Táv: 65,1 km
Szint: 2475 m
Időpont: 2015.10.31.
Rajthely: Budapest
Miután az elmúlt évben volt szerencsénk belekóstolni a "Piros túrák" különleges atmoszférájába, és meglehetősen kellemes élményekkel gazdagodva hagytunk hátunk mögött, így idén nem volt kérdés, hogy repetázni fogunk. Ennek köszönhetően nagy izgalommal és nem kevés elszántsággal vettük az irányt, a Csillagház Ált. Iskola felé, ahol megannyi túratársunk nyüzsgő forgatagában már rutinosan helyezkedtünk a rajtasztalok körül. Mivel kellően időben (még a HÉV-el érkező áradathullám előtt) érkeztünk, így az elsők között estünk át az ilyenkor megkövetelt adminisztráción, mely az előnevezésnek hála pillanatok alatt meg is volt. Óramű pontossággal, pontban 6.00-kor sikerült is elrajtolnunk a túrán, melyen csak úgy, mint egy évvel korábban, ezúttal is a 65-ös távot választottuk, ami logisztikailag a legkényelmesebb volt számunkra.
Az utcára kilépve gyorsan elsüllyesztettük hátizsákjainkba, az egyébként igen profi és részletes itinerünket, hiszen agyunkat nem nagyon kellett erőltetni ilyen szempontból, ugyanis mindvégig csak azt az ominózus pirosat kellett követni, ahol meg netán kérdéses lett volna (nem volt) az útirány, ott első osztályú felfestések tereltek a helyes útra. Így az épített környezet mogorva betonszörnyei között kígyózva hamar keresztülfűztük magunkat a kerület külső szegletén és egy bemelegítő kaptatót abszolválva felkapaszkodtunk a dombtetőn elterülő, ködös ugarra (1. kép).
Széles karámok dércsípte futtatói és néhány magányos tanya között elsuhanó, kopott szekérút mentén haladtunk egészen az Üröm felé siető műút rideg aszfaltjáig, melyen átkelve hamarosan belevágtunk kitartó kapaszkodásunkba Nagy-Kevély csúcsának irányába. Az éppen ébredező, őszi nap narancssárgán izzó sugaraitól simogatva kezdetben egy rögös földúton gyalogoltunk, az Ürömi Tanösvény jelzéseitől kísérve, mígnem hegy hirtelen jobbossal bevettük magunkat az ezer színű erdő kusza rengetegébe, ahol rövidesen keskeny ösvénnyé szelídült jelzésünk (2-3. kép).
A sűrűn tekergő, csavarodó ösvényünk vonalát tartva rendkívül hangulatos, sziklás erdei szakaszon kalauzolt keresztül minket a túra, ahol a száraz avar zörgő levelei közt gázolva nem győztünk betelni a természet szépségeivel (4-5. kép).
Pedig az igazi látnivaló ekkor még hátravolt, ugyanis miután kiértünk a göcsörtös faóriások rengetegéből, hirtelen feltárult előttünk a világ. Az álmatag napsütés fényében sütkérező, csupasz mészkősziklák fehér masszívumai, mint a megfagyott tenger hullámai, úgy tornyosultak a környező vidék fölé, míg alant a szélesen elterülő völgyet kissé barátságtalan, párás levegő ülte meg, mely némileg bekorlátozta a látási viszonyokat, de mindezek dacára is lélegezetelállító volt a látvány (6-8. kép).
A fenséges panorámától megbabonázva szinte észre sem vettük, de alig telt bele néhány perc és híretlen belefutottunk első ellenőrzőpontunkba a nyitott hegyoldalban (9. kép).
Idén már meg sem lepődtem, hogy Ferit ismét pontőrködésen kaptam, így a találkozás örömére váltottunk is néhány szót. Eközben természetesen megállás nélkül kattogtak a fényképezőgépek, persze nem mellesleg a pecsételés sem maradhatott el :) (10-12. kép).
Miután a rövid pihenőt követően ismét felvettük a hegy oldalában lavírozó, kitaposott ösvény fonalát, alig tettünk meg néhány métert, amikor jelzésünk gondolt egyet, és fejest ugrott a lentebb elterülő erdőségek irányába. Ezt látva igencsak fel kellett kötnünk a gatyának, hiszen a meredeken ereszkedő, rendkívül technikás terepen, csúszós sziklatömbök között szálltunk alá, az elszabadult, szilaj csikó módjára vágtató ösvényen (13. kép).
Dübörgő lendületünket végül a piros sáv - kék sáv - sárga sáv jelzésekben tobzódó elágazója fogta meg, már jócskán a lombjuktól szabaduló, szálas fák gyűrűjében (14. kép).
Ezt követően már jóval békésebben, de azért továbbra is kitartóan ereszkedtünk a végtelenül hangulatos őszi erdők vendégszeretetét élvezve. A jó hangulatban töltött, könnyed szakaszon rohamtempóban fogyasztottuk a kilométereket, és csakhamar megérkeztünk Csobánka házainak szomszédságába, ahol a helyi tanösvénnyel karöltve felkapaszkodtunk az Oszoly marcona sziklafalainak lábához (15. kép).
Miközben tisztes távolból kísértük a fölénk magasodó, monumentális természeti képződményt, meglovagoltuk csapongó ösvényünk hullámait, majd végül leereszkedtünk a Csobánkát keresztülszelő Fő út széles aszfaltjára. De amint elértük a nyirkos, csúszós műút felszínét, nem a település csalogató központja felé vettük az irányt, hanem hosszas aszfaltkoptatásba kezdve továbbra is É-felé tartottunk (16-17. kép).
A könnyen járható, egyenletes országút csapásirányát felvéve, szinte azonnal fénysebességre kapcsoltunk, hiszen némi nosztalgiázásba kezdve felidéződtek bennünk a tavalyi túra emlékei. A közelgő frissítőpont kellemes emlékeitől megrészegülve pillanatok alatt a Csikóváraljai turistaház felé törő, kopott gazdasági út leágazásánál találtuk magunkat, melyen befordulva már csak néhány méter választott el minket a kánaántól (18-20. kép).
Pecsétet ezúttal nem, de helyette kaptunk minden mást, mi szem, s szájnak ingere. Valódi fejedelmi ellátásban részesülhettünk, amiért külön köszönet, hiszen ez nem éppen mindennapi jelenség teljesítménytúrákon. A felsorakoztatott, bőséges repertoár minden egyes elemét talán fel se tudnám sorolni, de a lényeg, hogy mindenki kedvére falatozhatott belőle. Persze ezt a dőzsölést nem lehet megúszni büntetlenül, hiszen ezt követően kissé nehéz hassal és kábán vettük fel ismét a túra ritmusát. A hirtelen csípős hidegbe forduló erdőben kanyarogva, azonban gyorsan ledolgoztuk az extra kalóriákat, és egy rövid felvezető szakaszt követően hamarosan átkeltünk egy kis patak vékonyka vízfolyásán, majd nekigyürkőztünk a fölénk magasodó hegyoldalnak (21. kép).
Ami ezután várt ránk, az tulajdonképpen egy rendkívül hosszúra nyúló, és kitartóan kapaszkodó hegymenetként lehetne jellemezni, amely persze tartogatott könnyedebb, pihentető szakaszokat, de a Tölgyikrekig tulajdonképpen végig csak felfelé haladtunk. A végtelennek tűnő erőpróba során nagyon lassan vánszorogtak a lomha, ólom súlyú kilométerek, de az igazat megvallva nem is bántuk, hiszen a gyönyörű őszi erdők, melyeket ez idő tájt keresztülszeltünk egyszerűen varázslatosak voltak. Az újfent verőfényes napsütésbe forduló táj minden egyes szegletében, csak úgy vibráltak a színek melyet a tarka köntösükbe öltözött fák tártak elénk ezen a csodálatos októberi napon (22-24. kép).
A mennyezetként fölénk boruló gigászi faóriások oltalmat nyújtó rengetegét helyenként hatalmas, éktelenkedő erdőirtások szakították meg, ahol zavartalanul sütkérezhettünk az évszakhoz nem igazán passzoló, melengető napsütésben, de ez semmi esetre sem rombolta az illúziót, sőt (25. kép)!
A varázs némileg csak akkor tört meg, mikor végre elértük 2. ellenőrzőpontunkat a Tölgyikreknél. A környéket sujtó, durva fagykárok óta először jártam erre, és fájó szívvel láttam, hogy az ég felé egykoron büszkén nyújtózkodó tölgyfába bizony igencsak belemart az idő vas foga, hiszen a vaskos törzsből kiinduló göcsörtös ágak élettelenül, megtörve feküdtek az avarban, lehangoló látványt nyújtva (26-27. kép).
No, de próbáltunk elvonatkoztatni a látványtól, és miután begyűjtöttük aktuális pecsétünket, görgettük tovább túránk folyamát. A sárga jelzést keresztezve rövidesen elhagytuk az oly régóta kísérő, széles erdei utat, és egy lendületesen ereszkedő ösvénynek nekirugaszkodva ismét élvezhettük az őszi erdők nyújtotta gyönyöröket (28-29. kép).
Amint szép lassan egyenletessé szelídült talpunk alatt a terep, úgy a végeláthatatlan erdőségnek is vége szakad egy éles vágással, és a Bükkipuszta tágas mezejére tévedtünk. A napsütötte széles mező szegélyén sétálva átmenetileg csatlakozott hozzánk az Országos Kéktúra jelzése, mellyel közösen egy öreg szekérút enyhén hullámozó csapása mentén haladtunk tovább ÉNy-felé (30-33. kép).
A hatalmas rét végébe érve aztán dobtunk egy jobbost, és néhány száz méteren át elnyújtott erdészeti utak egyenesein haladtunk. Egészen addig, amíg egy éles balkanyarral ismét bevettük magunkat a fák sűrű rengetegébe, és a továbbiakban klasszikus erdei utak vonalát követve egyre mélyebbre hatoltunk a gyönyörű Király-völgyben. Az enyhén hullámzó, lapos domboldalak között bokáig gázoltunk a frissen hullott, zörgő avarban, melynek szemkápráztató színkavalkádja szinte mesébe illő volt. Ebben a tarka mesevilágban csakúgy repült az idő, és rohamtempóban suhantunk el a Király-kút szépen kiépített forrása mellett, majd nem sokra rá kereszteztük a Király-kúti-nyereg műútját is (34-35. kép).
Kitartóan csörtetve tovább a piros jelzés kígyózó ösvényén, hamarosan egy meredek partoldalak közé szorult, tátongó vízmosás mellé szegődtünk, melynek vadregényes vonulata mentén egyre mélyebbre hatoltunk az ismeretlen vadonban. Ahogy a talpunk alatt vonagló ösvények és szűk erdei utak egyre inkább kezdtek lendületbe jönni, úgy iramodtunk neki mi is mindinkább a tájnak, mígnem egy jó iramú, bár a sok levél alatt meglapuló kőtől nem igazán bokabarát csapáson leértünk a Szőke-forrás-völgy széles kőhíjához (36-37. kép).
Átkelve a lusta kis patak fölé görnyedő, masszív hídon, még egyszer megcsodálhattuk a hátunk mögött tátongó völgyvonulat párában fürdőző hasadékát, melybe izzó tőrként hatoltak be az őszi Nap vakító sugarai. A festői képpel betelvén továbbindultunk az előttünk húzódó, széles földút mentén, majd jó 300 méter múltán jelzésünk gondolt egyet és alászállt a mellettünk csordogáló, tiszta vizű patak hatalmas kőgörgetegekkel teli medréhez (38-40. kép).
Néhány könnyed patakátkelléssel tarkítva egy ideig társul szegődtünk a békésen csörgedező vízfolyás mellé, miközben az egyre táguló völgyet járva mindinkább szellősebbé formálódott körülöttünk az erdő. Ez időtájt, mint egy masszív gyűjtőérhez, folyamatosan csatlakozták hozzánk a különböző egyéb jelzések is, mit például a Rám-szakadék felől érkező zöld sáv, a Lukács-árok felől érkező sárga sáv, vagy éppen a Prédikáló-szék felől érkező piros háromszög. Az örvénylő jelzés kavalkád közepette végül egy kényelmes kis ösvényen futottunk be a néhány éve felújított Kaintz György-forrás és a mögötte szerényen megbújó Szentfa-kápolna turistacsalogató, üde rétjére (41-43. kép).
Néhány pillanatra megállva hagytuk mi is magunkat, hogy átjárjon a meghitt és nyugodt helyszín szelleme, majd a kápolna fölé kapaszkodva folytattuk tovább túránkat. A kissé hullámzó, de kifejezetten könnyed ösvényen szinte röpítettek előre lábaink, így csakhamar azon kaptunk magunkat, hogy a méretes faóriások helyét szép fokozatosan átvették körülöttünk a változatos formájú és méretű családi házak. Ez egyben azt is jelentette, hogy megérkeztünk Dömösre, így hát felvettük a kanyargós aszfaltút ritmusát, melyen pillanatok alatt be is értünk a település központjába (44-45. kép).
Arról a bőségről, ami a helyi katolikus templom mellett tanyát vert ellenőrzőponton várt minket, arról ódákat lehetne zengeni. Kedves vendéglátóink ismételten válogatott finonmságokkal kínáltak minket, ahol a sajttól, elkezdve az olívabogyón és a parizeres kenyéren át a Nutellás kekszig sok minden fellehető volt, hogy csupán csak néhány dolgot emeljek ki. Gondolom nem kell mondani, töltekeztünk is rendesen (46. kép).
Amikor már annyit ettünk, hogy a hasunk mázsás ólomsúlyként húzott a föld felé, megköszöntük szépen a szívélyes vendéglátást, majd, mint a jóllakott kisóvodások, tovább gurultunk. A pontot hátunk mögött tudva gyalogoltunk egy keveset a Dömöst átszelő 11. sz. főút mellett, majd végül a temető részegen dülöngélő kőtáblái mellett kapaszkodva bújtunk ki a házak sűrűjéből (47-48. kép).
A település utolsó bástyájaként elhaladtunk még a Dömösi Prépostsági romok letűnt korokat idéző, néma kőfalai mellett, majd a Duna túloldalán magasodó Börzsöny marcona vonulataival farkasszemet nézve visszatértünk a természet lágy ölére (49-50. kép).
Még a töredékét sem sikerült megemészteni a Dömösön elhabzsolt finomságoknak, amikor piros jelzésünk békés nyugalmából ocsúdva betért egy meredek lejtők közé szorult, szűk völgyvonulatba, melynek elnyújtott és kifejezetten fárasztó meredélyeivel viaskodva hosszas kaptatóba kezdett. Klasszikus erdei utak vonala mentén haladva, ezt követően elvétve akad ugyan egy-két pihentető szakasz, de végtelennek tűnő kilométereken át szinte csak felfelé kapaszkodtunk. Az erőltetett menet csúcspontját egy hatalmas erdőirtáson keresztülvágva értel el, ahol olyan meredek lejtőkkel küzdöttünk, hogy szinte már állva lehetett legelni. Meg kell jegyezni azonban, hogy a lélegzetelállító panoráma, azért derekasan kárpótolt mindenért(51. kép).
Viszont, miután azon az ominózus erdőirtáson megvívtuk heroikus csatánkat a hegyoldallal, már nem kellett sokat gyalogolnunk, és a fák közé visszatérve hamarosan felértünk a Szakó-nyeregbe. A turistajelzések kereszteződésében található kis tisztáson szembetalálkoztunk 4. ellenőrzőpontunk őreivel, mely ragyogó alkalmul szolgált arra, hogy egy kicsit megpihenjünk, mielőtt még megindítjuk utolsó rohamunkat Dobogókő felé (52. kép).
Jól esett a lélegzetvételnyi pihenő, de miután hitelesítették ottjártunkat, nem volt mese, indulni kellett tovább. D-felé fordulva alig vettük fel ismét túránk fonalát, amikor már újabb, combos emelkedők állták utunkat, melyek lustán kígyózó szerpentin formájában kapaszkodtak fel Tost-szikla csúcsa alatt megbújó Ilona-pihenőhöz (53-54. kép).
Elsuhanva a hegytetőt őrző obeliszk kopott kőtömbje mellett, piros jelzésünk ösvénye már klasszisokkal barátságosabb formát öltött. Levetkőzvén a korább vad kaptatók zabolátlan ritmusát, egy kifejezetten kényelmes, enyhén emelkedő gerincútra váltottunk, melyen nyíl egyenesen haladtunk Dobogókő felé. Ugyan az ösvényt körülölelő, méretes bükkfák bőszen takarták szálas törzseikkel a kilátást, de azért beékelődött egynéhány foghíjas szakasz, ahol szemezhettünk a Duna túlpartján pöffeszkedő Börzsöny púpos hegyeivel (55-56. kép).
Majd 2 kilométerünkbe tellett, mire elértük a Dobogókő előhírnökeként elénk siető Rezső-kilátó kiugró kőszikláját, melynek környékét szép számban lepte el, a csodálatos őszi időben kimerészkedő természetjárók hada (57-58. kép).
A teljesítménytúrán lévő kollégák többsége gondolkozás nélkül húzott el a páratlan kilátással kecsegtető kilátó lapos placca mellett, pedig milyen gyönyörű is volt a mesebeli táj. Még egy impresszionista festő vásznát is meghazudtolóan sok színben kápráztak a hegy lábánál elterülő végtelen erdőségek, és mélyen szántó völgyvonulatok kusza egyvelege (59-61. kép).
Nehezen szabadulva a lebilincselő látványtól, de végül csak visszatértünk a kijelölt ösvényre, melyen gyorsan haladva szlalomoztunk tovább a hömpölygő kirándulók hangos forgatagán át, mígnem megérkeztünk túránk következő állomására. Az Eötvös Lóránd Menedékház mellett azon nyomban be is gyűjthettük aktuális pecsétünket, majd a tágas ligetet belengő babgulyás illat, illetve füstfelhő vaskos függönyén keresztülhatolva megindultunk D-felé (62. kép).
Dobogókő hétvégi házai közt burjánzó jelzéskavalkád közepett hamar elbúcsúztunk a civilizáció utolsó maradványaitól, és egy hangulatos eredi ösvénynek nekilendülve hosszas ereszkedésbe kezdtünk a lehullott falevelek közt csörtetve (63. kép).
Meglovagolva a lendülettel teli lejtőkön alábukó piros jelzésünk csapását egészen Pilisszentkeresztig szálltunk alá, melynek épületei közé betérve lendületből keresztülfűztük magunkat a település főutcája mentén (64-68. kép).
A katolikus templom, majd a temető érintésével gyorsan a falu túlvégén találtuk magunkat, ahol jobbra fordulva egy kissé elvadult horhos sötét alagútjában, felküzdöttük magunkat egy tágas legelő szélébe. A kövér, zöld fűszálak és a tiszta égbolt tengerkék színeinek kontrasztos vibrálásától aláfestve sétáltunk tovább a rét szélében kanyargó szekérút kikoptatott vájatában, megcélozva az előttünk elterülő erdőfoltot, miközben fél szemmel a hátunk mögött elterülő Pilisszentkereszt egyre zsugorodó látképét vizslattuk (69. kép).
Miközben átvágtunk a sűrű erdőn, kereszteztük a zöld sáv jelzését, majd a sárga keresztel karöltve Pilisszántó É-i szegletében bukkantunk elő ismét a napfényre. A település szíve felé tartó, kopott aszfaltúhoz csatlakozva megtettünk néhány száz métert D-i irányba, majd egy hirtelen jobbossal belefutottunk egy újabb frissítőpontba (70-71. kép).
Talán mondanom sem kell, újabb bőségtálak alatt roskadozó asztalok sorakoztak az út mellett, amiből már inkább megszokásból, mintsem éhségből csipegettünk pár falatot. Amint feltöltöttük kalóriaraktárainkat, köszönetet mondtunk a kedves vendéglátóinknak, és a Ny-felé rohanó, poros, murvás úton nekigyürkőztünk egy könnyed emelkedőnek. Sajnos csak tisztes távolságban haladtunk el az egykori mészkőbánya gyomrában kialakított Szikla színház, illetve a Boldogasszony kápolna mellett, melyekből így semmit nem láthattunk, de helyettük kárpótolt minket a bal kézre eső Pilisszántó lenyűgöző látképe (72-74. kép).
Haladási irányunkat néhány száz méter elteltével egy hirtelen balos törte meg, mellyel elhagytuk a poros földutat és lendületes ereszkedésbe kezdtünk a nyitott hegyoldal alacsony bokrai között. Néhány gyors kanyart abszolválva hamar visszavezetett minket piros jelzésünk a védett erdőbe, ahol egy széles erdei út mellé szegődve meg sem álltunk a 2 kilométerrel arrébb lévő Csévi-nyeregig, amely már 6. ellenőrzőpontunkat jelentette (75. kép).
Igazolást követően egy D-i irányba tartó, hosszú egyenes mentén szeltük tovább a tarka erdőséget, mígnem a fák közül előbújva, újfent kövér legelők szélébe találtuk magunkat. A pirosan izzó csipkebogyó bokrok által szegélyezett, zöldellő mezők ritmusosan hullámzó vonalát követve, egy kikopott szekérút kalauzolt minket keresztül a nyílt terepen, melynek túlsó végén elhaladtunk az egykori mészégető kemencék közelében, majd DNy-felé véve az irányt visszacsorogtunk az erdőbe (76-77. kép).
Szép lassú, és kevésbé látványos emelkedők felvezetése közepette elhaladtunk az Iluska-forrás szebb napokat is megélt kifolyója mellett, majd miközben megkerültünk egy vadkerítéssel körülvett erdőirtást, igencsak beleerősített a terep. A brutális hegymenetbe átcsapó kapaszkodás közepette végül komoly küzdelmek árán húztuk fel magunkat a Fehér-hegy 392 méter magas csúcsára (78-79. kép).
A hegy meghódításával természetesen nem ért véget csapongó hullámvasutazásunk fárasztó menete, hiszen egy könnyed lejtmenetet meglovagolva alig ereszkedtünk le a Vörös-hegy nyergébe, már újfent felfelé baktattunk. Igaz a Vörös-hegyre vezető ösvények sokkalta barátságosabb formát öltve terelgettek minket a kopaszodó fenyőfákkal teletűzdelt, szellős erdőfoltokon át, melyek között kilesve néhol igazán lenyűgöző panorámát véltünk felfedezni (80-81. kép).
A Vörös-hegyet követően aztán lényegében már csak lefelé tartott sűrűn kanyargó ösvényünk zabolázatlan kígyója, melynek karcsú csapása sebesen fűzte keresztül magát a D-i lejtők fenyvesekkel, tölgyesekkel tarkított lejtőin. Nekilendülve a jó tempójú szakaszon, mi is hamar felvettük a ritmust és sebesen közelítettünk a messziről hallatszó 10. sz. főút felé. Csalóka módon azért eltartott egy darabig, mire leértünk a hegy lábához, de végül csak befutottunk a Kopár csárda tágas parkolójába, ahol kacéran csalogatott minket a finom gulyás illata. Gyorsan el is suhantunk a magányos csárda főbejárata előtt, majd miután becsekkoltunk a pontba, magunkhoz vettünk egy tállal az ízletes étekből (82-84. kép).
A kiadós étkezést követően igen nehezünkre esett továbbindulni, de azért dacolva az elemekkel (vagyis leginkább a teli hasunkkal) csak nekigyürkőztünk a még ránk váró, maradék kilométereknek. Gyorsan átkelve hát az országút széles aszfaltján, rögtön betértünk a szemközt elterülő erdőbe, ahol alig tettünk meg pár száz métert és hirtelen megérkeztünk a Kakukk-hegy lábához. Ami ott várt ránk, az közel sem volt tréfa, hiszen a kaja kómából éppen csak révedezve meg kellett küzdenünk a gerincre vezető rövid, de annál intenzívebb ösvénnyel. A durva kaptatón rögtön el is égettünk pár száz kalóriát, de csak sikerült feljutni a kellemes hangulatú hegytetőre, ahol a laposan kúszó Nap utolsó erőfeszítéseként felénk szórt, narancssárga sugarai lángnyelvekként nyaldosták a fákat (85. kép).
A nem túl hosszúra nyúló gerincúton hamar átértünk a hegy K-i szegletébe, ahol gyorsan begyűjtöttünk egy ellenőrzőpontot, majd szépen lassan nekilódulva legördültünk a Pilisszentiván nyújtózkodó lejtőkön (86-87. kép).
Kisvártatva el is maradoztak mellettünk a fák, melyek helyébe szép fokozatosan családi házak kerültek. A település ÉNy-i szegletében könnyedén keresztül fűztük magunkat néhány utcán, majd D-i irányban, a Villa Negra érintésével, angolosan távoztunk. Egy széles erdészeti utat követve kezdetben a Jági Tanösvénnyel karöltve haladtunk, mígnem egy kisebb tavacska érintésével egyre mélyebbre vettük magunkat az erdőbe. Ezt követően klasszikus erdei földutak mentén haladva szeltük a vadon végtelen rengetegét, ámbár nem merészkedtünk túlságosan Pilisszentiván külső kerületeitől, sőt néhol még néhány házat is érintettünk (88. kép).
Nem sokkal hagytuk hátunk mögött a civilizáció utolsó nyomait is, amikor egy kerítéssel körülvett, tágas erdőirtás mellett ereszkedve hamarosan belefutottunk utolsó etető, azaz akarom mondani ellenőrzőpontunkba. Az elmaradhatatlan pecsételés mellett finom házi sütemény, rengeteg csoki és még sok egyéb finomság fogadott minket a ponton, melyet csak megkoronázta vendéglátóink mérhetetlen kedvessége. Számomra tavaly is, idén is ez volt a kedvenc állomása a túrának. Maradtam is volna még, de hát hívott a kötelesség, így a ponttól néhány méterrel lévő vadkerítésen átkelve kisvártatva jobbra fordultunk a Hosszú-árok, nevéhez méltóan hosszúra nyúló völgyébe. A rohamosan romló látási viszonyok közepette, egyenlőre még lámpa nélkül tudtunk haladni a kényelmes felvezetővel induló szakaszon, de ahogyan árnyak szép fokozatosan belopakodtak a kopasz fák szellősen sorakozó monstrumai közé, úgy lassacskán nekilódult talpunk alatt is a keskeny ösvény, és egyre csak feljebb küzdötte magát a meredek lejtők egyenetlen terepén. A szakasz méregfoga viszont csak azt követően érkezett el, miután egy éles balossal D-felé fordultunk és nekirugaszkodtunk a völgyből kivezető, igen csak combos emelkedőnek. Lehet, hogy kemény volt, de legalább hosszú is... szépen ránk is esteledett mire letudtuk túránk utolsó, igazi erőpróbáját, melynek tetején Amanda és Dömötör fogadóbizottsága sietett elénk (89-90. kép).
Elsuhanva túránk rendhagyó őrszemei között hirtelen balra fordultunk, és 100 méternyi gyaloglást követően befutottunk a Nagy-Szénási emlékfal szomszédágában tanyát vert utolsó ellenőrzőpontunkra (91-93. kép).
A közeli cél hívószavának engedelmeskedve nyomban indultunk is tovább, amint letudtuk a kötelező adminisztrációt, és még néhány méterrel megküzdve felkapaszkodtunk a nyitott hegytetőre. A lábszárunkat nyaldosó, száraz fűszálak közt gázolva kicsit letértünk az ösvényről, hogy a Nagykovácsi szentjánosbogárként ragyogó, távoli fényeit megcsodálhassuk az idő közben koromfeketébe hajló estén. A lengedező szellőn érkező friss levegőt, és a csodálatos látványt mélyen magunkba szívva végül visszatértünk a kijelölt ösvényre, mely gyorsan visszavezetett a fák közé, ahol a köves, egyenetlen terepen hosszas lejtmenetbe fogtunk. Az utolsó kilométerek tudatában a szívünk is egyre jobban vitt előre minket, minek köszönhetően nagyon hamar leértünk Nagykovácsi utcáira. Nyíl egyenesen haladva végül a temető néma sírboltjai mellett értünk le a főutcára, ahol egy jobbost dobva meg sem álltunk a templom mellett megbújó plébániáig (94. kép).
A kissé zsúfolt, de jó hangulattól hangos szobába toppanva rögtön átestünk a túra záró szertartásán, azaz átvettük a teljesítésért járó oklevelet és kitűzőt, majd, mint akik jól végezték dolgukat, még egyszer, utoljára adóztunk a kulináris élvezetek oltárán (én azt hiszem ezen a túrán híztam!!). Volt ott minden mi szem, s szájnak ingere: finomságok Erdélyből (juhtúró, sajt, szalonna kézműves csoki), zsíros kenyér, felvágott... és még sorolhatnám (95. kép).
A tavalyi feledhetetlen élmények megismétléseként, idén már tudtuk, hogy miért jövünk a "Piros 65"-re, és azt kell, hogy mondjam ezúttal sem csalódtunk. Az útvonal egyszerűen gyönyörű (remélem a képek magukért beszélnek), melynek élvezeti értékét csak fokozza a káprázatos színekben tündöklő erdők. A vadregényes völgyek, a páratlan kilátással csábító hegyek tényleg mintha vászonról lépetek volna elő. Emellett a szolgáltatás fantasztikus, a pontőrök kedvesek, a hangulat különleges. Szerintem ezen nincs mit ecsetelni... kihagyhatatlan túra. Köszönet érte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése