthattuk a Csepegő-árok völgyének széles bejáratát, melynek zölden hullámzó domboldalai alpesi tájakat idézi (77-78. kép).

A búzamező szélében gyalogolva gyorsan megkerültük annak szélesen elterülő tábláját, majd a gyönyörű völgybe betérve rövid ideig élvezhettük annak idilli vidékét (79. kép). 

De tényleg csak egy röpke pillanat erejéig, ugyanis a végtelen nyugalmat árasztó mezők közepéhez érve jelzésünk hirtelen jobbra fordult, és a mellettünk csordogáló patakon átkelve bevette magát a sűrű erdőbe, ahol rövid felvezető szakaszt követően aztán kezdetét vette a Csepegő-árok klasszikus szakasza. Attiláék ötletétől vezérelve hamarosan búcsút intettünk a meredek domboldalba felkapaszkodó zöld kereszt jelzésnek, és helyette inkább maradtunk a völgy aljában csordogáló patak medre mellett. A számtalan patakátkeléssel, sziklamászással tarkított, nehezen járható utat(?) választva, bizony nem volt éppen egyszerű az előrejutás, viszont cserébe abszolút megérte a fáradozást, hiszen a vadregényes völgy csak így tárult fel előttünk a maga teljes pompájában, hiszen a zöld keresztről ebből vajmi kevés látható. A lélegzetelállító, "privát" túránk elő állomás a hangulatos Csöpögő-forrás volt, melynek rejtőzködő kifolyója szinte észrevétlenül olvad bele a mohás sziklafalba, miközben alatta látványos vízesés formájában zúdult alá a zabolázatlan kis patak (80-83. kép). 

Hátunk mögött hagyva a gyönyörű természeti jelenséget folyamatosan ingáztunk az egyik parttól a másikig, járható ösvényt keresve, miközben sűrűn meg-megállva csodáltuk hihetetlenül szép völgyet. Moha lepte, hatalmas sziklafalak, sűrűn tekergőző kis patak, megannyi vízeséssel, meredek partoldalak, kidőlt fák mind-mind az érintetlen természet érzését sugallta felénk (84-85. kép). 

Következő, nagyobb állomásunkra a patak menti sziklák közt megbújva találtuk rá, ahol váratlanul egy Mária kegyhelyhez érkeztünk, ami két apró kis oltárból állt. Nem éppen egy könnyen megközelíthető zarándokhely... (86. kép).

Ezt követően már nem kellett sokat gyalogolnunk és hamarosan egy 3 méter magas sziklafalon átbukó vízesés zárta el utunkat, úgyhogy inkább felkapaszkodtunk a völgyből és zöld kereszt jelzésre visszatérve haladtunk tovább. Ekkor szembesültünk vele, hogy igazából ott sem sokkal jobb a helyzet, hiszen a meredek partoldalak felett hullámzó ösvényen számtalan csúszásveszélyes szakasz nehezítette a járást. Kis idő elteltével jelzésünk kissé megvadulva leereszkedett a jobb kéz felől húzódó patakhoz, hogy átkelve azon rögtön felkapaszkodjon a túloldalon, majd egy kisebb kaptatót követően ismét visszabukjon a völgy aljába. Egy rendkívül meredek és csúszós ösvényen érkeztünk le újfent a patakhoz, amin átkelve egy gyönyörű szép vízesés képével búcsúztunk a völgytől (87. kép). 

Egy jobbos kanyart követően végül kiértünk a magas fák árnyékából és egy nyitott ösvény mentén haladva nemsokára egy megviselt aszfaltútra tévedtünk, mely csupán néhány métere erejéig kísért minket (88. kép).  

Balra fordulva hamarosan egy széles szekérút lépett annak helyébe, melynek elnyújtott szerpentinén szép lassan a nyárádi erdők fölé kapaszkodtunk. A DNy-felé forduló úton zöld kereszt jelzéssel jó darabon csak elvétve találkoztunk, de elég egyértelmű volt az útirány, úgyhogy azzal legalább nem kellett foglalkoznunk. Ott volt helyette a marasztaló sártenger, melynek szüntelen dagasztása lassan, de biztosan kezdete elszívni energiáinkat. Pedig a Vörösfenyő-kulcsosházig még jó hosszan küzdöttünk vele az enyhén hullámzó terepen, azonban végül mi kerültünk ki győztesen a viadalból és kissé megfáradva ugyan, de töretlen lelkesedéssel tértünk vissza régi/új ellenőrzőpontunkra (89-91. kép).

