Bakonyi Mikulás 50

Helyszín: Bakony
Táv: 46,7 km
Szint: 1000 m
Időpont: 2015.12.05.
Rajthely: Csesznek

Mondhatni eléggé nyakatekert értelmezése ez a Mikulás napi hagyományoknak, azonban az öreg fehérszakállúval való találkozásra hangolódván idén is arra készültünk, hogy jó alaposan összekoszoljuk bakancsainkat, amiért nemhogy megrovást, hanem még jutalmat is kapunk! De hát ízlések és pofonok, viszont egy vérbeli túrázónak szerintem így ildomos nekivágnia a téli szezonnak. Számos opciót felkínálva szerencsére akadt is bőségesen választék Mikulás napi túrákból, de persze mi idén is kérlelhetetlenül ragaszkodunk a "Bakonyi Mikulás"-hoz, melynek hamisíthatatlan hangulata minket már meggyőzött. De ahogy észrevettem, nem csak minket, hiszen ezen a mostani álmatag szombat hajnalon ismét sáskaként lepte el a lelkes természetjárók zajos embertömege a túra kiindulópontjaként funkcionáló cseszneki Várkert Söröző szűk helységét, ahol beletelt néhány percünkbe és némi tolongásba, de végül csak sikerült elrajtolnunk az 50-es távon (1-2. kép).

Miután az egyszerű, de nagyszerű itinerrel (patent térkép, remek adattáblázat) a zsebünkben kiléptünk a hajnali mozdulatlanságából ébredező Csesznek szürke utcáira, szép komótosan nekilendültünk egy átmozgató kaptatónak, melynek leküzdésével rövidesen a település határában találtuk magunkat. A bágyatagul pislogó nap meleg színeiben fürdőzve gyorsan hátunk mögött hagytuk az utolsó épületeket is, majd a néma temető mellett elsuhanva lassacskán belesétáltunk a reggelbe. A régmúlt nehéz súlyát nyögő Csesznek büszke várának látványától búcsúzva pár száz méter erejéig követtük a falutól szabaduló, kopott műút aszfaltját, majd a zöld sáv mentén nyíl egyenesen bevettük magunkat az előttünk tátongó erdőbe (3-4. kép). 

Ahogy egyre mélyebbre fúrtuk magunkat az ég felé nyújtózkodó, göcsörtös faóriások rengetegében, rövidesen egy meredek sziklafalak közé szorult, szűk völgyben bukdácsolt tovább zöld jelzésünk ösvénye. Kitartóan D-i irányba kanyarogva gyorsan szeltük a kilométereket a fölénk magasodó moha lepte, szürke sziklatömbök alatt, így a napfénytől elzárt, reggeli szürkületben csakhamar vége szakadt a Kő-árok vad vonulatainak. Amint ismét kitágult körülöttünk az erdő, már nem kellett sokat sétálnunk és a szűk ösvényünket szegélyezve fehér papírosok adták tudtunkra, hogy jobb lesz, ha elkezdjük köszörülni hangszálainkat (5-7. kép). 

Ugyanis a piros munkaruháját felöltött jótevőnk nem adj ám egykönnyen a jutalmat, hanem némi ellenszolgáltatást vár cserébe... jelen esetben egy dalt vagy mondókát. Hangos énektől zengett is szépen az erdő, mire befutottunk Gézaháza kicsiny tisztására, ahol önfeledt túrahad zsongta körben az öreg Mikulás asztalát. Bevallom a nagy forgatagban ezúttal mi elsunnyogtuk a rögtönzött énekórát, megkímélvén túratársainkat érces hangunk terrorjától (sajnos idén nem volt velünk Zsuzsi, akinek csengő hangja kompenzálta volna), de azért így is kijárt nekünk a jutalomban, egy aprócska csoki Mikulás és egy pecsét formájában (8. kép).

Túljutván a várva várt nagy találkozáson, É-felé fordultunk és a piros kereszt lustán kapaszkodó, murvás földútján ismét felvettük túránk fonalát. Ahogy haladtunk előre a kopasz, téli erdőségek végtelennek tűnő rengetegében, csupán egy méretes erdőirtás éktelenkedő sebe szakította meg annak monotonitását, melyen gyorsan keresztülfűzve magunkat már csak egy kevés választott el minket 2. ellenőrzőpontunktól (9. kép).  

