Táv: 49,7 km
Szint: 1540 m
Időpont: 2015.09.12.
Rajthely: Budapest, Hűvösvölgy
A budai túrák viszonylag ritkán csábítanak fel, innen a távol Mecsek vidékéről, de a "Meteor 50" kiírását böngészve igencsak felkeltette érdeklődésemet a rendezés. A látványosnak ígérkező útvonal olyannyira megmozgatta fantáziánkat, hogy Andival és Bélával már jó előre lefixáltuk ezt a hétvégét, és annak rendje, s módja szerint szombat kora hajnalban Hűvösvölgy felé vettük az irányt. Érkezésünkkor a gyermekvasút végállomásának épületében már hatalmas volt a tülekedés, pedig nem sokkal nyitás után toppantunk be, így nem volt mit tenni, türelmesen kivártuk mi is a sorunkat. Nevezést követően aztán nyomban hozzá is jutottunk az igen tetszetős itinerünköz, melyet részletes adattáblázat, szemléletes szintmetszet és egy jól követhető, fekete-fehér térkép is gazdagított (1. kép).
A vasútállomásról kilépve rögtön felvettük túránk fonalát és a közeli fák között kígyózó sárga sáv mentén megindítottuk hosszúra nyúló csúcstámadásunkat a Nagy-Hárs-hegy irányába (2. kép).
Kitartóan D-i irányba tartva bátran küzdöttünk a több hullámban támadó kaptatók sorával, melyeket legyűrve hamar elértük az üzemi hőfokot. Mindeközben kitaposott ösvényeken és erdei utakon gyalogolva sokáig a gyermekvasút sínjeinek közelében haladtunk, mígnem a Hárs-hegy vá. mellet elhúzva kereszteztük annak nyomvonalát (3-4. kép).
Az első nagyobb megpróbáltatás a Kis-Hárs-hegy É-i lejtőit ostromolva várt ránk, ahol a kissé jobban nekilóduló terepen közelítettük meg a 363 méteres hegy csúcsát. Csak megközelítettük, ugyanis a túra útvonala nem tért ki a hegytetőn trónoló Makovecz Imre-kilátó különleges formájú, csavart tornyához. De, ha már erre jártunk, akkor gondolván egyet én mégis csak beiktattam ezt a szelektív kitérőt, és a sárga háromszög becsatlakozásánál rövid időre "letértem a térképről" (5. kép).
Miután felkapaszkodtam a keskeny fadeszkákból álló csigalépcsőn kicsit szomorúan konstatáltam, hogy a borongós, párás idő miatt nem sok minden látszik a tájból. De a kitérő azért koránt sem volt hiábavaló, mert a környező hegyeket megülő, szakadozott felhőfoszlányok pamacsai közt azért itt-ott engedte magát látszani a vidék (6-8. kép).
Az élményekkel gazdagodva gyorsan visszasiettem a sárga sáv ÉNy-felé kanyarodó jelzésére, ahol jókora lemaradást kellett behoznom, hogy Andit és Bélát utolérjem. A kitartóan kapaszkodó terepen sorra jöttek kisebb-nagyobb emelkedők, melyeken lényegében már a Nagy-Hárs-hegy hosszan elnyúló lejtőit hasítottam. Egy széles erdei út felszínét koptatva végül a Bátori-barlang fehér sziklák között megbújó bejáratánál bukkantam ki, melyet követően kicsit komolyabbá váltak a dolgok (9. kép).
A barlangon túljutva ugyanis egy meredek, sziklás ösvény szerpentinjén értem fel a közeli hegycsúcsra, melynek leges-legtetején a Kaán Károly-kilátó robusztus alakja fogadott. Az égbetörő építmény tövében túrázók kis csoportja jelezte, hogy ezzel már meg is érkeztem túránk első állomására (10. kép).
Borús idő ide, vagy oda én ebbe a kilátóba is felkapaszkodtam, ahol hasonlóan misztikus tájkép bontakozott ki, mint a Makovecz-kilátóban. A távolban, halványan ugyan, de biztosan körvonalazód következő állomásunk színtere, azaz a János-hegy, tetején az Erzsébet-kilátó gyönyörű bástyájával (11-13. kép).
Visszaereszkedve a földre ismét felvettem a sárga jelzés fonalát, melyen szinte rögtön alábuktam a Nagy-Hárs-hegy Ny-i oldalában hirtelen ereszkedő, köves ösvényen. A lendületes lejtmenet egészen a gyermekvasút Szépjuhászné állomásának széléig tartott, ahol előbb a síneken, majd a Budakeszi úton átkelve igazi jelzés kavalkád közepette folytattam utam tovább D-i irányba (14. kép).
Rövid, felvezető szakaszt követően kisvártatva ismét emelkedni kezdett a terep, és hullámvasutazásunk következő állomásaként már a János-hegy (527 m) É-i oldalának sűrűn koptatott turistaútjait róttam jó magam is. A lustán kapaszkodó lejtőkön hamar utolértem Andit és Bélát, akikkel immár közösen szeltük a kacskaringós erdei utakat, miközben szép lassan elkoptak mellőlünk a jelzések, és már csak a piros sáv útmutatását követtük (15. kép).