A szintidőben jócskán benne hagyva ezúttal is hosszasan időztünk a jó hangulatú pontban, ahol kellemes időben, és remek társaságban ismét megtömtük magunkat a válogatott finomságokkal. Amikor már nem fért több belénk nehéz szívvel búcsút intettünk a pontnak, és felkerekedve továbbindultunk a zöld kereszten. Egy kicsit nyitottabb tisztáson átvágva rövid ideig szintben haladtunk, majd miután visszatértünk a zárt erdőbe utunk hirtelen ereszkedve nekiiramodott a domboldalnak, melynek sáros lejtőjén lecsúszkálva rövidesen a Nyomákói-kúthoz érkeztünk (92. kép).

A forrás mellett elhaladva nyomban átkeltünk a tőle néhány méterre csordogáló kis patakon, melyet követően az előttünk tornyosuló völgyoldal meredek lejtőjével néztünk farkasszemet. Nekifeszülve a combos kaptatónak hosszasan küzdöttünk a hirtelen jött szintkülönbséggel, de végül sikeresen vettük ezt az akadályt is és feljutottunk annak tetejébe. Ezt követően békésen hullámozva haladtunk előre, klasszikus eredi utakat követve, mialatt a sárga kereszt jelzés is hozzánk csapódott rövid időre. Majd miután egy balossal búcsút intettünk neki, kiértünk egy nyitott erdei útra, ahol térdig érő fűben és szederbokrok ragaszkodó csápjai közt sétálva szép lassan D-i irányt vettünk fel. A Somos-patak völgye felett gyalogolva hamarosan elhagytuk a széles utat és egy keskeny ösvényre váltva betértünk az erdőbe, ahol hosszú és lendületes ereszkedésbe fogva egészen a völgy aljában tekergő patakig ereszkedtünk le. Átkelve a sekély vízfolyáson mindössze már csak néhány méter választott el minket a Vár-völgy keskeny műútjától, melyre kibukkanva újfent túránk egy csodálatos szakaszához érkeztünk (93. kép).

A Dél-Dunántúli Piros Túra vonalát követve jobbra fordultunk a festői szépségű völgyön végigrohanó aszfaltcsíkon, melynek rideg felszínét csupán néhány méteren át koptattuk, ugyanis a balra forduló jelzésen rögvest leereszkedtünk az Iharos-kút hangulatos forrásához (94. kép).

A mohás kövek közül előtörő friss forrásvíz kifolyóját megkerülve hamarjában átkeltünk a Várvölgyi-patakon, melynek bedőlt fahídja továbbra sem járható. A sebes vízfolyás haladási irányát követve továbbra is a piros jelzés élvezetes ösvényét követtük, amin hamarosan a Cigány-horhos mély völgybevágáshoz érve rövid időre eltávolodtunk a völgy fő ágától (95. kép).

Ez azonban pár száz méteres kitérő volt csupán, és miután visszatértünk a völgy aljában kanyargó műút fölé, hamarosan a Vár-völgy legszebb erdein vágtunk keresztül. A jól járható, egyenletes ösvény vonalát követve hosszasan élvezhettük a vadregényes vidék szépséget, miközben egy újabb mély völgybevágás csücskében a Gergely-Éva-forrásra bukkantunk, közvetlenül jelzésünk mellett (96. kép). 

Ezt követően a bő vízzel folyó forrás kőpihenőjét hátrahagyva még egy darabig, semmitől sem zavartatva követtük a meredek völgyoldal hullámzását, mígnem pár száz métert követően egy nyitott tisztásra érve megérkeztünk a Máré-vár büszke falai alá, ahol jubileumi, 10. ellenőrzőpontunk várt minket (97. kép).

Miután felhajtottunk egy pohárral a ponton kínált rostos gyümölcsléből, ismét összeszedelőzködtünk és már indultunk is tovább. A régóta kísért piros jelzésünk keskeny ösvénye hamarosan a sárga kereszt széles földútjába torkollott, melyet őszintén megvallva akkor a hátam közepére sem kívántam. A hosszan elnyújtott, meredek emelkedő egyébként sem egy leányálom, de ilyen sáros körülmények között kifejezetten fárasztónak bizonyult. Különösen annak felső harmada, ahol egy éles balkanyart követően hirtelen még durvább dőlésszöget vesz a terep. Ennek köszönhetően csak szép kényelmesen zajlott le a "csúcshódítás", de így legalább volt időnk felfigyelni a környék egyéb szépségeire (98. kép).