Mihelyst ismét körülölelt minket a szálas bükkfák oltalmat nyújtó rengetege, rövidesen felsejlett előttünk a töbör-hegyi ellenőrzőpontunk, ahol a piros sávba fulladva vége szakadt piros keresztünk rövidke pályafutásának is. Magát a pontot mindössze egy fára erősített, magányos bója jelezte, ahol egyéni lyukasztással hitelesíthettük ottjártunkat, majd, amint mindezzel megvoltunk, a piros sáv K-felé törő ágának kalauzolását igénybe véve folytattuk tovább a túrát (10-11. kép).

Miközben egy széles ösvény enyhén kapaszkodó, kitaposott vonala mentén lassacskán megkerültük a Töbör-hegy gigászinak koránt sem nevezhető csúcsát, itt-ott kilesve a tarka leveleiktől megszabadult kopasz fák élettelen karmai között, megcsodálhattuk a környező dombvidék békésen hullámzó lankáit. Egy nagy ívű kanyart leírva aztán egy újabb, tépett erdőirtáson fűztük keresztül magunkat, ahol túránk addigi ritmusát megtörve egy hosszúra nyúló, lendületes lejtmenetnek rugaszkodtunk neki. Kisebb-nagyobb megszakításokat leszámítva egészen az Ördög-árok É-i bejáratáig bukdácsolt alá piros jelzésünk vad csikóként vágtató útvonala, ahol végül megszelídülve vette fel a páratlan szépségű völgyvonulat D-felé forduló csapásirányát (12-13. kép).  

Túránk egyik, ha nem a legszebb szakaszához érkezvén ámuldozva vetettük be magunkat méretes sziklatömbökkel szabdalt, vadregényes völgyoldalak közé, ahol egy vidáman csordogáló kis patak két partja között ingázva hatoltunk egyre mélyebbre egy teljesen új világba. A mesebeli völgyet járva nem egyszer kellett megbirkóznunk a helyenként méretes halomba hányt, mohától zöldellő sziklákkal, a hol kiszélesedő, hol visszahúzódó patak fehér haboktól tajtékzó vízfolyásával, az egyenetlen, köves talajjal, melyek mindezek ellenére nem hogy elvettek volna a fantasztikus élmény értékéből, hanem sokkalta inkább rádobtak még egy lapáttal (14-16. kép). 

A festői környezettől megrészegülve roham tempóban faltuk a talpunk alatt vonagló métereket, így a tekergőző sziklafolyosón suhanva egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy az Ördög-gát lenyűgöző természeti képződménye zárta el utunkat. Miután beteltünk a nem mindennapi látvánnyal, nyomban megkerültük a ferde sziklák lábainál felduzzadt kristálytiszta tavacskát, majd megragadtuk a meredek kőfalba illesztett vasalatokat, hogy néhány méternyi, adrenalin növelő kapaszkodást követően feljussunk a robusztus gát tetejébe tanyát vert ellenőrzőpontunkba, hogy begyűjtsük aktuális pecsétünket (17-18. kép).

Az Ördög-gátat követően szerencsére a csodák sorának közel sem szakadt végé, sőt! Zergeként szökellve sziklától szikláig még jó hosszasan élvezhettük a vadregényes vonulatok vendégszeretetét, mely egyszerűen bearanyozta napunkat (19-22. kép).

Sajnos azonban minden jónak vége szakad egyszer, ami a mi esetünkben zöld sáv feltűnésével következett be, melynek lomhán kapaszkodó jelzésén Ny-felé vettük az irányt. Az Ördög-árok vendégmarasztaló vonulatai közül kievickélve érzékeny búcsút vettünk, az oly régóta kísért, tiszta vizű patakocskától, és a kanyargós erdei utaknak nekilendülve egészen Gézaházáig kanyarodtunk vissza (23. kép).

A korábbi állomásunk színhelyén ezúttal dolgunk nem akadt, így miután odaköszöntünk a későn kelő túratársak gyűrűjében lázasan munkálkodó Mikulásnak, ismét felvettük a piros kereszt fonalát, azonban most a Ny-felé repítő ágat preferálva. A széles földút melyet követtünk, pillanatok alatt keresztülrepített minket a körülölelő, komor erdők maradékán és egy tágas kaszáló szélébe érkezvén nagy hirtelenséggel belecsöppentünk a tavaszba. Ugyanis, amint kitettük a lábunkat a magas fák sötét árnyékából, azon nyomban megcsapott a lankás lejtők simogató napsütésben fürdőző legelőinek langyos fuvallata, melytől felpezsdülve követtük tovább a bukdácsoló szekérút csapását, mely egy nagyobb ívet leírva egészen a közeli dombtetőn trónoló Gézaházapusztáig kanyarodott fel (24-26. kép).

Nem sokra rá, hogy elsuhantunk egy magányos épület, szebb napokat is megélt falai mellett, rövidesen átkeltünk a 82. sz. főút széles aszfaltján, majd a járhatatlan földúttól szabadulva, a tőle néhány méterre pöffeszkedő, tágas rét szélébe terelt minket a szalagozás, ahol nyíl egyenesen haladva futottunk be, a bő 1 kilométernyire fekvő ellenőrzőpontunkra (27. kép). 

Aktuális pecsétünk begyűjtését követően nyomban balra fordultunk és a kezdetben csak elvétve mutatkozó piros négyszögre átnyergelve hamar keresztülfűztük magunkat egy alacsony fák és kusza bokrok alkotta, szellős erdőfolton. Majd miután ismét nyílt terepre értünk, a nem is oly rég hátrahagyott legelő D-i fertájában találtuk magunkat, ahol egy igen dagonyás földút mentén terelgetett tovább jelzésünk (28. kép).

Szerencsére azonban igen hamar hátunk mögött tudtuk a küzdelmes etapot, és egy éles jobbossal ismét keblünkre öleltük a végtelen rengeteget. Ahogy egyre mélyebbre fúrtuk magunkat a magas faóriások útvesztőjében, úgy vad gyorsasággal változott körülöttünk az erdő arculata is, hiszen kezdetben még csak sötét fenyvesek fakózöld lombjai alatt suhantunk DNy-i irányba, majd szép fokozatosan göcsörtös tölgyesek, szálas bükkösök a közéjük ékelődő rút erdőirtások közepette hódítottuk meg észrevétlenül a Cuha-hegy csúcsát (29. kép).

Átbukva a hegytetőn aztán már annál inkább kiütközött a táj hegy jellege, ugyanis a Cuha-patak völgye felé fejest ugró lejtőknek nekirugaszkodva, igen vadul vágtató ereszkedésre sarkallt minket terep. Bokáig gázolva a rozsdabarna, zörgő avarban hamar felvettük hát a lejtmenet lüktető ritmusát és a sűrű erdő mélyén kígyózva hosszasan csorogtunk lefelé az alant elterülő völgy irányába, amíg egyszer csak meg nem állított minket vasút rideg sínpárja (30. kép).

A töltéstől mindössze néhány méterre egy újabb bójára bukkantunk a bokrok között megbújva, melynek miután igénybe vettük lyukasztó alkalmatosságát, már robogtunk is tovább a völgy aljában kígyózó, kövér patak és a piros sáv jelzés egymással kokettáló kettőse mellé szegődve útitársul. Ahogy egyre jobban törtük magunkat D-felé az ellaposodó lejtők közé rekedt, tágas völgyvonulat párába burkolózott szekérútján, úgy kezdett egyre szellősebbé válni körülöttünk az erdő, melynek nyitottabb szakaszaira fénylő árként zúdította ránk ragyogó sugarait az egyre magasabbra hágó nap (31-34. kép)

Végül Kardosrét határába érve szabadultunk meg végleg az erdő béklyóitól és az előttünk elterülő, nyílt terepen keresztülvágva egyenesen megcéloztuk a látóhatár szélében terpeszkedő Zirc égbetörő templomtornyát. A karnyújtásnyi közelségbe kerülő város házai rohamtempóban szaladtak elénk köszönteni a megfáradt túrázókat, így csakhamar felvettük a tekergőző utcák ritmusát, és a központ érintésével meg sem álltunk a Patkó étteremig, ahol már várt reánk a finom pizza (35-36. kép).

Az étteremben ajtaján kilépve úgy érzetük, hogy szinte újult erőre kaptunk a meleg ételtől, italtól, így nagy elánnal vágtunk neki túránk második felének. A kék sávot felnyalábolva csakhamar keresztül is fűztük magunkat Zirc ÉNy-i felében, hogy végül a Pintér-hegyi parkerdőbe bevetve magunkat angolosan távoztunk a Bakony fővárosából. A napsütötte erdő, szellős rengetegében sétálva végül egy békésen araszoló ösvény felvezetésével ugrottunk neki a Pintér-hegy meredek lejtőivel viaskodó kaptatóknak, melyekkel megküzdve előbb elhaladtunk az egykori márványbánya közelében, majd szép lassan É-felé fordulva elhúztunk a 486 méter magas hegycsúcs alatt (37-38. kép).

Kapaszkodásunk csúcspontját elérve azonban még koránt sem ért véget rapszodikus hullámvasutazásunk, hiszen kisvártatva leereszkedtünk Pintér-árok elvadult völgyébe, majd szinte azzal a lendülettel kapaszkodtunk is felfelé a szemközti hegyoldal igencsak meredek kaptatóján. Persze idővel lecsendesedtek a hullámok és egy rövid ideig önfeledten élvezhettük is a "tavaszi" erdő nyújtotta örömöket. Egészen addig, míg a magas fák takarásából előlépve felbukkantak előttünk Borzavár gombamód elszaporodó házai, melyek felé ereszkedve, bősz szlalomozásba kezdtünk a domboldalt ellepő, alacsony bokrok között (39-41. kép). 

A lejtőn ugye nincs megállás, így pillanatok alatt le is értünk a település felé rohanó műút kopott aszfaltjára, mellyel karöltve egészen a falu határáig sétáltunk, hogy tiszteletünket tegyük 7 ellenőrzőpontunkon (42-43. kép).

Miután bekerült a legújabb pecsét is gyűjteményünkbe, É-felé fordultunk és a továbbiakban szalagozás követve szép lassan hátunk mögött hagytuk a civilizáció utolsó maradványait is, hogy a Csárda-völgy napsütésben fürdőző vonulatai közé férkőzve ismét átadjuk magunkat természet szépségeinek (44. kép).

Sűrűn kanyargó ősvényünkön hamarosan ismét a mindent beborító erdőség lett az úr, melynek szürkés-barna világában kalandozva szép lassan egybeforrtunk a Cuha-patak völgyével. Igazodva a völgy ÉNy-felé törő csapásirányához előbb átkeltünk (akrobata mutatványosként, kőről-kőre ugrálva) a Cuha-patak kövér vízfolyammá duzzadt áradatán, melynek hangos robajlása messzire zengett a meredek hegyoldalak között, majd néhány méterrel feljebb kapaszkodva megkezdtük hosszú sétánkat egy avarszőnyeg borította, széles földúton (45. kép).

Bő 1,5 kilométernyi gyaloglást követően rövid időre megszakítottuk kalandozásainkat a napsütötte Cuha-völgyben, ugyanis a Porva-Csesznek vasútállomás és Túristaház fakó sárga épületeihez kitérve hamarjában begyűjtöttük 8. ellenőrzőpontunkat (46-49. kép).   

Miután felhajtottunk egy bögrével a vendéglátóink által kínált forró teából, megköszöntük a kedvességet, majd ismét felnyalábolva túránk fonalát visszatértünk a völgyön végigvágtató piros sáv jelzéshez, ugyanis a móka még csak eztán következett. Ahogy egyre inkább É-felé törtük magunkat a vadregényes vonulatok aljában kígyózva, utunk során nemegyszer (összesen talán 8 alkalommal) birokra keltünk a hangos robajjal támadó Cuha-patak zabolátlan vízfolyásával, melynek felkorbácsolt hullámai mohón nyelték el előlünk az utat. Páratlan egyensúlyérzékről tanúbizonyságot téve szerencsére sikerült megúsznunk száraz lábbal a vérpezsdítő találkozásokat, így igen önfeledten haladtunk a festői szépségű szurdokban, kiélvezve annak minden egyes percét (50-52. kép). 

A pazar környezetben sétálva igen gyorsan fogytak is a kilométerek, és nem sokkal azután, hogy átbújtunk a völgy meredek sziklafalai felett átívelő viadukt masszív kőpillérei alatt, elsuhantunk néhány tétován ásító barlangbejárat előtt, majd a magas faóriások takarásából kisvártatva előbukkant a turistajelzések színes forgatagának találkozásánál fekvő Vinye parányi települése. Mivel már volt szerencsénk korábban is elvetődni a Bakony ezen szegletébe, így igen rutinosan egyből a helyi büfé felé vettük az irányt, ahol villámgyors pecsételést követően rögtön ki is kértük a lassan már hagyománnyá váló medvehagymás-tejfölös lángosunkat, amely fenséges ízének egyszerűen nem lehet ellenállni (nem mintha annyira akartunk volna...) (53-54. kép).

Miután kedélyesen belakmároztunk a finom csemegéből szépen visszacsoszogtunk Vinye jelzésekben tobzódó K-i felébe, és a zöld sáv - sárga sáv - piros kereszt fonódó hármasát kiválasztva folytattuk tovább túránkat. Rövid gyaloglást követően már épp kezdtük volna felvenni a túra ritmusát, mikor egy könnyed lejtőt meglovagolva leereszkedtünk a Cuha-patak sziklagörgetegekkel szabdalt medréhez, hogy még egyszer, utoljára átkeljünk a zabolátlan vízfolyáson. Mivel ezúttal is győztesen kerültünk ki a kövér vízkígyóval megvívott ütközetünkből, hamar ott termettünk a túlparton megbújó Kőpince-forrás masszív kifolyójánál, melynek feltóduló, tiszta vizével leöblítettük az imént fogyasztott lángost (55. kép).

Továbbindulva É-felé törő ösvényünkön hamarosan hátat fordítottunk a zajos patakpartnak, majd az egyre jobban nekilóduló hegyoldalnak nekifeszülve megkezdtük hosszú kapaszkodásunk a Zörög-tető irányába. Túránk utolsó, elnyújtott erőpróbájával viaskodva lassan de biztosan a táj fölébe kerekedtünk, miközben egy klasszikus erdei útra váltva elkoptak mellőlünk a jelzések. Legvégül már csak a zöld sáv egyedüli társaságát élvezve hatoltunk egyre mélyebbre a végtelen rengetegbe, mígnem a több hullámban támadó, combos kaptatókat magunk alá gyűrve megérkeztünk egy tágas útelágazásban tanyát vert, utolsó előtti ellenőrzőpontunkra (56-57. kép).

Amint letudtuk a hivatalos köröket és a pecsét zsebünkben volt, K-felé fordultunk, hogy továbbra is szigorúan ragaszkodva a zöld sáv útmutatásához nekivágjunk túránk fennmaradó, néhány kilométerének. Az egyre csak közelgő cél csábításától megrészegülve igencsak nekilendültünk a könnyed felvezetéssel indító gerincútnak, melyen csakhamar a hegytető K-i szélében találtuk magunkat. Ott aztán eldobtuk a kulcsot, hiszen jelzésünk vad hirtelenséggel fejest ugrott a mélyebben fekvő erdőségek tengerébe, így a köves lejtők ritmusát tartva roham tempóban szálltunk alá mi is a meredek lejtőkön, melyek lendülete egészen Csesznekig repített vissza minket. Magára a településre végül a 82. sz. főút alatt tátongó alagúton keresztül jutottunk vissza, de csak átmenetileg, mert rövid aszfaltkoptatást követően látogatást tettünk a Kőmosó-völgy tátongó hasadékánál, hogy az utolsó ellenőrzőpontot is leigazoljuk (58-60. kép).   

Ezt követően már tényleg csak az utolsó ecsetvonások voltak hátra, így ráérősebbre véve a figurát adóztunk egy keveset a mogorva sziklafalak közé zárt völgy lélegzetelállító szépségének, majd miután kigyönyörködtük magunk, felkerekedtünk, hogy lezárjuk aznapi, hosszú menetelésünket. Felkapaszkodva a tátongó mélység pereméről, majd egy kies temető mellett elsuhanva lassacskán visszacsorogtunk a házak közé. Az utolsó pár száz méter aztán már csak formalitás volt, hiszen végig a piros kereszt mentén haladva érintettük a helyi templomot, majd hamarosan (még bőven világosban) befutottunk az ismerős kocsma nyüzsgő falai közé (61-62. kép).

A túra zárásaként már nem volt más dolgunk hátra, mint felmarkolni kiérdemelt jutalmunkat, azaz a kitűzőt és emléklapot, majd egy bögre tea és egy szendvics mellett átbeszéljük a nap történéseit. Meg kell hagyni, volt mire visszaemlékezni, hiszen a "Bakonyi Mikulás 50" ezúttal sem hazudtolta meg magát, sőt! Szerencsére idén az időjárás is kegyeibe fogadott minket, így remekül megválasztott útvonalakon kalandozva a legszebb arcát tárta elénk a Bakony (mondjuk én egyszer azért hótakaró alatt is megnézném a vidéket). Ha ehhez még hozzávesszük a korrekt szolgáltatást (külön kiemelném a kompakt kis itinert, na meg a pizzát Zircen), valamint a hamisíthatatlan hangulatot, akkor azt hiszem semmi okunk nem lehet panaszra. Mindent egybevetve, jól éreztük magunkat, köszönet a túráért!