Egyre magasabbra jutva szerpentinező ösvényünkön néhányszor átkeltünk a hegytetőre tartó műút aszfaltján, mígnem végül egy utolsó combos kaptatót leküzdve mi magunk is felértünk a Budai-hegység ékkövének számító Erzsébet-kilátó csodálatos kőbástyájához. Az égbetörő tornyot körülölelő, szépen kiépített tér bejáratánál rögvest ráleltünk 2. ellenőrzőpontunkra, ahol egy gyors pecsételés erejéig megpihentünk (16-17. kép).
Az adminisztrációt követően keresztülvágtunk a színes térköveken és a kilátó bejáratához siettünk. Ott szembesültünk vele, hogy a nyitásig még 8 percünk hátra volt, de mivel nem siettünk sehová, ezt türelmesen kivártuk. A torony annak rendje, s módja szerint pontban 8-kor kinyitott, mi meg rögvest felszaladtunk annak legtetejére, ahol továbbra is kissé párás, ámde csodálatos kilátás volt a jutalmunk. Miután kigyönyörködtük magunkat a látványba visszaereszkedtünk piros jelzésünkre, és a különleges helynek búcsút intve megkerültük a kilátót, majd ismét felvettük túránk ritmusát (18. kép).
A piros sáv kalauzolását követve gyorsan keresztülvágtunk egy kisebb játszótéren, majd a sűrű erdőbe bevéve magunkat pillanatok alatt a gyermekvasút János-hegyi állomásához értünk, amely mellett elsuhanva búcsút intettünk a civilizáció utolsó mementójának (19-20. kép).
Ezt követően klasszikus erdei utakat és szűk ösvények vonalát taposva kanyarogtunk előre a zöldellő rengetegben, míg egyszer csak piros jelzésünk mellé szegődött a sárga sáv jelzés. Majd miután előbbi elkopott mellőlünk már nem kellett sokáig gyalogolnunk és a Csacsi-rét tágas tisztásán találtuk magunkat, ahol egy magányos esőbeálló alatt bukkantunk rá aktuális ellenőrzőpontunkra (21-23. kép).
Pecsételést követően Ny-i irányt vettünk fel, melyet előrehaladva szép fokozatosan D-ire cseréltünk. Mindeközben a Budakeszi-i erdők végtelenét járva elsuhantunk Makkosmária közelében, majd az egyenletes terepen nemsokára megközelítettük a Budaörsi-hegyet. Ott újabb jelzésváltás következett és a hűségesen kísérő sárga sávot visszacseréltük pirosra, melynek útmutatása mellett rövidesen 4. ellenőrzőpontba futottunk bele egy széles útelágazásban (24. kép).
A Piktortégla-üregek elnevezésű megállóban se téglát, se üreget nem találtunk, de szerencsére pontőrök azok voltak. Így be tudtuk gyűjteni aktuális pecsétünket itinerünk hátlapjára, ami mellé még egy szem süti is járt a kedves pontőröktől. Ezt követően nem tétováztunk sokat, és már robogtunk is tovább. Néhány méter múltán búcsút intettünk a Budaörs felé nyargaló piros sávnak és a piros keresztre váltva hamarosan kiértünk az erdőből. Ahogy feltárult előttünk a vidék hirtelen egy tágas mezőn találtunk magunkat, ahol egy poros földút mentén gyalogolva vágtunk keresztül a dimbes-dombos terepen. Az egyik domb mellett elsuhanva érdekes dologra lettünk figyelmesek, ugyanis nem messze tőlünk egy égnek meredő repülőgép szárny mutatott az égre. Mint később megtudtam ez egy repülőgép emlékmű absztrakt memetója volt (25-27. kép).
Az igazolással a zsebünkbe továbbindultunk a sárga sáv szűk ki ösvényén, amely szintben kúszott előre, É-felé a meredeken ereszkedő hegyoldalban. A helyenként szétnyíló növényzet közül kilesve néhányszor megcsodálhattuk a lábunk alatt elterülő tájat, majd hamarosan egy lendületes lejtőre térve búcsúztunk a Sorrento hegyétől (33. kép).
Majd 1 kilométernyi gyaloglást követően egészen Nagyszénászug határáig kanyarogtunk a sűrű erdőben, ahol néhány épületet épphogy érintve átnyergeltünk a zöld keresztre. Igaz ez utóbbi nem zajlott éppen zökkenőmentes, ugyanis se szalag, se jelzés nem volt egy rövid darabon. De végül rábukkantunk néhány fehér alapon piros "M" jelzésre, amiről úgy gondoltuk, hogy így a Meteor-szurdok felé tartva biztos nem lőhetünk nagy bakot. Így is lett! Rövidesen jelentkezett a zöld kereszt is, melynek ösvényét taposva szép fokozatosan bekúsztunk a Meteor-szurdok hirtelen szűkülő völgyoldalai közé, ahol kisvártatva már 6. ellenőrzőpontunk fogadott minket a Mária-szikla méretes kőtömbjeinél (34-35. kép).
Továbbindulva a kitaposott ösvényen, jelzésünk hamar kivezetett a vadregényes szurdok meredek partoldalai közül, és egy rövid átvezető szakaszt követően egy kopott műútba botlottunk bele. Ezzel egy időben búcsút intettünk a régóta körülölelő erdőnek is, majd némi aszfaltkoptatásba kezdve egyenesen begyalogoltunk a közeli Budakeszi házai közé. Kitartóan ragaszkodva zöld kereszt jelzésünkhöz szépen végigsétáltunk a Kert utca hosszúra nyúló vonala mentén, majd a Fő utat keresztezve átvágtunk a helyi piacon is (36-38. kép).
