Magyar Királyok Nyomában 50

Helyszín: Mecsek
Táv: 51,2 km
Szint: 2137 m
Időpont: 2015.06.20.
Rajthely: Váralja

Június második feléhez közeledve még épphogy csak belekóstoltunk a nyári túrák tikkasztó világába, amikor túranaptárunk egy igen jeles alkalmához érkeztünk. Őszintén szólva számomra nem csak a nyár, hanem az egész túraszezon egyik legjobban várt eseményéről van szó, amely tavalyi, első találkozásunkat követően rögtön nagy kedvencemmé nőtte ki magát. Természetesen a "Magyar Királyok Nyomában 50"-ről van szó, mely rendkívül jó hangulatú és magas színvonalú rendezvényét joggal nevezhetjük a mecseki túrák etalonjának. Ezért mondanom sem kell felfokozott várakozás előzte meg a túrahétvége előtti utolsó napokat, de végül csak beérett türelmünk gyümölcse, és egy kellemes nyári reggelen útra keltünk, hogy felkeressük Váralja vendégszerető vidékét.
Pécsi különítményünk nagyjából 7 óra környékén érkezett meg a Váralja D-i határában megbújó ifjúsági tábor parkolójához, ahol ekkor már népes túrázó sereg zsongta körül a néhány méterrel arrébb felállított rajtoltató sátrakat. Hamar felvéve a forgatag ritmusát mi is a rendezői asztalokhoz siettünk, és miközben köszöntöttük az ismerős túratársakat rögtön neki is estünk az adminisztrációnak (1. kép).

A "Dobogó Természetjáró és Hegymászó Egyesület" lelkes szervezői gárdájától megszokottan minden nagyon gördülékenyen haladt, így pillanatok alatt letudtuk a papírmunkával járó kötelező köröket, mialatt még némi meglepetéssel is gazdagodtunk. Minden résztvevő egy jópofa, zöld bögrét kapott ugyanis a nevezés mellé, amely még igen jól jött a túra során. Persze mindemellett a megszokott minőségű itiner sem maradhatott el, melyben részletes leirat, résztávokat összefoglaló táblázat és egy kézzel rajzolt, archaikus térkép is helyet kapott. Ez utóbbi szerintem rendkívül jópofa, de túlságosan sokat nem kellett foglalkoznunk vele, mert egyrészt még élénken élt emlékezetemben a tavalyi útvonal, másrészt olyan profi szalagozás és útbaigazító papirosok lettek kihelyezve minden egyes elágazásban, hogy könnyedén lehetett tájékozódni a túra teljes nyomvonalán. Ezért nyugodt szívvel vágtuk zsebre menetlevelünket, és miután rendeztük sorainkat, búcsút intettünk a rajtsátor előtt felállított Szent István portrénak, és rögvest nekivágtunk az (elméletileg) 51 km-es, nagy körünknek (2. kép).    

Az első métereinket a Váralja felé siető aszfaltútra lépve tettük meg, a kék kereszt kalauzolása mellett, mely É-i irányba terelt minket. Rövid gyaloglást követően aztán elhagytuk a keskeny műút vonalát, és szalagozás mentén betértünk a jobbunkon húzódó erdősávba, ahol ezt követően egy kellemes hangulatú erdei ösvényen haladtunk tovább. A sűrű bokrok és magas fák kusza rengeteg közt kanyargó utunkon semmitől sem zavartatva gyorsan suhantunk előre Váralja DK-i határában. Mindössze a helyenként szétnyíló növényzet késztetett csupán megállásra itt-ott, ugyanis a feltárulkozó panoráma előtt nehéz volt elhaladni szótlanul. Számos szemszögből megcsodálhattuk a közeli település rendezett házait, melyek közül büszkén emelkedett ki a református templom fehéren ragyogó tornya (3-5. kép). 

Ahogy egyre északabbra jutottunk, úgy kerültünk egyre közelebb a házakhoz, mígnem egy szabadságra vágyó méh kolónia mellett elhaladva kiértünk a fák közül, és már az épületek közvetlen közelében sétáltunk tovább (6. kép). 

Meg sem álltunk egészen a Vár-fő-hegyhez vezető ösvény leágazásáig, ahol egy kihelyezett tábla terelt rá minket a hegytető felé törő ÉNy-i lejtők meredek kaptatójára. Lendületből neki is ugrottunk az elnyújtott emelkedőnek, melyek némely szakasza kifejezetten combos volt, de azért nem állított minket megoldhatatlan akadály elé. Nem telt bele sok idő és fel is értünk 1. ellenőrzőpontunkhoz, amit az elmúlt évvel ellentétben nem a hegycsúcson találtunk, hanem attól valamivel lejjebb lévő pihenőnél  (7-9. kép).  

Ha már arra jártunk hamarjában becsekkoltunk a pontba, ahol némi sütivel és gumicukorral fogadtak minket. Miután begyűjtöttük első igazolásunkat folytattuk tovább a túrát, és szinte azonnal átbuktunk a hegy D-i lejtőire. Rövid ereszkedést követően egy széles lucernaföld szélében találtuk magunkat, melynek közepébe már mély nyomokat vágtak a kispistázók tévelygő csoportjai, de mi követve a hivatalos útvonalat nagy ívben megkerültük a zöldellő mezőt, miközben a dombtetőről még egyszer, utoljára megcsodálhattuk a lábunk alatt elterülő Váralja békés települését (10. kép). 

Egy D-i irányba tartó, széles szekérúthoz csatlakozva szép lassan távolodni kezdtünk a Vár-fő-hegy magányos csúcsától, miközben a békésen hullámzó búzamezők aranyló táblái közt gyalogolva ámuldoztunk a környező domboldalak festői vonulatain (11-13. kép).

Hosszúra nyúló hullámvasutazásunk során mindvégig jól követhető szalagozás vezérelt minket utunkon, melyet megszakítva egy rövidke szakasz erejéig a piros kereszt - sárga kereszt kettőse volt az iránymutatónk. Ez idő alatt a táj is szép lassan változott körülöttünk, és a kezdeti szántóföldek helyébe hamarosan zölden lengedező, füves rétek és  kisebb-nagyobb erdőfoltok léptek. Komolyabb szintkülönbséggel nem kell számolnunk ebben az etapban, de a sík szakaszokat gyakran szakították meg kisebb-nagyobb dombok. A kitartóan D-felé törő úton persze királyainkról sem feledkeztünk meg, melyek kihelyezett portréival több helyen is szembetalálkoztunk (14-15. kép).

A könnyed és élvezetes terepen gyorsan faltuk a kilométereket és hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy a gyönyörű völgyek közül kibújva meg is érkeztünk Mecseknádasd hangulatos pincesorára. Az egymást érő, szépen karbantartott présházak tömött sorfala előtt elhaladva azonnal aszfaltra cseréltük korább földutunkat, és egy lustán nekilóduló lejtő mentén szép fokozatosan ereszkedtünk a település belső utcái felé, bár a pirosló meggytől roskadozó gyümölcsfák némileg belassítottak minket (16-18. kép).  

A Dózsa György utca, majd a Liszt Ferenc utca vonalát követve hamarjában keresztülfűztük magunkat Mecseknádasd K-i végében, majd a házak közül kibújva óvatosan átkeltünk a 6. sz. főúton. A forgalmas országút túloldalán aztán egy hangulatos horgásztó partján találtuk magunkat, melynek érintésével kisvártatva bevettük magunkat az előttünk magasodó erdőbe (19. kép).

A lustán nekilóduló emelkedő ösvényét taposva ekkor már a Schlossberg (Várhegy) É-i lejtői ostromoltuk, melyen kezdetben még csak igen békésen kapaszkodtunk egyre feljebb. Az igazi durvulás csak azt követően várt minket, amint a Török-kút kiépített forrásához érve élesen jobbra fordultunk és megindítottunk csúcstámadásunk utolsó rohamát (20. kép).

A rövid, de meredek kaptatónkon túljutva végül közvetlenül a Várhegyi-kilátó magasba törő fatornya mellett értünk fel a hegytetőre, melynek nyitott tisztásán átvágva rögvest felkerestük a néhány méterrel arrébb található magányos esőbeállót (21. kép).

A tető alatt megbújva már második ellenőrzőpontunk meleg fogadtatásában lehetett részünk, ahol az aktuális igazolásuk mellé még némi finomság is járt. Az isteni finom, puha szezámos rudak csábításának rendkívül nehéz volt ellenállni (nem mintha küzdöttünk volna ellene...), míg a frissítő bodzaszörp szinte új energiával töltött fel. Ezek láttán mondhatom nem volt könnyű búcsút intenünk a pontnak, de végül muszáj volt megtennünk, hiszen ekkor még csak 10 kilométer környékén jártunk. Így a Dél-Dunántúli Piros túra jelzés mellé szegődve gyorsan elsuhantunk a hegytető DNy-i végében megbújó, XIII sz.-i templomrom ódon falai mellett, majd egy lendületes lejtőn legördülve újfent a 6-os út mellett találtuk magunkat (22. kép)   

Óvatosan átkelve az úttesten visszatértünk a házak közé, melyek közt kanyarogva Mecseknádasd szíve felé vettük az irányt. Keresztülvágva a kellemes benyomást keltő sváb település rendezett utcáin rövid időre meg is álltunk a főtéren, hogy megcsodáljuk a barokk templom büszkén magasodó sárga falait, majd a Kossuth Lajos utca vonalát követve rövid sétát követően már a település Ny-i végéhez közelítettünk (23-24. kép).

Miután egy keskeny, fémszerkezetű hídon átkeltünk a Mecseknádasdon végigcsordogáló Öreg-patak felett, betértünk a Mecsek utcába, ahol néhány lépcsőfokot legyűrve már a kőkerítéssel körülvett Árpád-kori templom múltidéző falai köszöntek vissza ránk (25-27. kép).

Ezt követően egy kisebb kiflit leírva megkerültük a hangulatos templomot és a sűrű erdőbe betérve már jóval vadregényesebb terepen haladtunk tovább. Rövid, átvezető szakaszt követően még egyszer, utoljára kileshettünk a temető néma sírkövei felett és miután elbúcsúztunk Mecseknádasdtól és a település körülölelő lankás domboldalak zöldellő rétjeitől, visszatértünk a magas fák kusza rengetegébe (28. kép). 

Ritkán járt, jelöletlen ösvények hullámozó vonalát követve árnyékos völgyek és lapos domboldalak közt kígyóztunk kitartóan előre D-i irányba a kissé kalandos terepen, mígnem egy vaskos faóriáshoz érve ellenőrzőbójára bukkantunk (29-31. kép). 

Mihelyt feljegyeztük a kihelyezett kódot itinerünkbe hamarjában robogtunk is tovább. A dombtetőre felérve aztán egy széles kaszáló szélében találtuk magunkat, ahol kilépve a fák takarásából gyors keresztülvágtunk azon. Eközben olyan érzésem volt, mintha fénysebességre kapcsoltunk volna, úgy húztak el mellettünk nagy sebességgel, csíkokban a dolgukra siető méhek. Átérve a nyitott rét szemközti szélébe rögtön csatlakoztunk a Dél-Dunántúli Kéktúra jelzéséhez, melynek széles szekérútján jobbra fordulva gyorsan elsuhantunk a színes kaptárak közt rajzó kis fullánkos barátaink mellett (32-34. kép). 

Ezt követően rövid ideig még élveztük a nyitott dombtető vendégszeretetét, majd, ahogy túljutottunk egy tágas kaszálón végül visszatértünk a sűrű erdőbe. A zöldellő lombok alatt sétálva utunk  még megpróbált egy kicsit feljebb kapaszkodni, de számottevő szintkülönbség már nem várt ránk ezen a részen. Ehelyett inkább rövidesen átbuktunk az É-i lejtőket megülő erdőségekbe, ahol több hullámban támadó, hosszú lejtmenetbe fogva egészen a Stein-malomig ereszkedtünk (35. kép).

Ahogy kék jelzésünk elérte a völgy aljában futó kopott műutat szinte rögtön búcsút is intettünk neki, és a zöld sávra átnyergelve nyomban nekiveselkedtünk a Réka-várhoz vezető, kifejezetten meredeken kapaszkodó ösvényének. A combos emelkedővel indító hegyoldal szerencsénkre azért idővel csak beadta a derekát és az ellaposodó gerinchez érve már jóval békésebb terepen róhattuk utunkat. Nem telt bele sok idő és hamarosan megpillantottuk a Réka-vár egykori falának maradványait, melyek közé bevéve magunkat kisvártatva elhaladtunk a Skóciai Szent Margit emlékére állított kis oltár mellett, majd egy laza lejtőn lekocogva már meg is érkeztünk 3. pontunkra (36-38. kép). 

A pontban kedves pontőreink mellett újabb igazolás és persze némi frissítés fogadott minket, melyet örömmel fogadva kicsit megpihentünk. Pár korty víz, némi sajtos tallér is már indultunk is tovább. A Hosszú-tető gerincén futó széles erdei utat követve tartottuk tovább DNy-i irányunkat, amely során a zöld sáv és a Skóciai Szt. Margit út egyedi jelzésének egybefonódó kettősét követtük (39. kép).   

Jódarabon át sétáltunk a könnyen járható úton, mígnem a balra forduló szalagozás újabb kalandra csábított minket. Ismét egy kevésbé forgalmas, jelzés nélküli mellékútra tértünk rá, melynek technikás lejtőjén egészen a vadregényes Réka-völgy aljáig ereszkedtünk le, ahol rögtön egy patakátkeléssel köszöntött minket a völgy (40. kép).

A sekély kis patak mellé szegődve kitartóan kígyóztunk a meredek völgyoldalak között, többször is átkelve a csobogó vízfolyáson, míg végül a Disznós-kút szépen kiépített forrásához érkeztünk (41-42. kép). 

A kővel kirakott kifolyót hátunk mögött hagyva gyorsa felkapaszkodtunk a néhány méterrel fölöttünk húzódó műútra, melyen átkelve tovább haladtunk felfelé egy kitartóan emelkedő hegyoldal nyitott földútján. Hegymenetünk egészen addig tartott, míg el nem értük a Dóri út széles vonalát, melyen jobbra fordulva már szintben haladtunk tovább (43-44. kép).

A könnyed terepen hamarosan elhaladtunk egy kerítéssel körülvett erdőirtás mellett, ahonnan csodálatos kilátásunk nyílott a Réka-völgy vadregényes vonulataira. Nem sokra rá a Szép Ilonka-kilátóhoz vezető út leágazójához értünk, ahol gondolván egyet rövid kitérőre adtam a fejem. Nagy lelkesedéssel indultam meg az érdekes formájú fakilátót csavart tornyához, azonban mikor odaértem megdöbbenve vettem észre, hogy szinte rá se lehet ismerni ez egykor látványos kilátóra, melyet már le is zártak életveszélyes volta miatt (45-46. kép). 

Remélem hamarosan felújítják majd, de addig is nem volt mit tenni, visszatértem a Dóri út poros nyomvonalához, ahol ezt követően még jó hosszasan kanyarogtunk a magas fák között. Egy keskeny műútra térve aztán megtettünk pár száz métert annak kopott aszfaltján és végül egy hangulatos kőkunyhóhoz érve már a Zengő elnyúló ÉK-i lejtőit kezdtük el ostromolni (47-48. kép).

Ezen a ponton csatlakoztunk a piros kereszthez, melynek könnyed kaptatóval indító jelzésén nyomban meg is indítottuk hosszúra nyúló rohamunkat a Zengő csúcsa felé. Persze azért nem eszik olyan forrón a kását, és amíg felérünk a hegytetőre, addig még volt dolgunk bőven, többek közt még egy ellenőrző bója is, mely rövid gyaloglást követően egy jobbos kanyarban megbújva várt ránk (49. kép). 

Miután feljegyeztük az újabb kódot ismét felvettük a hullámokban támadó K-i lejtők ritmusát, és hamarosan már a Pécsvárad felől érkező sárga sávval kiegészülve folytattuk a hegymenetet. Nem telt bele sok idő és a Bazsarózsa Tanösvény 5. állomásának információs táblájához érve elbúcsúztunk a Dombay-tó felé forduló piros kereszttől, majd az egyedüli sárga sávot követve következhetett csúcstámadásunk érdemi része. A hirtelen nekilóduló hegyoldal köves ösvényén kapaszkodva ugyanis nem adta magát egykönnyen a Zengő, de azért kitartó küzdelem árán gond nélkül kapaszkodtunk felfelé (50. kép).

A monoton kaptató vonalát rövid időre megtörve üdítőleg hatott, mikor nem messze a csúcstól felértünk az öreg esőbeálló nyitott tisztására, ahol a szétnyíló lombok között kicsit kileshettünk a környező vidék békés vonulataira (51-53. kép). 

A napsütés gerincen járva némi lélegzetvételnyi pihenőhöz is jutottunk, mielőtt nekifeszültünk volna az utolsó emelkedőknek, de sajnos ez nem tartott túl soká. Rövidesen visszatértünk a magas fák árnyékot nyújtó lombjai alá, majd egy végső nekirugaszkodást követően végül felértünk áhított célunkhoz, az a Zengő csúcsún magasodó kilátótorony szürke betongyűrűihez (54. kép).

A kék ég felé nyújtózkodó, hatalmas monstrum lábánál újabb pontra bukkantunk, ahol a pecsételés ideje alatt csipegettünk némi cseresznyét a kedves pontőrök jóvoltából, majd a püspökszentlászlói ellenőrzőpont csábító közelségének engedve már robogtunk is tovább. Ragaszkodva a sárga sáv jelzéshez hamarjában elsuhantunk a Zengő-vár romjai mellett, majd a brutális meredekségű É-i lejtőknek nekiiramodva egészen egy keskeny eredi útig ereszkedtünk le (55-56. kép).

Miután egy balossal felvettük az új út vonalát már sokkal békésebbé szelídült a terep és szinte végig szintben haladva közeledtünk Püspökszentlászló felé. A falu határába elterülő, gyönyörű szép arborétum kerítéseihez végül egy tempós lejtőn lekocogva érkeztünk meg, a kék négyszöggel karöltve. Megkerülve a varázslatos parkot rövid időre (legalábbis úgy terveztük) letértünk a sárga sávról és a felújítás alatt álló Püspöki kastély mellett elsétálva meg is érkeztünk a Hettyey-forrás mellett tanyát vert ellenőrzőpontunkra (57-58. kép).

A tavalyi év legemlékezetesebb pontjában idén sem kellett csalódnunk, melynek vidám pontőrei ezúttal is mérhetetlen kedvességgel fogadtak minket. Csak úgy mint legutóbb, az igazolás mellé újfent full extrás ellátásban volt részünk, hiszen a világbajnok pizzás csiga és kolbászos kifli párját ritkítja, míg a forrásvízben fürdetett sörök pont ideális hőmérsékletűekre hűltek be mire odaértünk. A sok finomság közül azt sem tudtuk hirtelen, hogy melyikkel kezdjük, de rövid hezitálás után azért végigkóstolunk minden. Az ízekkel ezúttal sem volt hiba, minden nagyon finom volt, minden elismerésem a szakácsé (59-61. kép)! 

Ilyen kínálat mellett hamarjában degeszre ettük magunkat, így nehéz volt nekiindulni a fennmaradó távnak, de kénytelenek voltunk erőt venni magunkon. Miután megköszöntük a rengeteg kedvességet visszakanyarodtunk a sárga sávhoz és egy mély völgybevágásba betérve rögtön egy átmozgató kaptatóval dolgoztuk le a felhalmozott kalóriákat. A meredek domboldalak közt húzódó kaptató tetejébe érve átkeltünk egy keskeny műúton, majd néhány méterrel arrébb már a Diós-kút békésen csordogáló forrásához érkeztünk (62. kép).

A forráshoz tartózó kis pihenő érintését követően tovább fokoztuk az élvezeteket, ugyanis egy újabb, meredek emelkedőnek nekifeszülve felkapaszkodtunk a Hárs-tető Ny-i oldalába. Teli hassal kissé nehézkesebben ment a járás, de mihelyst felértünk azért normalizálódtak a terepviszonyok és volt időnk kicsit pihenni. A békésen hullámzó erdei utat követve rövidesen aztán kiértünk a fák közül és már következhetett a kedvenc mecseki szakaszom. A festőien szép Miske-tető békésen hullámzó vonulatai minden évszakban üde színfoltjai kalandozásainknak, és nem volt ez másképp most sem, a pazar körpanoráma láttán ismét elállt a lélegzetünk (63-66. kép). 

Keresztülvágva túránk egyik leglátványosabb szakaszán rövidesen megérkeztünk a Cigány-hegy lábához. De ahelyett, hogy megküzdöttünk volna a hegy mogorva kaptatóival, inkább balra fordultunk a kék sáv, majd a kék kereszt keskeny műútján és hosszan elnyúló ereszkedésbe kezdtünk a Lakkeri fenyvesek alatt. Miután a zöld sávot keresztezve elhagytuk a műutat tartottuk továbbra is Ny-i csapásirányunkat és egy napsütés földút nyitott vonalán haladtunk előre minimális sárral is megküzdve (67-68. kép).

A Hidasi-háton nyargaló kék kereszt hosszasan kísérő jelzését végül É-felé fordulva hagytuk el, hogy a Sín-gödör völgyébe ereszkedő piros körre váltva lendületes ereszkedésbe kezdjünk. A meredek hegyoldalak közé szorult völgy alját végül a Szederindás-kút rejtőzködő kifolyójánál értük el, amely mellett a csendesen csordogáló patak mellé szegődve mélyen bevettük magunkat a vadregényes vonulatok közé (69. kép). 

A "Japán jelzést" követve néhányszor átkeltünk a sűrűn meanderező vízfolyáson, szerencsére száraz bőrrel, miközben a kissé elvadult ösvényünkön hamarosan elértük a völgyet keresztező sárga keresztet (70. kép).

Új jelzésünkön É-felé fordulva ezt követően meg kellett küzdenünk a hosszúra nyúló és kitartóan kapaszkodó hegyoldallal, melynek vendégszeretetét majd 1 kilométeren át élvezhettük (71-72. kép).  

Végül kitartó küzdelmet követően csak elértük a gerincet, ahol a zöld sáv jelzését keresztezve rögvest átbuktunk az É-i lejtőkre. Egy tágas erdőirtás mellett elsuhanó felvezető szakaszon túljutva hamar visszatértünk a fák közé, ahol rövidesen lendületes, helyenként kifejezetten meredek ereszkedésbe kezdtünk a Vár-völgy felé. Amint megközelítettük a völgy felé siető műutat jobbra fordultunk a Máré-vár felé nyargaló piros sáv keskeny ösvényén és az utolsó néhány métert hamar letudva megérkeztünk újabb ellenőrzőpontunkra, ahol már várt ránk a finom diós kalács (73-74. kép).

Az ízletes házi sütemény tavaly akkora sikert aratott (nem méltatlanul), hogy idén már recepttel is készültek pontőreink, melyből mi is megkaparintottunk egy kópiát, amíg hitelesítették ottjártunkat. Persze a recept begyűjtésén túl minőség ellenőrzést is tartottunk, majd a finomságoktól új erőre kapva már robogtunk is tovább. A Máré-vár magas falai alól induló műút mellé szegődve rögtön lendületes ereszkedésbe kezdtünk, és az út mellett megbújó Vár-kút érintésével egészen a Vár-völgyig sétáltunk (75. kép).  

Az imádott sárga keresztünkhöz újfent csatlakozva mindössze néhány méteren át élveztük csak a festői völgy vendégszeretetét és É-felé fordulva hosszúra nyúló, több hullámban támadó hegymenetnek gyürkőztünk neki. A hosszabb-rövidebb sík szakaszokkal tarkított, kitartó kapaszkodás végéhez közeledve csatlakozott hozzánk a szintén a Vár-völgy felől érkező zöld kereszt is, majd az egybefonódó két jelzést követ némileg visszafogottabbá vált a terep, sőt! Kihúzva a kaptató méregfogát rövidesen búcsút intettünk a Dobogó felé siető sárga keresztnek, majd a nekiiramodó zöld kereszten egészen a Nyomákói-kút völgyéig ereszkedtünk (76-77. kép).     

Miután némi frissítőt vételeztünk a mohás sziklából csordogáló forrásból csatlakoztunk egy poros földúthoz, melynek enyhén emelkedő nyomvonalán rövid gyaloglást követően a közelben található Vörösfenyő-kulcsosházhoz értünk (78. kép).

A népszerű túraállomáson nekünk ezúttal nem volt ellenőrzőpontunk, így annak napsütötte tisztásán átkelve csatlakoztunk a sárga kör hangulatos ösvényéhez, mely a fák közé csábítva a Balincai-kút felé terelt minket. A kanyargós csapáson hamarosan meg is érkeztünk a bő vízzel folyó forrás kiépített kifolyójához, melytől mindössze néhány méterrel arrébb a Kata-forrást is felfedezhettük (79. kép).

Búcsút intve a vizekben gazdag szakasznak nem sokkal később egy vadászházhoz értünk, ahol szalagozásra váltva lassan D-felé fordultunk. Ezzel egy időben kezdetét vette túránk utolsó erőpróbája, mely egy hosszan elnyújtott hegymenet formájában jelentkezett (80. kép).

Végcélunk a Somlyó volt, melynek csúcsához egy majd 1 km-en át tartó kaptatón vezetett fel az út. Annak is inkább második fele volt az igazán durva, mihelyst egy éles balossal elhagytuk széles földutunkat, és egy nyomtalan ösvényen sziklakövek és kidőlt fák közt szlalomozva kapaszkodtunk egyre feljebb. A terepviszonyok már-már a Hármas-hegyi viszonyokat tükrözték, ahogy azt a "Mecsek 600-as csúcsai" túrákon megszokhattuk... szóval megküzdöttünk vele rendesen mire felértünk, de azért csak sikerült (81. kép). 

A kitartó küzdelmünk jutalma egy újabb aláírás volt itinerünkbe, illetve némi sütemény és víz, mely nagyon jól esett az iménti megpróbáltatásokat követően. Miután rendeztük sorainkat és ismét menetre készen álltunk búcsút intettünk a pontnak és szalagozást követve egészen a közelben futó zöld háromszögig kígyóztunk. Új jelzésünk hamarosan beletorkollott a sárga sávba, mellyel közösen kapaszkodtunk fel a Dobogó Ny-i oldalába. Az ÉNy-felé nyitott hegyoldalból körültekintve ekkor tűnt fel nekünk, hogy mennyire beborult az ég, sőt! Nem is oly távol tőlünk éppen megnyíltak az égi csatornák és éppen felénk közelítettek. Ezért kicsit tempósabbra fogva az iramot gyorsan elhaladtunk a Dobogó, majd a Szószék csúcsai alatt, majd balra fordulva a kék kereszt rövidesen már a Farkas-árok felé ereszkedtünk lefelé, roham tempóban. A völgybe vezető keskeny ösvény felső szakaszán zöld alagútként borultak ránk a csapást szegélyező, kissé elvadult bokrok kusza rengetege, de némi dzsungelharcot köve épségben leértünk, pont az égi áldással egy időben. A szemerkélő eső elől menekülve gyorsan betértünk az előttünk magasodó faóriások lombjai alá, ahol a Lendület-forrás érintését követően rövidesen egy vadkerítés állta utunkat (82. kép).

Balról kerülve a kerítést néhány méternyit feljebb kapaszkodtunk egy széles erdei útra, melynek enyhén lejtő vonala mentén hamarosan annak túlsó végébe értünk. Ott egy jobbost dobva meredeken visszaereszkedtünk a Farkas-árokba, melynek oltalmat nyújtó, mély völgyében szinte semmit nem érzékeltünk a gyenge esőből. A szinte egymást érő források mellett elsuhanva szerencsére jó hosszasan élvezhettük a vadregényes Farkas-árok vendégszeretetét, melynek esti sötétségbe borult vonulatai közé a számtalan kőlépcsőn hangos robajjal átbukó kis patak vízesései és zúgói csempésztek némi életet (83. kép).

Az enyhén ÉK-felé kanyarodó jelzésünkön hamar követték egymást a kilométerek és hirtelen azon vettük észre magunkat, hogy már a Váraljai-erdészház fehérre meszelt épületéhez érkeztünk (84-85. kép). 

Ott a fák közül kilépve elhaladtunk még néhány épület előtt, majd egy kopott műúthoz csatlakozva már az utolsó bő 2 kilométerbe fogtunk bele. Szerencsére idő közben az eső is elállt és, ahogy bőszen kanyarogtunk előre a kígyózó műúton  már újfent napsütésben tudhattuk le túránk maradékát. Különösebb kihívással már nem kellett megbirkóznunk, csupán néhány rögtönzött patakátkelést kell abszolválni (86. kép).

Végül hangos zeneszó mellet egy tágas mezőhöz érve feltárult előttünk a Váraljai Kuglóffesztivál színes forgataga. A körhinták, dodzsemek, céllövöldék és finom illatokat árasztó kajás bódék közt keresztülvágva hamarjában felkerestük a túra rendezői sátrát, hogy nagyszerű túránk végéhez érve feltegyük az "i"-re a pontot (87. kép).

Jutalmunk egész napi fáradozásainkért egy gyönyörű szép, középkori iniciálékra hajazó oklevél és szintén szép kitűző képében érkezett, majd miután megköszönve a túrát átvettük őket rendezőink még egy jó adag, isteni finom babgulyásra is meginvitáltak minket, amely annyira sűrű volt, hogy megállt benne a kanál. Desszertnek meg mi más, mint kuglóf dukált. 

Ebben a napban ismét nem volt hiba, egyszerűen pazar túránk volt. Gyönyörű útvonal, kimagasló szolgáltatás és rendezés,  kedves emberek, azt hiszem ennél kívánni sem lehet többet. Az a helyzet, hogy gondban lennék, ha ki kellene emelnem valamit a túrából, hiszen tényleg annyira klappolt minden, hogy így volt kerek a történet. Mindenkinek csak ajánlani tudom a túrát, köszönet érte!