Kitartó küzdelmet követően végül egy körülkerített erdőirtás széles foltja mellett érkeztünk fel a hegygerincre, ahol a Mecseki Zöld Túra jelzésének széles földútját keresztezve nyomban át is buktunk a D-i lejtőkre. Hosszas, sárdagasztós lejtmenetbe fogva jódarabon fiatal fák sokaság közt kanyargott földutunk, melynek monoton vonalát egy kisebb tisztás szakította meg csupán rövid időre (99. kép).

Ereszkedésünk végül egészen a Sín-gödör völgyéig tartott, ahol rövid látogatásunk során átkeltünk a sekély kis patakon, majd egy lustán induló, de a végére igen csak beleerősítő emelkedő mentén rögtön fel is kapaszkodtunk annak szűk vonulatai közül. A combos kaptatót követően csatlakoztunk egy D-felé tartó széles erdészeti úthoz, melyen még egy darabon enyhén emelkedett a terep, de számottevő szintkülönbség már nem várt ránk ezen a szakaszon. A Hidasi-hát gerincére felérve végül kereszteztük a kék kereszt nyitott földútját, majd visszatértünk a fák sűrű rengetegébe, ahol még egy rövid ideig szintben haladtunk tovább. Egészen egy éles balkanyarig, amit követően hirtelen brutális meredekséget vett ösvényünk, és egyenesen megindult lefelé. Nagyjából a völgyoldal feléig ereszkedtünk az extrém terepen, ahol jobbra fordulva már jóval mérsékeltebben viszonyok között folytattuk tovább a lejtmenetet. Elérve a völgy alját aztán hamarjában átkeltünk egy kis patakon, majd ezzel meg is érkeztünk túránk utolsó előtti ellenőrzőpontjára, mely a Csurgó-vízesés hangulatos sziklafala felett vert tanyát (100. kép).

Pecsételést követően K-felé fordultunk és a Hidasi-völgy vonalát követve újabb, festői szépségű szakasz várt ránk. Hiába, ez a nap már csak ilyen volt, az egyik gyönyörű völgyből a másikba tartottunk (101. kép).

Az ellenőrzőponttól nem kellett sokat gyalogolnunk és a Dél-Dunántúli Kéktúra hangulatos ösvényét követve hamarosan elértük a Hidasi-forrást, mellyel egy időben a sárga keresztnek is búcsút intettünk (102-103. kép).

A völggyel azonos nevű forrás ferde szikláit hátrahagyva csodálatos látványban lehetett részünk, hiszen a mellettünk csordogáló patak kiszélesedett medrében számtalan lépcső tagolta a rohanó vízfolyás felszínét, melyeket hangos zúgók formájában leküzdve haladt tovább feltartóztathatatlanul. A látványos vizijáték képe mellett még hosszasan kísért minket a széles völgyet kitöltő, végtelen erdők hangulatos rengetege is, melyek egybefüggő vonulatait napsütötte tisztások szakították meg rövid időre (104. kép).

A második ilyen nagyobb tisztáshoz érve aztán érzékeny búcsút kellett vennünk a Hidasi-völgy vendégmarasztaló vonulataitól, ugyanis következő ellenőrzőpontunk Pusztabányán várt reánk. Így a jobbra leágazó zöld kereszten átkeltünk a patakon és D-felé fordulva szép lassan hátunk mögött hagytuk a helyet (105-106. kép).

A fák közé visszatérő jelzésünkön hamarjában újabb patakátkelés követte az iméntit, majd a lustán kapaszkodó völgyoldalnak nekivágva szép komótosan a Hidasi-völgy fölé kapaszkodtunk. A hagyományosan sárdagasztós szakaszon nagy meglepetésünkre abszolút korrekt viszonyok fogadtak minket, olyannyira, hogy talán még a legjobban járható szakaszok közé is befért volna aznap. Így a vártnál könnyedebben jutottunk túl az elnyújtott emelkedőn, és érkeztünk meg munkánk végeztével Pusztabánya hangulatos tűzrakóhelyeihez, ahol újfent sok finomsággal fogadtak minket kedves pontőreink. A finom, puha szezámos rudak valami istenien sikerültek, melyeket szőlővel lefojtva, teljesen új erőre kaptunk (107-108. kép).