A Munkácsy Mihály utcán keresztülnyargalva aztán rövidesen felsejlettek előttünk a Budakeszi nevezetességének számító mamutfenyők égbetörő óriásai, melyeket megcélozva rövid időre ismét elhagytuk az épített környezetet (39. kép).
A méretes monstrumok alá érve ámuldozva néztük a hihetetlen méretű fenyőfákat, melyek igaz, hogy amerikai rokonaikhoz képest még igencsak serdülő korban járnak, de nekünk így is "hatalmas élmény" volt (40-41. kép).
A bámészkodás után jöhetett a túra hivatalos része, úgyhogy gyorsan becsekkoltunk a fáktól néhány méterre leledző ellenőrzőpontra. A pecsételés mellé ezúttal kaptunk egy kis kiegészítő útvonalleírást tartalmazó cetlit is, melynek értelmezése elsőre kicsit kacifántos volt. Próbáltunk némi segítséget kérni mogorva pontőreinktől, de némileg indulatosan csak annyit vetettek oda, hogy: "Olvasd el a papírt!". Hát jó erről ennyit, a térkép alapján kisakkoztunk, hogy merre menjünk tovább, aztán viszont látásra. A mamutfenők otthonául szolgáló tisztás ÉNy-i csücskében átvágtunk egy kisebb erdőfolton, amely fái között megbújva szerencsére ráleltünk a krepp papír szalagozásra. Kertek alatt, mező szélén leírtunk egy kisebb kunkort és hamarjában visszatértünk Budakeszi házai közé (42. kép).
De csak érintőlegesen léptünk be a város területére, hiszen az útmutató szalagozást követve gyorsan keresztülfűztük magunkat a néhány betonépületen, és amint visszatértünk a zöldbe rögtön felvettük a Szent Jakab (sárga kagyló) és a Meteor turistaút (piros "M") jelzéseinek egybefonódó kettősét, hogy egy kiterjedt irtás kissé elvadult ösvényén vágjunk keresztül (43-44. kép),
Miután a nyílt terepet hátunk mögött hagyva újra bevettük magunkat a magas fák sűrűjébe, klasszikus erdei utak vonalát taposva haladtunk előre a végtelennek tűnő rengetegben, melynek egybefüggő vonalát helyenként erdőirtások, illetve néhány vadkerítés szakította meg. Utóbbiaknál alkalmunk nyílott kicsit leporolni létramászó tudásunkat is (45-46. kép).
A szép és igen hangulatos erdőségek útvesztőit végül egészen az elhagyott hosszú-hajtás-hegyi kőbánya pereméig követtük, mellyel egy időben meg is érkeztünk túránk újabb állomására. Az útelágazásban felállított pontban ezúttal pontőröket nem találtunk, így a kihelyezett bójánál magunknak lyukasztottunk (47-49. kép).
Igazolást követően, jobbra fordulva követtük tovább a széles erdei utat, amelyen rövidesen eltűntek mellőlünk a fák, és egy hatalmas erdőirtásba futottunk bele. A körülkerített terület mindkét végében már rutinosan másztuk meg a vadkerítés létráit, de a kettő között húzódó, átvezető szakaszon azért még megcsodálhattuk a kitárulkozó táj vadregényes vonulatait is, mielőtt továbbálltunk volna (50-52. kép).
Visszatérve a zárt erdőbe rövidesen É-felé fordultunk, és a régóta kísérő Meteor jelzésünket zöld háromszögre cseréltük. A széles erdei úton, melyen haladtunk kitartóan szeltük a végtelen rengeteget, mikor egyszer csak kereszteztük a Telki felől érkező műutat, pont az Erzsébet-vadászlaknál (53-54. kép).
A terep ezt követően szép fokozatosan nekilódulva emelkedni kezdett, melynek ritmusát felvéve mi is felkészültünk a hosszú hegymenetre. Az egészen a Nagy-kopasz csúcsáig nyúló kapaszkodásunk első részállomásaként azonban még csak a Fekete-hegyekkel küzdöttünk, melyek nyitott D-i oldalába felkúszva a Tarnai-pihenőnél iktattunk be egy rövid megállót. Ugyanis ott vert tanyát 9. ellenőrzőpontunk. Amíg Andi intézte az adminisztrációt, addig én gyorsan kiléptem a fehér, kopott sziklakiszögellés peremére, hogy megcsodáljam a gyönyörű, bár továbbra is kissé párás kilátást (55-58. kép).
Miután mindezzel megvoltunk visszatértünk poros kis ösvényünkre és folytattuk tovább a Nagy-kopasz meghódítását. Lépteinket szaporázva kicsit magasabb sebességbe kapcsoltunk, hiszen már nagyon izgatta fantáziámat a Csergezán Pál-kilátó csalogató közelsége. Így a kanyargós, sziklás ösvényen hamar átvágtunk egy gyér fenyvesen, melyet követően nem sokkal a zöld kereszt - piros háromszög leágazójához érkeztünk, ahol búcsút intettünk a K-felé forduló Maraton résztávnak (59. kép).
Az alacsony fák és terebélyes bokrok közé bekúszó ösvényünkön ezt követően már nem telt bele sok idő, és végre megérkeztünk hőn áhított célunkhoz, az 559 méter magasan épült Csergezán Pál-kilátó tetszetős fatornyához (60. kép).
Az adminisztráción pillanatok alatt túljutva, nyomban fel is kapaszkodtunk a különös építmény legfelső szintjére, hogy onnan nézve szerteszét, hallgassuk a fák lehulló lágy levelének lágy neszét... :) Na jó, a viccet félretéve, valóban lélegzetelállító körpanoráma fogadott minket a méretes monstrum, kissé szeles tetejében, amiért már önmagában megérte a "Maraton" helyett az 50-es távot választani. Egyszerűen csodás (61-64. kép)!
A vasútállomásról kilépve rögtön felvettük túránk fonalát és a közeli fák között kígyózó sárga sáv mentén megindítottuk hosszúra nyúló csúcstámadásunkat a Nagy-Hárs-hegy irányába (2. kép).
Kitartóan D-i irányba tartva bátran küzdöttünk a több hullámban támadó kaptatók sorával, melyeket legyűrve hamar elértük az üzemi hőfokot. Mindeközben kitaposott ösvényeken és erdei utakon gyalogolva sokáig a gyermekvasút sínjeinek közelében haladtunk, mígnem a Hárs-hegy vá. mellet elhúzva kereszteztük annak nyomvonalát (3-4. kép).
Az első nagyobb megpróbáltatás a Kis-Hárs-hegy É-i lejtőit ostromolva várt ránk, ahol a kissé jobban nekilóduló terepen közelítettük meg a 363 méteres hegy csúcsát. Csak megközelítettük, ugyanis a túra útvonala nem tért ki a hegytetőn trónoló Makovecz Imre-kilátó különleges formájú, csavart tornyához. De, ha már erre jártunk, akkor gondolván egyet én mégis csak beiktattam ezt a szelektív kitérőt, és a sárga háromszög becsatlakozásánál rövid időre "letértem a térképről" (5. kép).
Miután felkapaszkodtam a keskeny fadeszkákból álló csigalépcsőn kicsit szomorúan konstatáltam, hogy a borongós, párás idő miatt nem sok minden látszik a tájból. De a kitérő azért koránt sem volt hiábavaló, mert a környező hegyeket megülő, szakadozott felhőfoszlányok pamacsai közt azért itt-ott engedte magát látszani a vidék (6-8. kép).
Az élményekkel gazdagodva gyorsan visszasiettem a sárga sáv ÉNy-felé kanyarodó jelzésére, ahol jókora lemaradást kellett behoznom, hogy Andit és Bélát utolérjem. A kitartóan kapaszkodó terepen sorra jöttek kisebb-nagyobb emelkedők, melyeken lényegében már a Nagy-Hárs-hegy hosszan elnyúló lejtőit hasítottam. Egy széles erdei út felszínét koptatva végül a Bátori-barlang fehér sziklák között megbújó bejáratánál bukkantam ki, melyet követően kicsit komolyabbá váltak a dolgok (9. kép).
A barlangon túljutva ugyanis egy meredek, sziklás ösvény szerpentinjén értem fel a közeli hegycsúcsra, melynek leges-legtetején a Kaán Károly-kilátó robusztus alakja fogadott. Az égbetörő építmény tövében túrázók kis csoportja jelezte, hogy ezzel már meg is érkeztem túránk első állomására (10. kép).
Borús idő ide, vagy oda én ebbe a kilátóba is felkapaszkodtam, ahol hasonlóan misztikus tájkép bontakozott ki, mint a Makovecz-kilátóban. A távolban, halványan ugyan, de biztosan körvonalazód következő állomásunk színtere, azaz a János-hegy, tetején az Erzsébet-kilátó gyönyörű bástyájával (11-13. kép).
Visszaereszkedve a földre ismét felvettem a sárga jelzés fonalát, melyen szinte rögtön alábuktam a Nagy-Hárs-hegy Ny-i oldalában hirtelen ereszkedő, köves ösvényen. A lendületes lejtmenet egészen a gyermekvasút Szépjuhászné állomásának széléig tartott, ahol előbb a síneken, majd a Budakeszi úton átkelve igazi jelzés kavalkád közepette folytattam utam tovább D-i irányba (14. kép).
Rövid, felvezető szakaszt követően kisvártatva ismét emelkedni kezdett a terep, és hullámvasutazásunk következő állomásaként már a János-hegy (527 m) É-i oldalának sűrűn koptatott turistaútjait róttam jó magam is. A lustán kapaszkodó lejtőkön hamar utolértem Andit és Bélát, akikkel immár közösen szeltük a kacskaringós erdei utakat, miközben szép lassan elkoptak mellőlünk a jelzések, és már csak a piros sáv útmutatását követtük (15. kép).
Egyre magasabbra jutva szerpentinező ösvényünkön néhányszor átkeltünk a hegytetőre tartó műút aszfaltján, mígnem végül egy utolsó combos kaptatót leküzdve mi magunk is felértünk a Budai-hegység ékkövének számító Erzsébet-kilátó csodálatos kőbástyájához. Az égbetörő tornyot körülölelő, szépen kiépített tér bejáratánál rögvest ráleltünk 2. ellenőrzőpontunkra, ahol egy gyors pecsételés erejéig megpihentünk (16-17. kép).
Az adminisztrációt követően keresztülvágtunk a színes térköveken és a kilátó bejáratához siettünk. Ott szembesültünk vele, hogy a nyitásig még 8 percünk hátra volt, de mivel nem siettünk sehová, ezt türelmesen kivártuk. A torony annak rendje, s módja szerint pontban 8-kor kinyitott, mi meg rögvest felszaladtunk annak legtetejére, ahol továbbra is kissé párás, ámde csodálatos kilátás volt a jutalmunk. Miután kigyönyörködtük magunkat a látványba visszaereszkedtünk piros jelzésünkre, és a különleges helynek búcsút intve megkerültük a kilátót, majd ismét felvettük túránk ritmusát (18. kép).
A piros sáv kalauzolását követve gyorsan keresztülvágtunk egy kisebb játszótéren, majd a sűrű erdőbe bevéve magunkat pillanatok alatt a gyermekvasút János-hegyi állomásához értünk, amely mellett elsuhanva búcsút intettünk a civilizáció utolsó mementójának (19-20. kép).
Ezt követően klasszikus erdei utakat és szűk ösvények vonalát taposva kanyarogtunk előre a zöldellő rengetegben, míg egyszer csak piros jelzésünk mellé szegődött a sárga sáv jelzés. Majd miután előbbi elkopott mellőlünk már nem kellett sokáig gyalogolnunk és a Csacsi-rét tágas tisztásán találtuk magunkat, ahol egy magányos esőbeálló alatt bukkantunk rá aktuális ellenőrzőpontunkra (21-23. kép).
Pecsételést követően Ny-i irányt vettünk fel, melyet előrehaladva szép fokozatosan D-ire cseréltünk. Mindeközben a Budakeszi-i erdők végtelenét járva elsuhantunk Makkosmária közelében, majd az egyenletes terepen nemsokára megközelítettük a Budaörsi-hegyet. Ott újabb jelzésváltás következett és a hűségesen kísérő sárga sávot visszacseréltük pirosra, melynek útmutatása mellett rövidesen 4. ellenőrzőpontba futottunk bele egy széles útelágazásban (24. kép).
A Piktortégla-üregek elnevezésű megállóban se téglát, se üreget nem találtunk, de szerencsére pontőrök azok voltak. Így be tudtuk gyűjteni aktuális pecsétünket itinerünk hátlapjára, ami mellé még egy szem süti is járt a kedves pontőröktől. Ezt követően nem tétováztunk sokat, és már robogtunk is tovább. Néhány méter múltán búcsút intettünk a Budaörs felé nyargaló piros sávnak és a piros keresztre váltva hamarosan kiértünk az erdőből. Ahogy feltárult előttünk a vidék hirtelen egy tágas mezőn találtunk magunkat, ahol egy poros földút mentén gyalogolva vágtunk keresztül a dimbes-dombos terepen. Az egyik domb mellett elsuhanva érdekes dologra lettünk figyelmesek, ugyanis nem messze tőlünk egy égnek meredő repülőgép szárny mutatott az égre. Mint később megtudtam ez egy repülőgép emlékmű absztrakt memetója volt (25-27. kép).
Miután egy éles jobb kanyarral túljutottunk a sziklás domboldalak lankás lejtőin, búcsút intettünk a Budaörs felé tartó piros keresztnek, és vörösen izzó csipkebogyó bokrok sorfala előtt tértünk vissza a szellősen sorakozó faóriások közé. Ezen a szakaszon elvileg szalagozás mentén haladt volna utunk, de a valóságban csak elszórtan található útjelző táblákat találtunk. Azonban eltévedéstől nem kellett tartani, mert az út egyértelmű volt, és nagyon adta magát (28-29. kép).
A körülöttünk dinamikusan változó erdő hamarosan tűlevelűbe öltözött, és egy gyér fenyvesen keresztülvágva nemsokára ráleltünk sárga sáv jelzésünkre. A sárga mellett azonban valami különlegesre is bukkantunk, ugyanis rövidesen érdekes sziklakformák kandikáltak ki a fák közül. Ahogy megérkeztünk a néhány méter magas, taréjként égnek meredő természeti képződmények alá szinte elállt a lélegzetünk a pazar látványtól. Különleges volt nézni a fehér-sárgás-szürke sziklákat, amelyek tövében elidéztünk néhány pillanat erejéig, majd miután kigyönyörködtük magunkat átsétáltunk a sziklák mögött megbújó ellenőrzőpontunkra, mert nem mellesleg ezzel túránk újabb állomására érkeztünk (30-32. kép). Az igazolással a zsebünkbe továbbindultunk a sárga sáv szűk ki ösvényén, amely szintben kúszott előre, É-felé a meredeken ereszkedő hegyoldalban. A helyenként szétnyíló növényzet közül kilesve néhányszor megcsodálhattuk a lábunk alatt elterülő tájat, majd hamarosan egy lendületes lejtőre térve búcsúztunk a Sorrento hegyétől (33. kép).
Majd 1 kilométernyi gyaloglást követően egészen Nagyszénászug határáig kanyarogtunk a sűrű erdőben, ahol néhány épületet épphogy érintve átnyergeltünk a zöld keresztre. Igaz ez utóbbi nem zajlott éppen zökkenőmentes, ugyanis se szalag, se jelzés nem volt egy rövid darabon. De végül rábukkantunk néhány fehér alapon piros "M" jelzésre, amiről úgy gondoltuk, hogy így a Meteor-szurdok felé tartva biztos nem lőhetünk nagy bakot. Így is lett! Rövidesen jelentkezett a zöld kereszt is, melynek ösvényét taposva szép fokozatosan bekúsztunk a Meteor-szurdok hirtelen szűkülő völgyoldalai közé, ahol kisvártatva már 6. ellenőrzőpontunk fogadott minket a Mária-szikla méretes kőtömbjeinél (34-35. kép).
Továbbindulva a kitaposott ösvényen, jelzésünk hamar kivezetett a vadregényes szurdok meredek partoldalai közül, és egy rövid átvezető szakaszt követően egy kopott műútba botlottunk bele. Ezzel egy időben búcsút intettünk a régóta körülölelő erdőnek is, majd némi aszfaltkoptatásba kezdve egyenesen begyalogoltunk a közeli Budakeszi házai közé. Kitartóan ragaszkodva zöld kereszt jelzésünkhöz szépen végigsétáltunk a Kert utca hosszúra nyúló vonala mentén, majd a Fő utat keresztezve átvágtunk a helyi piacon is (36-38. kép).
A Munkácsy Mihály utcán keresztülnyargalva aztán rövidesen felsejlettek előttünk a Budakeszi nevezetességének számító mamutfenyők égbetörő óriásai, melyeket megcélozva rövid időre ismét elhagytuk az épített környezetet (39. kép).
A méretes monstrumok alá érve ámuldozva néztük a hihetetlen méretű fenyőfákat, melyek igaz, hogy amerikai rokonaikhoz képest még igencsak serdülő korban járnak, de nekünk így is "hatalmas élmény" volt (40-41. kép).
De csak érintőlegesen léptünk be a város területére, hiszen az útmutató szalagozást követve gyorsan keresztülfűztük magunkat a néhány betonépületen, és amint visszatértünk a zöldbe rögtön felvettük a Szent Jakab (sárga kagyló) és a Meteor turistaút (piros "M") jelzéseinek egybefonódó kettősét, hogy egy kiterjedt irtás kissé elvadult ösvényén vágjunk keresztül (43-44. kép),
Miután a nyílt terepet hátunk mögött hagyva újra bevettük magunkat a magas fák sűrűjébe, klasszikus erdei utak vonalát taposva haladtunk előre a végtelennek tűnő rengetegben, melynek egybefüggő vonalát helyenként erdőirtások, illetve néhány vadkerítés szakította meg. Utóbbiaknál alkalmunk nyílott kicsit leporolni létramászó tudásunkat is (45-46. kép).
A szép és igen hangulatos erdőségek útvesztőit végül egészen az elhagyott hosszú-hajtás-hegyi kőbánya pereméig követtük, mellyel egy időben meg is érkeztünk túránk újabb állomására. Az útelágazásban felállított pontban ezúttal pontőröket nem találtunk, így a kihelyezett bójánál magunknak lyukasztottunk (47-49. kép).
Visszatérve a zárt erdőbe rövidesen É-felé fordultunk, és a régóta kísérő Meteor jelzésünket zöld háromszögre cseréltük. A széles erdei úton, melyen haladtunk kitartóan szeltük a végtelen rengeteget, mikor egyszer csak kereszteztük a Telki felől érkező műutat, pont az Erzsébet-vadászlaknál (53-54. kép).
A terep ezt követően szép fokozatosan nekilódulva emelkedni kezdett, melynek ritmusát felvéve mi is felkészültünk a hosszú hegymenetre. Az egészen a Nagy-kopasz csúcsáig nyúló kapaszkodásunk első részállomásaként azonban még csak a Fekete-hegyekkel küzdöttünk, melyek nyitott D-i oldalába felkúszva a Tarnai-pihenőnél iktattunk be egy rövid megállót. Ugyanis ott vert tanyát 9. ellenőrzőpontunk. Amíg Andi intézte az adminisztrációt, addig én gyorsan kiléptem a fehér, kopott sziklakiszögellés peremére, hogy megcsodáljam a gyönyörű, bár továbbra is kissé párás kilátást (55-58. kép).
Miután mindezzel megvoltunk visszatértünk poros kis ösvényünkre és folytattuk tovább a Nagy-kopasz meghódítását. Lépteinket szaporázva kicsit magasabb sebességbe kapcsoltunk, hiszen már nagyon izgatta fantáziámat a Csergezán Pál-kilátó csalogató közelsége. Így a kanyargós, sziklás ösvényen hamar átvágtunk egy gyér fenyvesen, melyet követően nem sokkal a zöld kereszt - piros háromszög leágazójához érkeztünk, ahol búcsút intettünk a K-felé forduló Maraton résztávnak (59. kép).
Az alacsony fák és terebélyes bokrok közé bekúszó ösvényünkön ezt követően már nem telt bele sok idő, és végre megérkeztünk hőn áhított célunkhoz, az 559 méter magasan épült Csergezán Pál-kilátó tetszetős fatornyához (60. kép).
Az adminisztráción pillanatok alatt túljutva, nyomban fel is kapaszkodtunk a különös építmény legfelső szintjére, hogy onnan nézve szerteszét, hallgassuk a fák lehulló lágy levelének lágy neszét... :) Na jó, a viccet félretéve, valóban lélegzetelállító körpanoráma fogadott minket a méretes monstrum, kissé szeles tetejében, amiért már önmagában megérte a "Maraton" helyett az 50-es távot választani. Egyszerűen csodás (61-64. kép)!
Visszatérve a földre nehéz szívvel bár, de kénytelenek voltunk búcsút inteni az emlékezetes pontnak, és tartva továbbra is É-i irányunkat ismét felvettük a túra fonalát. Az idő közben előbújó napsugaraktól simogatva kisvártatva a Nagy-Kopasz és a Vörös-pocsolyás-hát között húzódó nyeregbe találtuk magunkat, ahonnan egy kicsit nekilódulva buktunk alá az É-i lejtökön (65. kép).
A lendületes terepen egészen egy sárgán ragyogó, tágas rét csücskéig ereszkedtünk, ahol kicsit kutatnunk kellett a zöldellő lombok takarásában megbújó zöld háromszög jelzésünket, de azért csak sikerült rátalálnunk (66. kép).
Bal kéz felől megkerülve a virágos tisztást, egészen a zöld sáv széles földútjáig folytattuk tovább az ereszkedést, melyen jobbra fordulva egyenesen Nagykovácsi felé vettük az irányt. Az ekkora már ragyogó napsütésbe forduló időben szinte új erőre kapva szeltük a könnyen járható utat, miközben nem győztünk betelni a környező vidék lebilincselő látványával (67-68. kép).
Pillanatok alatt be is értünk a településre, ahol jól jelzett, kitáblázott utakon járva könnyedén fűztük keresztül magunkat a városon (69-70. kép).
A szépen felújított, és igen hangulatos főtér érintésével hamarosan újfent É-felé fordultunk, és a piros sáv jelzésével kiegészülve elsuhantunk a temető mellett. A Szeles utca hosszú és lustán nekilóduló vonalát követve rövidesen búcsút intettünk a zöld sávnak, majd a hamarosan igen csak meredek kapaszkodásba átcsapó aszfaltúton, gyönyörű házak sorfala előtt hagytuk el az igen kellemes benyomást keltő települést (71-73. kép).
Amint a civilizációt hátunk mögött hagyva visszatértünk a vadonba, kopott, sziklás ösvényünk még jódarabon kapaszkodott egyre feljebb a Nagy-Szénás D-i oldalában. Hosszas küzdelem árán azért csak sikerült felérnünk a nyitott hegytető lengedező tisztására, ahonnét körültekintve pazar látvány fogadott minket. Hátunk mögött ugyanis Nagykovácsi miniatűrre töpörödött "makettjét" csodálhattuk meg, míg a távoli Nagy-Kopasz csúcsáról a Csergezán-Pál kilátó nézett velünk farkasszemet (74-75. kép).
Miután eleget adóztunk a természet szépségeinek, átbuktunk a hegytető É-i oldalára, és egy rövidke ereszkedést követően a Nagy-Szénási Emlékfalhoz érkeztünk, ahol már túránk 11. ellenőrzőpontjánál tartottunk (76-78. kép).
Igazolást követően nyomban átnyergeltünk az Országos Kéktúra jelzésére, melynek széles ösvényét taposva rendkívül könnyed szakasznak néztünk elébe. A Nagy-Szénás DK-i oldalában ereszkedve viszonylag hamar túljutottunk a hegy nyitott, köves lejtőin, és egy hangulatos erdei útra rátérve visszakanyarodtunk Nagykovácsi határába ((79-81. kép).
Kitartóan az épületek közelében gyalogolva kisvártatva igazi jelzés kavalkád közepén találtuk magunkat, azonban nekünk továbbra is csak a kék sáv lebegett szemünk előtt. A jobbára szintben haladó, kanyargós utakon ezt követően nem telt bele sok idő, és rövidesen a kéktúrás körökben jól ismert Muflon itatóhoz jutottunk, az Alsó-Zsíros-hegy lábánál (82-84. kép).
A különleges hangulatú kocsma udvarán ekkor már nyüzsgő túrázó sereg zsongta körbe az ellenőrzőpont asztalát, így mi is gyorsan utat törtünk magunknak a kedves sporttársak között. Túlságosan nem akartunk egy helyben időzni, így amint megvolt a pecsétünk, már robogtunk is tovább. Az OKT igazolóhelynek búcsút intve továbbra is a DK-felé forduló kék sáv útmutatását követtük (85-88. kép).
Még egy jó darabon, továbbra is Nagykovácsi ÉK-i nyúlványának kertjei alatt kanyargott ösvényünk, majd miután eltávolodtunk a civilizációtól szinte észrevétlenül emelkedésbe kezdett a terep. A számottevő szintkülönbséget már nem jelentő, klasszikus erdei ösvények vonalát követve végül egészen a Remete-hegy tetejére kapaszkodtunk fel könnyedén (89-90. kép).
Átlendülve a hegy D-i lejtőire azonban hirtelen profilt váltott a terep, és komoly meredekséget véve szinte fejest ugrott a közeli Remete-szurdok mély völgyeibe. A kék jelzésünk gondolkodás nélkül követte is a nyitott, sziklás hegyoldal vonalvezetését, így nem volt mit tennünk, mi is nekilódultunk a technikás lejtőknek. Fél szemmel persze azért a tájat is vizslattuk, hiszen túránk már sokadik, pazar kilátással kecsegtető helyszínén jártunk. A távoli Nagy-Hárs-hegy és a János-hegy marcona kettőse mellett, megcsodálhattuk a lábunk alatt elterülő Remeteszőlős és Máriaremete környékének elvárosiasodó, ámbár mindemellett lebilincselő látképét (91-92. kép).
Miután egyre lejjebb ereszkedtünk a hegyoldalban, hamarosan visszatértünk az erdőbe, ahol a lendületes lejtmenet végén belefutottunk a Remete-szurdok körülölelő karjaiba. A meredek hegyoldalak közé szorult szűk kis völgy K-i irányba tartó, kitaposott turistaösvényét. Nagyjából a szurdok felénél járhattunk, amikor a völgy névadó barlangja elé vetődtünk, amelytől nem messze utolsó előtti pontunk őrei várták érkezésünket. A cél egyre közelgő csábításának engedve, csak egy villámigazolás erejéig szakítottuk meg túránkat, és már robogtunk is tovább. Nem telt bele sok idő, és hamarosan a Remete-szurdok K-i kijáratához érkeztünk, ahol visszatérve a civilizációba már Máriaremete betondzsungele vett körül minket. Némi gyaloglást követően a párhuzamos utcák sűrű útvesztőjében végül egészen a Templomkertig kanyarogtunk (93. kép).
Elsuhanva a zöldellő park szélében nehéz volt eltéveszteni a Kisboldogasszony-kegytemplom impozáns épületét, mely téglafalainak árnyékában már utolsó ellenőrzőpontunk bukkant elő (94-96. kép).
Amíg a békés környezetben posztoló pontőrünk buzgón végezte az igazolást, addig szakítottunk rá némi időt, és a templom belsejébe belépve kicsit körbelestünk. Ha már ott jártunk, gondoltuk megér egy misét... :) (97-100. kép).
Miután egyre lejjebb ereszkedtünk a hegyoldalban, hamarosan visszatértünk az erdőbe, ahol a lendületes lejtmenet végén belefutottunk a Remete-szurdok körülölelő karjaiba. A meredek hegyoldalak közé szorult szűk kis völgy K-i irányba tartó, kitaposott turistaösvényét. Nagyjából a szurdok felénél járhattunk, amikor a völgy névadó barlangja elé vetődtünk, amelytől nem messze utolsó előtti pontunk őrei várták érkezésünket. A cél egyre közelgő csábításának engedve, csak egy villámigazolás erejéig szakítottuk meg túránkat, és már robogtunk is tovább. Nem telt bele sok idő, és hamarosan a Remete-szurdok K-i kijáratához érkeztünk, ahol visszatérve a civilizációba már Máriaremete betondzsungele vett körül minket. Némi gyaloglást követően a párhuzamos utcák sűrű útvesztőjében végül egészen a Templomkertig kanyarogtunk (93. kép).
Elsuhanva a zöldellő park szélében nehéz volt eltéveszteni a Kisboldogasszony-kegytemplom impozáns épületét, mely téglafalainak árnyékában már utolsó ellenőrzőpontunk bukkant elő (94-96. kép).
Amíg a békés környezetben posztoló pontőrünk buzgón végezte az igazolást, addig szakítottunk rá némi időt, és a templom belsejébe belépve kicsit körbelestünk. Ha már ott jártunk, gondoltuk megér egy misét... :) (97-100. kép).
Látogatásunkat követően ismét visszatértünk a kék sáv jelzésre, és néhány kanyart követően befordultunk a Zsíroshegyi útra, melynek vonalát ezt követően hosszasan nem engedtük. Végül a Nagyrét utcát keresztezve egy rövidke szakasz erejéig visszatértünk az erdőbe, ahol egy, széles erdei ösvényen meg sem álltunk egészen a Gyermekvasút Hűvösvölgyi megállójáig. Átkelve a vasúti sínek aluljáróján különös zene ütötte meg fülünket, mely az állomáson veszteglő szerelvény vagonjaiból hallatszott. Éppen valami indulót játszott a fúvós zenekar érkezésünk tiszteletére... na jó lehet, hogy nem pont nekünk, de azért így 50 kilométer után abszolút magunkénak éreztük (101-103. kép).
Betoppanva az állomás ismerős épületének várótermébe, egy kevéske sorban állás várt még ránk, melyet követően egész napos fáradozásaink jutalmaként át is vehettük a teljesítésért járó oklevelet és a meseszép jelvényt (104. kép).
Summázva a túra hozományát, az kell, hogy mondjam minden kétséget kizáróan a legélvezetesebb budai túrámon vagyok túl. Szerintem a "Meteor 50" útvonalának szépsége párját ritkítja, és minden megtalálható benne, ami megadja egy remek túra sava, borsát: gyönyörű kilátások, küzdelmes hegyek, vadregényes szurdokok, tágas erdők. Kalandozásaink segítségére első osztályú itinert biztosítanak a rendezők, amely minden kívánalomnak megfelel, és igaz, hogy emellett az egyéb szolgáltatás gyakorlatilag a nullához konvergál, de a jelvény, amit a túra végén kapunk, az mindenért kamatostól kárpótol. Nyolcszáz forintért azt mondom, hogy ez így abszolút korrekt. Köszönet a túráért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése