2015. november 7., szombat

Mecsek 1800

Helyszín: Mecsek
Táv: 39,7 km
Szint: 1705 m
Időpont: 2015.11.07.
Rajthely: Hosszúhetény


Az őszi túraidény egyik ékkövének számító "Mecsek 1800" méltán foglalja el előkelő helyét a mecseki túrák rangsorában, hiszen páratlanul szép útvonalának, és könnyednek nem éppen mondható vonalvezetésének köszönhetően mindig hatalmas élményt jelent teljesítése. Ebből kifolyólag már évek óta kihagyhatatlan eleme őszi portyázásaimnak, melynek kedvéért mindig nagy örömmel látogatok el  a Zengő lábánál elterülő Hosszúhetény kellemes hangulatú településére. Természetesen idén sem volt ez másképp, amikor is egy kissé bágyatag, ámde ragyogó napsütéssel kecsegtető őszi reggelen megérkeztünk a helyi iskola mogorva, kocka épületéhez, melynek falai közt vert tanyát túránk főhadiszállása (1-3. kép). 
A zavarba ejtően sok táv (összesen 5) közt szemezgetve, megkérdőjelezhetetlenül az "1800"-as mellett tettük le a voksunkat, melyet követően a BTHE túrákon már megszokott gyorsasággal és precizitással estünk át adminisztráció kötelező lépésein. Az igényes itiner színes kis nyomtatványának birtokában nem volt más hátra, mint előre, úgyhogy jó hangulatban felkerekedve nyomban neki is vágtunk aznapi, hosszú menetelésünknek. A településen keresztül É-felé törő, szűk kis utcák ritmusát felvéve gyorsan keresztülfűztük magunkat a hajnali bódulatból ébredő álmatag házak között, melyek mentén suhanva egyenesen megcéloztuk a Hármas-hegy és a Zengő meredek lejtői közé szorult, szűk völgyet, melyen át Püspökszentlászlóra vezetett az út (4-5. kép).
Túránk kezdeti szakaszán a zöld négyszögtől vezérelve hatoltunk egyre mélyebbre a Mecsek két, 600 méter feletti hegyóriását elválasztó völgyvonulat bárdolatlan földútján, melytől néhány méterre egy lustán hömpölygő kispatak kísérte hűségesen lépteinket. Bő 1 kilométert tettünk meg így, a kék ég felé nyújtózkodó, meredek hegyoldalak között lavírozva, mikor egy bal kézre eső, mély völgybevágódás tátongó nyílásához érkeztünk. A rövidebb résztávoktól búcsúzva ott szépen neki is veselkedhettünk túránk első, komolyabb erőpróbájának, amely nem kisebb feladatot, mint a Hármas-hegy meghódítását tűzte ki maga elé céljául (6. kép).
Amint elnyelt minket a hegyoldal folytonosságát megtörő mellékvölgy szűk nyílása, úgy nyomban neki is veselkedtünk a Hármas-hegyre oly jellemző, elvadult, zord lejtőknek. Mondanom sem kell, a hegy ezúttal sem adta meg magát egykönnyen, és, ahogy egyre feljebb küzdöttük magunkat a több hullámban támadó, meredek kaptatókon, úgy vált egyre keményebbé a terep. Bokáig gázolva a lenyűgözően tarka őszi erdő száraz levelei között, keményen megküzdöttünk minden egyes méterért, de a Borzas-tetőnél végül csak elértük a napsütésben fürdőző hegygerincet (7. kép).
Ezt követően Ny-felé fordulva már jóval békésebbé szelídült talpunk alatt a göcsörtös, kopasz fák közé veszett, nyomtalan ösvény, melyen szalagozást követve, és enyhén hullámozva nyargaltunk tovább egészen a Hármas-hegy (604 m) csúcsára felkúszó erdészeti út rideg aszfaltjáig (8-9. kép).
A hegytetőn éktelenkedő radarállomás méretes betonmasszívumaitól karnyújtásnyi távolságra ezzel meg is érkeztünk első ellenőrzőpontunkra, ahol magányos pontőreink már tárt karokkal fogadtak minket. Amíg érkezésünket követően ők serényen intézték a munka rájuk eső részét, addig mi az út túloldalán tátongó, méretes erdőirtás szélébe kimerészkedve megcsodáltuk a Hármas-hegy ÉNy-i lejtői nyújtotta pazar kilátást, majd, amint megvoltunk az adminisztrációval, nekirugaszkodtunk a lendületesen ereszkedő műút tekergőző aszfaltcsíkjának (10. kép).  