Ilyen szolgáltatás mellett természetesen nagyon nehezen szakadtunk el a ponttól, de végül kénytelenek voltunk tovább állni, hiszen nem árt végigmenni a túrán. Úgyhogy megköszönve a sok földi jót kisétáltunk a tisztás szélében húzódó műútra, majd jobbra fordulva azon hosszas aszfaltkoptatásba kezdtünk (109-110. kép).

Majd 1 kilométeren át követtük a kanyargós műút vonalát, melyen előbb búcsút intettünk a zöld keresztnek, majd a kék háromszög mentén rövidesen mi is elhagytuk az aszfaltcsíkot, mert túránk útvonala jobbra kanyarodva betért az erdőbe, hogy Ny-felé kanyarogjon tovább (111-112. kép). 

Rövid gyaloglást követően azonban újabb jelzésváltás következett, ugyanis a sárga kereszt elágazóját elérve balra fordultunk, és az új jelzésünk lendületesen ereszkedő ösvényét követve hosszas lejtmenetbe fogtunk. A meredek domboldalban nyargaló útvonal mentén, utolsó erőinket mozgósítva kicsit mi is megszaporáztuk lépteinket, így rövidesen meg is érkeztünk a Takanyó-völgybe, ahol rögvest szembetalálkoztunk a hely névadó forrásával (113. kép).

Ahhoz, hogy a forrás kiépített kifolyóját megcsodálhassuk, néhány méter lejjebb kellett ereszkednünk a meredek partoldalban, de a túránk végéhez közeledve ennyi már igazán belefért. Miután visszakapaszkodtunk keskeny ösvényünkre még jó darabon kísértük a völgy aljában húzódó patakmedret, míg végül leereszkedve szintjére rövidesen kiértünk az erdőből. Egy tágas tisztás szélében húzódó szekérúthoz csatlakozva tartottuk tovább korábbi irányunkat, melyen már nem kellett sokat gyalogolnunk és egy utolsó patakátkelést követően hamarosan kiértünk a Zobákpusztára tartó országútra (114. kép).

Átkelve a műúton gyorsa társultunk a Dél-Dunántúli Kéktúra jelzéséhez, mellyel karöltve még egy rövid darabon élveztük a Zobákpuszta környéki erdők vendégszeretetét. Végül egy utolsó kis dombot megmászva kiértünk az erdőből, pont a település határát jelző táblánál, melyet követően már nem volt hátra mást dolgunk, mint a műút mellé szegődve besétálni "Vargánya Tanya" közeli udvarába (115-117. kép). 

Ezzel le is tudtuk túránkat ránk eső részét, így nyugodt szívvel vehettük át az aznapi fáradozásainkért járó gyönyörű kitűzőnket és a mellé járó "Emlékezetes-lapot". Mindezek tetejében a szervezők egész napos odaadó hozzáállását kitűnően jellemezve a túra végén még egy komplett menüvel is kedveskedtek nekünk, ami egy tál finom gyümölcslevesből, valamint majonézes krumpli salátával tálalt, sajttal töltött Stefánia szeletből állt. Erre már szavak sincsenek.... (118-119. kép)

Az idei "Baranya-Tolna Nosztalgia 60"-ban egyszerűen nem volt hiba, még a tavalyi nagyszerű rendezést is felülmúlta. Ezek után kíváncsian várom, hogy mi lesz jövőre! :) Nálam a túra abszolút kitűnőre vizsgázott, sőt! A rengeteg pozitívum közül hirtelen azt sem tudom, hogy mit emeljek ki. Netán a lenyűgöző útvonalat? A kimagasló szolgáltatást? Vagy rendezőink mérhetetlen kedvességét? De talán nem is kell semmit, mert a történet így volt kerek. A szavak helyett beszéljenek inkább a képek, melyek remélem érzékeltetni tudják, hogy mennyire is fantasztikus napunk volt. Az olyan apró, napközbeni kellemetlenségek meg, mint az eső vagy a sár, a túra végén már senkit sem érdeklenek. Köszönet a túráért, egy élmény volt!