Egyre csak távolodva a Mecsek harmadik legmagasabb csúcsától, mindenféle akadály nélkül ereszkedtünk a kopott úton, melyen egészen a becsatlakozó zöld keresztig repített lábunk. Átnyergelve a frissen jött jelzésre, ott jobbra fordultunk, majd a zabolátlan É-i lejtők lüktető ritmusát felvéve nyomban alábuktunk egy vadul ereszkedő, széles földúton. Ahogy sebes léptekkel szálltunk alá a vágtázó hegyoldalban, hosszasan kerültünk egy tágas erdőirtás lassan gyógyuló sebhelyét, mely mindezért cserébe lélegzetelállító panorámával jutalmazott meg minket (11-12. kép). 
Megérkezvén a hegy elnyúló É-i lejtőinek lábához, hamarjában átkeltünk a Hotel Kövestető felől érkező vékonyka műúton, majd a kék négyszöghöz csatlakozva nyomban belevesztünk az előttünk pöffeszkedő, tágas erdőségbe. Alig tettünk meg pár száz métert a kopasz faóriások szellősen sorakozó útvesztőjében. mikor a közéjük ékelődő Pap-rét üde tisztását érintve újfent átkeltünk a természet varázást kicsit megtörő aszfalton. Ott érzékeny búcsút véve a kék négyszögtől, ezt követően már csak az egyedüli zöld kereszt kalauzolt tovább utunkon, melynek buzgón nekilóduló jelzésén rögtön meglovagoltuk a Csengő-hegy átmozgató hullámait (13-14. kép). 
Végül egy elszántan lefelé nyargaló lejtőnek nekirugaszkodva visszakanyarodtunk a már túlzottan is jól ismert műútra, ahol társul szegődve a kopott aszfaltcsík lomhán tekergőző kígyójának, nem telt bele sok idő és rögvest befutottunk a szikrázó napsütésben fürdőző Pusztabánya idilli tisztására. A zöldellő rét háborítatlan békéje felett őrködő, magányos kulcsosház fehéren ragyogó falai előtt elsuhanva egyenesen a szegélyként körülölelő, őszi erdő felé vettük az irányt, melynek oltalmában várt minket 2. ellenőrzőpontunk (15-18. kép.) 
Amint a ligetszerűen csoportosuló fák tépett lombjai alá húzódó esőbeállónál begyűjtöttük aktuális pecsétünket, ismét felvettük túránk fonalát, és még egy röpke szakasz erejéig ragaszkodtunk a hűségesen kísérő zöld kereszthez. Lusta felvezetést követően, a szilaj csikóként vágtázó jelzésünkön rövidesen rohamléptekben szálltunk alá a festőien szép Hidasi-völgybe, ahova végül a völgyvonulat aljában csörgedező patakocskán átkelve érkeztünk meg (19. kép). 
Hidasi-völgyet méltán tartják számon a Mecseki Kéktúra egyik legszebb szakaszaként, amely felvetés ezúttal is beigazolódni látszott. A páratlan természeti szépségekkel felruházott völgy vadregényes vonulatait járva ámuldozva néztük a mellettünk csordogáló patakot, ahogy a felszínét mardosó kősziklák zúgóin bukdácsolva kanyarog tova az ezer színű, tarka erdő útvesztőjében, melyhez a lankás völgyoldalak közé lopakodó, párás ködfátyol misztikus fényei nyújtottak káprázatos aláfestést (20-21. kép). 
Mire felocsúdtunk a kora reggeli káprázatból, azon kaptuk magunkat, hogy a kellemes hangulatú, kitaposott ösvényt tovább koptatva elsuhantunk a völgy névadó forrásának (Hidasi-forrás) szépen kiépített, patakmederhez simuló kifolyója mellett, majd nemsokára a hely fő látványosságának számító Csurgó mohás vízeséséhez érkeztünk, melyen keresztül egy bágyatag oldalér siet egyesülni a völgyben buzgón meanderező főárammal (22-23. kép).
Miután adóztunk a szépség oltárán és megcsodáltuk az egyedi természeti jelenség kusza formáit, felkapaszkodtunk a közel 6 méteres sziklafal tetejébe, majd kéretlen-kelletlen felszálltunk a rettegett sárga kereszt vad hullámvasútjára. A elnyújtott, helyenként kifejezetten brutális kaptatókkal, és meredek ereszkedésekkel fémjelzett szakasz első feladványaként a hirtelen utunkat álló Hidasi-hát mogorva emelkedőjével kellett megküzdenünk, melynek combos felső szakaszán szinte állva lehetett legelni (24. kép). 
Az emelkedő ritmusát megtörő, nyitott gerincúton átbukva egy lélegzetvételnyi időre békésebbé szelídült talpunk alatt a terep, de mindössze csak annyi ideig, míg új erőre kapva fejest nem ugrott a Sín-gödörbe. Amint a rohamléptekben ereszkedő lejtmenettel leértünk a meredek hegyoldalak közé szorult, szűk völgy aljába, úgy nyomban át is keltünk egy vékonyka éren, majd lendületből nekirugaszkodva megrohamoztuk a völgy É-i oldalának hosszúra nyúló, sunyi emelkedőjét. A lépteinktől zörgő levelek szőnyegén szép lassan bekúsztunk a vékonyka fanövendékek fonódó ágainak alagútjában, melyen egyenesen a zöld sáv jelzés széles gerincútjára küzdöttük fel magunkat (25. kép). 
Túljutva a hullám csúcspontján, elsétáltunk egy tátongó erdőirtás mellett, majd újfent keblünkre ölelve az erdő végtelen rengetegét, alászálltunk a Vár-völgy felé zuhanó sárga kereszt féktelen földútján. Lefelé száguldozva a hatalmas fák oltalmat gyújtó lombjai alatt egyenlőre még ellenálltunk az ilyentájt csodálatosan szép völgy csábításának, és helyette inkább a piros sávhoz csapódva, látogatást tettünk a közeli Máré-vár letűnt korokat idéző, ódon falainál, egyszersmind begyűjtöttük harmadik ellenőrzőpontunkat (26. kép). 
A tengerkék égbolt vászna előtt, szertelen napsugarakkal kokettáló öreg vártól továbbindulva maradtunk a Dél-Dunántúli Piros Túra festőien szép nyomvonalán, melynek kitaposott ösvénye kígyózva kúszott végig a meredek völgyoldalban. Sétánk során az ezer színben vibráló, őszi erdő legszebb arcát mutatva ölelt körül minket, melynek nyugalmát csak a számtalan forrás táplálta kis patak csobogása törte meg (27-28. kép). 
Azzal egy időben, hogy az Iharos-kút moha lepte forrását érintve kiléptünk a völgy aljában végigosonó, keskeny aszfaltút kopott felszínére, csatlakoztunk a Vár-völgyi Geológiai Tanösvény nyomvonalához is, melynek tanúbizonyságaként hamarosan különleges formájú sziklaképződményeket csodálhattunk meg völgyet határoló, meredek hegyoldalakban (29-30. kép).
A túránk rendkívül élvezetes és rengeteg látnivalóban dúskáló szakaszának végéhez közeledve nemsokára elhagytuk a rideg aszfaltot, és bokáig gázolva a száraz avarban szép lassan becsoszogtunk a Pásztor-forrás üde tisztásra. Kihasználva a ragyogó alkalmat a völgyet lezáró, combos kapaszkodók előtt, nyomban odaléptünk a bővízzel feltörő forrás masszív kifolyójához és kortyoltunk egyet annak hűsítő vizéből (31-34. kép).
Miután a frissítő, tiszta víz hatására új erőre kaptunk, jöhetett is az az ominózus kaptató, melyen hosszú és meredek vágtába kezdtünk, fel egészen a Dögkút-tető, jelzésekben tobzódó elágazójáig (35. kép).
A sok opció közül választásunk végül a sárga sáv - kék kereszt - zöld háromszög fonódó jelzéseire esett, melyek útmutatását követve, egy igen könnyed lejtmenettel hangolódtunk a hamarosan utunkat álló Cigány-hegy büszke magaslata előtt. Amint elértük a hegy lábát, nyomban elhagytuk az odáig kísérő széles földutat, és egy kissé elvadult szekérúton indítottuk meg a csúcstámadást. Felérvén a gerincre, még mielőtt átbuktunk volna a napsütötte, D-i lejtőkre, természetesen nem hagyhattuk ki, az 524 méter magas hegycsúcsot megkoronázó kilátó égbetörő monstrumát (36. kép).
Ahogyan azt a képek is tanúsítják, ez a kis extra kitérő abszolút megérte a fáradozást, hiszen, amint felkapaszkodtunk a csavarodó lépcsősor tetejébe, eszméletlen szép körpanoráma tárult elénk. A Vár-völgy mélyen szántó vonulataitól elkezdve, akár egészen a Zengő és Hármas-hegy távoli kettőséig követhettük nyomon, ahogy a háborgó tengerként hullámzó, tarka erdők vibráló sokszínűsége megfesti a tájat (37-40. kép).
A lélegzetelállító élményt elraktározva magunkba, végül újra felvettük túránk fonalát és a Cigány-hegy köves, meredek lejtőinek nekirugaszkodva leereszkedtünk a Dél-Dunántúli Kéktúra jelzésére, és csatlakoztunk a Kisújbánya felé siető, megviselt műúthoz. Rövid sétát követően, a lomhán kanyarodó aszfaltcsík nagy hirtelenséggel meredek ereszkedésbe csapott át, melyen egészen a település határát őrző Klumpás Fogadóig csorogtunk le, ahol tárt karokkal és nem mellesleg rendkívül finom túrós rétessel vártak minket negyedik ellenőrzőpontunk őrei (41-44. kép). 
Megtöltvén hasunkat az ízletes ínyencséggel megköszöntük a szívéjes vendéglátást, majd engedelmeskedvén a túra hívó szavának útra keltünk. A közeli faluközpont érintésével hamar elsuhantunk a Szt. Márton kápolnát rejtő, magas fenyőfák susogó lombjai alatt, majd szalagozás követve, szellősen sorakozó, takaros hétvégi házak sorfala előtt kapaszkodtunk fel a páratlan szépségű Miske-tetőre (45-46. kép). 
Elérvén az évszaktól függetlenül káprázatos hegytetőt, ezúttal sem kellett csalódnunk a békésen hullámzó, mesebeli tájban, melynek alpesi legelőket meghazudtoló rétjei ezúttal is látványos egyveleget alkottak az őket körülölelő, őszi erdőségekkel (47-49. kép).    
Túljutván a szélesen elterülő lankákon, hamar visszatértünk a fák sűrű rengetegébe, ahol némi küzdelem árán meglovagoltuk a Hárs-tető Ny-i lejtőinek könnyed hullámait, majd mindez zárásaként egy rövid, de meredek lejtő formájában féktelen fejest ugrottunk a Diós-kúthoz (50. kép).
A békésen csordogáló forrást elmellőzve átkeltünk egy keskeny erdészeti úton, majd a meredek völgyoldalak közé ékelődött vízmosás ritmusát felvéve, meghitt nyugalomban ereszkedtünk alá a közeli Püspökszentlászló bájos településére. A méretes tölgyfák takarásából hamarosan elő is bukkantak a régi dicsfényében pompázó püspöki kastély és templom fehéren ragyogó falai, melyek árnyékától övezve egészen a Hettyey-forrás pihenőjéig sétáltunk, hogy begyűjtsük legújabb állomásunkat (51-53. kép).
A csodálatosan szép arborétummal egybeolvadt templomot hátunk mögött hagyva, nehéz szívvel búcsúztunk a Zengő lábánál megbújó, idilli kis falucskától, melynek végül a sárga sáv - kék négyszög fonódó jelzéseivel közösen intettünk búcsút (54. kép).
Kelet felé törő, lustán kapaszkodó emelkedőkkel megküzdve hamarjában felértünk, a nem is oly rég keresztezett erdészeti útra, ahol dobva egy balost, rövid ideig mellé szegődtünk. De tényleg csak néhány méter erejéig, hiszen kisvártatva ismét keblére ölelt minket a varázslatos erdő, melynek rozsdaszínű, kanyargós útjain szép csendesen felkúsztunk a Szamár-pihenőhöz (55. kép).
Szamár-pihenőn átsurranó zöld sávot keresztezve, gyorsan átbuktunk a Somos-hegyről lefutó, lendületes lejtőkre, melyek ritmusát tartva pillanatok alatt kiértünk az erdőből, és a Kisújbánya hátárában elterülő legelők lankáin komótosan poroszkáló tehéncsordák legnagyobb meglepetésére becsorogtunk a település K-i fertájába (56-57. kép). 
De ezúttal csak villámlátogatást tettünk a békés kis faluban, amely csupán felvezetője volt a Mecseki Kéktúra egyik, ha nem a legszebb szakaszának, azaz a páratlan szépségű Óbányai völgynek. Mindenféle totojázást mellőzve azonnal be is vettük magunkat a meredek hegyoldalak által közrezárt, szűk völgyvonulatba, melynek vadregényes ösvényét járva nem győztük kapkodni fejünket az egymást érő csodák láttán. Először is a Bodzás-forrás hűsítő vízzel váró, csobogó kútja szegélyezte utunkat, melyre rá nem sokkal a völgy fő nevezetességeként számon tartott Ferde-vízesés különleges formái és Csepegő-szikla élményszámba menő vízesése ejtette rabul kíváncsi tekintetünket (58-60. kép).     
Ahogy minél mélyebbre hatoltunk eme csodálatos természeti jelenségek között sétálva, úgy egyre hangosabbá vált az ösvényünket kísérő kis patak, melynek hömpölygő vízfolyását lépten nyomon tarajos kősziklák szabdalták fel, megannyi apró vízesését és zúgót varázsolva a folyton változó patakmederbe (61-64. kép).
Ilyen környezetben szelve a kilométereket sajnos igen hamar tovaszállt túránk ezen szakasza, és a bódulatból ocsúdva egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a völgy mélyéről előbújva már a Pisztrángos-tavak békés partjainál járunk (65. kép).
Ez egyben azt is jelentette, hogy megérkeztünk a Mecsek kis ékszeres dobozának számító Óbányára, melynek főutcáján sétálva kellemes hangulatú, sváb stílusban épül házak néma sorfala előtt haladtunk egészen a falu központjában álló templom - kocsma kettőséig (66-69. kép).
A helyi krimónban megbújó ellenőrzőponton túljutva rögvest ráfordultunk a D-felé törő zöld kereszt vad földútjára, mely a Döngölt-árkon keresztül kapaszkodva rendkívül kimerítő erőpróbára sarkallt minket. Egy igen hosszúra nyúló és meredek kapaszkodó személyében, majd 1,5 kilométeren át tartott ez a fárasztó küzdelem, de végül csak sikerült feljutnunk a magányos Ötös úti kunyhó aprócska tisztására (70-71. kép).
Amint átkeltünk a Langhöhe felől érkező széles gerincút poros nyomvonalán, a zöld kereszttel néma egyezséget kötve kicsit rápihentünk az iménti megpróbáltatásokra. De miután pár száz méter elteltével ismét lélegzetvételhez jutottunk, hirtelen nagy ívben nekirontottunk a Réka-völgybe zuhanó hegyoldalak meredélyeinek, melyek rohanó tempóját magunkévá téve, csakhamar le is értünk a vadregényes völgyvonulat aljába. Ott aztán jobbra fordultunk a piros kereszt utasításait követve, és a vékonyka, kitaposott ösvényen mentén hosszasan szeltük a kopaszodó fák és tépett bokrok sűrű rengetegét, miközben párszor megbirkóztunk a mellettünk csordogáló patak sekély vízfolyásával is. Végül így érkeztünk meg a völgyet elzáró Réka-kunyhó mesebeli tisztására, ahol a jellegzetes formájú, kis házikó fogadott minket nagy magányában (72-73. kép).  
A Réka-kunyhó és a tőle pár méterre arrébb ülő Etelka-forrás kettősének fürkésző tekintetétől övezve szép komótosan beballagtunk az előttünk tátongó völgynyílás szélesre tárt kapuján, ahol a göcsörtös faóriásokat kerülgetve hamarosan nekigyürkőztünk a fölénk magasodó, marcona emelkedőknek, melyek lényegében már a Zengő csúcsáig tartó erőltetett menetünket vezette fel (74. kép).    
Ahogy egyre feljebb jutottunk a színes köntöséből vetkőző, sűrű erdőben, úgy a keskeny ösvényünk nemsokára széles földúttá dagadt, melynek hosszúra nyúló, monoton kapaszkodását tartva egészen a Zengő-kő emlékhelyéig kalauzolt minket (75. kép).
A csúcstámadás ritmusát megtörő kis rét pihentető tisztása bizony kellett a lelkünknek, hiszen ahogy feltekintettünk az előttünk tornyosuló Zengő irdatlan magaslatára elkerülhetetlenül szembesültünk vele, hogy a munka dandárja még csak eztán következik. Miután utolsó erőtartalékainkat mozgósítva megacéloztuk magunkat, szép lassan nekilendültünk a Zengő É-i oldala felől támadó, brutális emelkedőknek, melyek "vendégszeretetét" közel 1 kilométeren át élvezhettük. Minden egyes méterért keményen megküzdve, lomhán vánszorogtunk az ég felé törő vad ösvényünkön, de lassacskán azért csak sikerült a táj fölébe kapaszkodtunk, ahol csupasz fák takarásából hamarosan kibontakozott a Zengő-kilátó betonmonstrumának szívet melengető látványa (76. kép). 
Az utolsó méterekre megszelídülő jelzésünk mentén már könnyedén repítettek lábaink, így a Zengő-vár romjai mellett elsuhanva rögvest lejelentkeztünk a Mecsek legmagasabb csúcsát (682 m) bitorló ellenőrzőpontunkon, ahol a többi résztávval egyesülve igazi túrahad fogadott minket (77-80. kép). 
A ragyogó napsütésben sütkérezve kicsit rápihentünk az iménti traumára, majd miután ismét normalizálódott pulzusunk, búcsút intettünk a nyüzsgő pontnak. A sárga háromszög fonalát felnyalábolva hosszú ereszkedésnek néztünk elébe, azonban mielőtt túlságosan elragadott volna minket a hév, néhány pillanat erejéig megálltunk a csúcstól nem is oly távol eső, magányos kereszt mellett, ahonnan lopott pillantásokat vethettünk a hegy lábánál terpeszkedő Püspökszentlászló mesebeli házaira (81-82. kép). 
A továbbiakban aztán elengedtük a gyeplőt, és néhány átvezető, sík szakaszt leszámítva szinte mindvégig csak lefelé rongyoltunk a Zengő DNy-i oldalában. Ahogy egyre lejjebb jutottunk a féktelen lejtők hullámvasútját meglovagolva, úgy ereszkedett velünk is ütemesen az őszi Nap, melynek bágyatag fénye misztikus hátteret kölcsönözött a távoli Misina magaslatán trónoló pécsi tv-toronynak (83. kép). 
Túránk végéhez közeledve aztán szép lassacskán kiértünk a sűrű erdőségek ölelő karajaiból, melyek helyébe előbb még csak magányos pincészetek és hétvégi házak foghíjas sora lépett. A helyi borvidék békés lankáin keresztül végül az út Hosszúhetény ÉK-i csücskébe vezetett, ahol az ismerős utcákat járva rövidesen megérkeztünk a célba, ahonnan órákkal ezelőtt nekivágtunk hosszú menetelésünknek (84-85. kép). 
Az iskola belsejébe toppanva nagy örömmel üdvözöltek minket a már beérkezett túratársak, valamint a lelkes szervezői gárda, akiktől nyomban át is vehettük az egész napos fáradozásainkért járó oklevelet és kitűzőt. Ezzel azonban még koránt sem volt vége az élvezeteknek, hiszen a remekbeszabott nap megkoronázásaként még megvendégeltek minket egy tál istenien finom babgulyással a Tavasz vendéglőben, hogy a kemény munkában elcsigázott testünket kényeztethessük némi meleg étellel (86. kép).
Zárszóként mi mást is mondhatnék az idei "Mecsek 1800"-ról, minthogy ismételten a mecseki ősz egyik legszebb és legélvezetesebb túrájának lehettünk részesei, mely a rengeteg látnivalójával, az ősz hamisíthatatlan hangulatával, a profi szervezéssel, és a kellemesen nehéz kihívást jelentő terepével igazi csemege túrázó berkekben. Csak ajánlani tudom!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése