2015. október 10., szombat

DÖKE 30

Helyszín: Mecsek
Táv: ~28 km
Szint: 1100 m
Időpont: 2015.10.10.
Rajthely: Mánfa


A Mecsek vadregényes vonulatai közé újfent beköltözött az ősz, melynek ékes bizonyítéka, hogy a hegyoldalakat megülő végtelen erdőségek lassacskán felöltik ezer színben tündöklő köntösüket, valamint ismét Mánfára csábítanak minket az őszi túraszezont indító "DÖKE" teljesítménytúrák! Pontosabban a Mánfa határában található, Árpád-kori templom ódon falai alá, ugyanis a korábbi évekkel ellentétben idén rajt-cél helyváltozást történ, így ezúttal ott vert tanyát túránk főhadiszállása, s nem a közeli település szívében. Igaz, ebből kifolyólag néhány kilométerrel megkurtultak a 30/15-ös távok útvonalai is, de cserébe legalább rendkívül autentikus környezetben készülődhettünk aznapi menetelésünkre. Valódi kuriózumnak mondható, hogy a túra idejére még a templomot is megnyitották az érdeklődők számára, melyet azelőtt még egyszer sem volt alkalmam megtekinteni, de most kapva az alkalmon gyorsan belestem annak belsejébe (1. kép).   
A letűnt korokat megelevenítő falak között megejtett rövid, múltidéző sétámat követően eleget tettem hivatalos kötelezettségeimnek is, és miután a rendezői asztaloknál lefutottam az adminisztráció szokásos köreit, már nyomban neki is vágtam a hosszú távnak. A közelben futó 66.sz. főút felé véve az irányt gyorsan hátam mögött hagytam a templom sárgás-barna falait, majd mielőtt elértem volna a Baranya-csatorna hídját, balra fordultam. Párhuzamosan haladva a tisztes távolban kanyargó országút széles aszfaltcsíkjával, rövidesen átvágtam egy tágas mezőn, majd a közeli erdő ritkuló lombjai alá betérve egészen a Dél-Dunántúli Piros jelzéséig gyalogoltam, az enyhén hullámzó terepen (2. kép).
Elérve az ominózus piros sávot ellenálltam a közelben húzódód, festői szépségű Nagy-Mély-völgy csábításának, és ahelyett inkább jobbra fordulva elsuhantam a Kőlyuki-vendégház (Dél-Dunántúli Piros Túra igazolópont) kapuja alatt (3-5. kép).
A vendégházat követően aztán egyből következett a Kőlyuki-betérő lapos épülete, melyet érintve átkeltem a forgalmas főút útestjén, és a szemközt magasodó domboldalnak nekigyürkőzve következhetett némi kapaszkodás (6-7. kép)
Kitartóan követve a piros sáv kissé elvadult ösvényét, szép fokozatosan a táj fölé emelkedtem, ahonnan hamarosan szép kilátás tárul elém, ha szemem sarkából éppen visszasandítottam a Nagy-Mély-völgy bejárata felé (8. kép). 
Ahogy egyre feljebb jutott a kitartóan emelkedő domboldalban, úgy a ragaszkodó bokrok sűrű rengetegét hamarosan tágas erdőségek váltották fel, ahol ezt követően már jóval békésebb körülmények között szelhettem tovább utamat. Hullázó ösvényeket, szűk erdei utakat járva gyorsan haladtam a hangulatos, őszi erdőkben, melyek egyébként is színes avarszintjét rengeteg féle-fajta gomba tarkította (9-10. kép) 
A folyamatos föl/le ereszkedést közepette nem telt bele sok idő, és végül egy tágas erdészeti úthoz csatlakozva belefutottam első ellenőrzőpontunkba, a piros sáv - zöld sáv elágazásában. Egy fára erősített filccel magunk intézhettük a hitelestést, és miután mindez megvolt, a zöld sáv lendületesen alábukó ösvényére átnyergelve búcsút is intettem a hegygerincnek. A körülölelő erdőség vendégszeretetét ezt követően már nem élvezhettem túlságosan hosszan, ugyanis a tempós lejtmenet hamarosan kifutott a fák közül és békésen hullámzó domboldalak, zöldellő legelői mellett nyargalt tovább (11-12. kép). 
Átvágva a nyílt terepen megmásztam egy fakerítést, majd a 66.sz. főúton, és a mellette csordogáló Baranya-csatornán is átkelve igyekeztem a szemközti erdőségek felé. Kicsit szaporáztam a lépteimet, mert egyébként kifejezetten hűvös, borongós időnk volt így október elején. Mondhatni szöges ellentéte a tavalyi túrának, amikor is verőfényes napsütésben, rövid gatyás időben jártam erre. Na, de mindegy, most ezt dobta a gép, sok morfondírozásra egyébként sem jutott idő, mert rövidesen visszatértem a fák közé, ahol nyomban egy igen durva, és hosszúra nyúl kaptatónak lódult neki zöld sáv jelzése (13-14. kép). 
Beletelt egy kis időbe, de végül sikeresen magam alá gyűrtem a hegyet, melynek gerincére felkapaszkodva ezt követően jól járható, klasszikus erdei utak vonalát követve haladtam tovább DNy-i irányba (15-17. kép).
Némi gyaloglást követően a hullámzó hegyoldalak között elterülő, egybefüggő erdőségek vonalát egy tágasabb erdőirtás szakította meg, melynek szemközti szélben csak rutinból követtem tovább a zöld sáv hirtelen eltűnő jelzését. Ugyanis a tágas eredi útról letérve egy elvadult, keskeny ösvényen haladt tovább a hivatalos útvonal, de annak első pár méterein konkrétan semmi sem volt látható a jelzésből (18. kép).
Miután átverekedtem magam a sűrűjén, és hirtelen nekilendülve combos kaptatóba csapott át a terep, már jöttek a tékozló zöld jelzések is. Szerencsére nem tartott túl hosszan az emelkedő, és néhány percnyi, kitartó kapaszkodást követően visszatértem a korábbi, széles útra (igen, azon kikerülhettem volna ezt a részt, de az olyan snassz). Ezek után már nem változott sokat körülöttem a táj, még jódarabon kísértek a fölém magasodó faóriások tágas rengetegei, melynek végül Vágotpuszta maroknyi épületből álló, eldugott kis települése vetett véget (19-20. kép). 
Betérve a házak közé, egyenesen a "központban" álló, kis kút felé vettem az irányt, ahol már a 2. ellenőrzőpont várt rám. A méretes fenyőfák alá behúzódva ezúttal ismerős arcra leltem a rendezői gárda soraiban, ugyanis Fairy futás helyett idén ismét a "másik" oldalt választotta, így most ő köszöntött beérkezésemkor. Miután váltottunk néhány szót és begyűjtöttem aktuális pecsétemet, újfent útra keltem, és ragaszkodva a régóta kísérő zöld jelzésemhez Lóri felé vettem az irányt (21. kép).
A település Ny-i határában néhány kanyart abszolválva egyre mélyebbre hatoltam az erdőbe, majd rövidesen egy szűk ösvényre váltva hosszú, és igen lendületesen ereszkedő lejtmenetbe kezdtem. A hirtelen alábukó jelzésen egyre inkább nekiiramodva, végig egy nagy ívű, jobbos kanyar mentén haladtam, mely egy meredek falú, mély völgy felett ereszkedett alá, egészen annak ellaposodó bejáratáig, ahol már a Lóri-kulcsosház fehéren ragyogó épülete fogadott (22-23. kép).
Ezen a ponton búcsút intettem a zöld sávnak, és az Orfű felé nyargaló sárga négyszöghöz csatlakozva É-felé fordultam. Pár száz méter erejéig egy széles, bár kissé sáros erdei utat követtem, mígnem egy hirtelen balost követően már, egy több hullámban ereszkedő keskeny ösvényen szálltam alá a Lóri-völgy aljába. Betérve a tágas völgy meredek lejtői közé aztán hamar felvettem a kiszáradt, köves patakmeder vonalvezetését, melyet számtalanszor keresztezve cikáztam az egyik partoldaltól a másikig (24-25. kép).  
A vadregényes vonulatokat járva egész jó tempóban tudtam előrehaladni a kissé technikás terepen, melyen szinte meg sem álltam egészen a Nagy-kő-oldalig, ahol immáron a 3. ellenőrzőpont várt rám, egy újabb kihelyezett bója személyében (26. kép). 
Amint megejtettem a kötelező hitelesítést, rögtön tovább is indultam a sárga sáv útmutatásától vezérelve, mely a vízmű mellett elsuhanva megküzdött egy kisebb emelkedővel, majd röviddel azután bekúszott Mecsekrákos házai közé. Visszatérve a civilizációba rögtön aszfaltra cseréltem a földutat, és takaros hétvégi házak között gyalogolva nyomban felvettem Béke utca hosszúra nyúló fonalát. Mihelyt egy balost követően DNy-i irányba fordultam, rövidesen felsejlett előttem a Balázs-hegy robusztus alakja, melynek csúcsáról már következő állomásom célpontja, azaz a Balázs-hegyi kilátó tekintett vissza rám (27. kép).
Toronyiránt haladva a heggyel gyorsan keresztülfűztem magam település K-i oldalán, és a központban (Széchenyi-tér) található étterem széles épülete mellett elsuhanva, a varázslatos Pécsi-tó szépen kiépített sétányára értem ki. Szalagozástól vezérelve tettem egy rövid sétát a festői szépségű állóvíz nyugodt víztükre mellett, majd a kemping felé siető műúton átkelve nyomban nekiveselkedtem a Balázs-hegy É-i lejtőinek (28-31. kép). 
Már rögtön a hegymenet elején belecsaptam a lecsóba, hiszen néhány métert követően már teljes elánnal emelkedett a terep, nem túl sok időt engedve az akklimatizációra. A brutális lejtőket ostromolva rövidesen elhagytam a szalagozást, és a sárga háromszöghöz csatlakozva róttam tovább a keskeny ösvény kígyózó nyomvonalát, melyen csak elvétve enyhült a hegyoldal intenzitása (32-33. kép). 
Az erdőből kiérve végül csak megenyhült a terep, és a nyitott hegytetőre felérve már nem volt hátra más dolgom, mint bejelentkezni a kilátó lábánál tanyát vert ellenőrzőpontra, és átadom magam a hely szépségének. Ugyanis felkapaszkodva a tavalyi évtől ismét látogatható fémkolosszus tetejébe, lélegzetelállító körpanoráma fogadja a vállalkozó szellemű túrázókat, mely kétség kívül az egyik leglátványosabb a mecseki kilátók nyújtott látványok közül. A Pécsi-tóra letekintve, mintha egy virtuóz festmény elevenedne meg a lábaink alatt... (34-36. kép).
Miután sikerült betelni a látvánnyal visszaereszkedtem a földre, majd a pontnak búcsút intve D-felé folytattam tovább a túrát. A Kilátó utca kopott műútját követve, a lustán nekilóduló terep szép fokozatosan lendületes lejtmenetbe csapott át, majd egy elnyújtott balossal DK-felé fordult. Nyíl egyenesen letérve az aszfaltcsíkról ezt követően, egy rövid ideig az erdő szélében lavírozva ereszkedtem tovább a meredeken alábukó lejtőkön, majd visszatérve a házak közé a Szőlő utca, és a Kőhegy utca érintését követően kereszteztem a település fő ütőerének számító Kossuth utcát. Az Orfűi-tó D-i oldalában terpeszkedő, hangulatos park mellett elsuhanva egyenesen a közeli Mecsek háza felé vettem az irányt, melynek széles rétjén keresztülvágva érkeztem meg a népszerű pihenőpont sárga épületéhez (37-38. kép).
A kulcsosház parkolója mellett egyenesen betértem az előttem elterülő erdőség sötét rengetegébe, ahol ezt követően az egész túra legkimerítőbb szakasza állt előttem. Ugyanis bő 1,5 kilométeren át követtem a zöld sáv hullámozva haladó, de többnyire inkább felfelé kapaszkodó széles, erdei útját, amely tradicionálisan hatalmas dagonyák színtere. Nos, nem volt ez másképp ezúttal sem, igencsak meg kellett küzdeni a csúszós, ragaszkodó sártömeggel, melyet letudva igazi felüdülés volt ismét műutat látni (ritkán örül túrázó ennyire aszfaltnak, mint én akkor). A fárasztó sárdagasztást végül is a Lóri felé tartó, kopott erdészeti út zárta le, melynek enyhén lejtős vonalát tartva, meg sem álltam a Lóri-kulcsosház ismerős épületéig (39. kép).
Az erdő közepéből hangulatos szigetként kiemelkedő kulcsosház, és az azt körülölelő kis tisztás kettősét követően jöhetett egy kis ismétlés, csak az a baj, hogy a kellemetlenebbik fajtából. Ugyanis a hivatalos útvonal szerint vissza kellett térni Vágotpusztára, melynek egyetlen szépséghibája csupán, hogy mindezt azon a meredek kaptatón kellett abszolválni, melyen szinte még ki sem hűlt a lábnyomom a reggel látogatásom óta. De nem volt mit tenni, mint lélekben felkészülni a rám váró megpróbáltatásokra, majd egyszerűen csak nekilendülni a rohamtempóban kapaszkodó völgyoldalnak. Valamivel talán lassabban, mint lefelé, de végül ismét sikerült túljutni ezen a szakaszon is, melynek utána már, csak nemes egyszerűséggel be kellett sétálnom a közeli Vágpotpusztára, régi/új ellenőrzőpontom színhelyére (40-41. kép).
Miután Fairy ismét készségesen hitelesítette ottjártamat, már robogtam is tovább D-i irányba. Néhány métert megtéve a sárga sávon, hamar túljutottam az alig fél tucatnyi épületen, majd egy hirtelen jött balkanyart követően nyomban lerongyoltam a zöld kör rövid, de lendületes lejtőjén. Néhány gyors kanyarváltást, és egy tágas tisztást követően rövidesen már a Kecske-hát hangulatos, és ebből az irányból kifejezetten békés gerincútját követtem K-i irányba. A Nagy-Mély-völgyhöz közeledve azért néhány meredek lejtő is beékelődött a keskeny ösvény vonalvezetésébe, melyeket letudva végül egészen a hegy lábánál csordogáló kis patakig ereszkedtem le (42. kép).
Átkelve a békésen hömpölygő vízfolyáson nyomban csatlakoztam a reggelről ismerős piros sáv jelzéséhez, csak annyi különbséggel, hogy ezúttal már meg is céloztam a Nagy-Mély-völgy vadregényes vonulatait. Egyre mélyebbre hatolva, a fokozatosan záródó völgyoldalak között, hamar a Kőlyuk tátongó barlangnyílásához értem, melynek szomszédságában elméletileg ellenőrzőpontnak kellett volna lennie, de már előre jelezték a szervezők, hogy betegség miatt erre ne számítsunk (43-44. kép).
Ezért kortyoltam egyet a Cserkész-forrás hűsítő vizéből, majd a Zsidó-völgy felől érkező zöld sáv, és a piros sáv egybefonódó kettősén továbbindulva, még jódarabon élvezhettem a festői szépségű völgy vendégszeretetét. Keskeny ösvényeken, rozoga fahidakon végül egészen a Petnyák-völgy bejáratáig kígyóztam, ahova befordulva már csak a zöld sávot útmutatását követtem tovább (45. kép).
A kicsit szűkebb oldalvölgy vonulatai közé betérve, nem kevésbé hangulatos ösvényeken kalauzolt tovább a túra. Ezen etap fő látványossága, kétség kívül az Ágnes-vízesés volt, melynek hangos robajjal alábukó vízzuhataga igazi ékköve a Petnyák-völgynek (46. kép).
Miután hátam mögött hagytam a pazar természeti jelenséget, nemsokára kiszélesedett körülöttem a völgy, és a békés ösvénnyé szelídülő jelzésen már tágas erdőségen kanyarogtam keresztül. A könnyen járható terepen hamarosan szembetalálkoztam a Melegmányi-völgy felé igyekvő piros kereszttel, melynek jelzésére átváltva én is a további látványosságokkal kecsegtető völgy felé vettem az irányt. Egy kis patakon átkelve, mindössze néhány percembe tellett, és egy könnyed emelkedőt letudva már a békésen csordogáló mésztufalépcsők lábánál jártam. Mialatt megtöltöttem kulacsom a völgy névadó forrásának vízéből, kicsit adóztam az elém táruló látványnak, majd ezt követően egy rövid kaptatónak nekigyürkőzve néhány métert feljebb kapaszkodtam (47-49. kép).   
Kicsit feljebb érve a viszonylag könnyedén járható völgyben nemsokára hangos csobogás ütötte meg a fülem, melynek forrása az út mellett megbújó Anyák-kútja volt. A szépen kiépített kifolyóból feltóduló víz vadul rohant tovább a nem is oly régen hátrahagyott mésztufalépcsők felé, némi életet csempészve a néma völgybe (50. kép)
Az Anyák-kútjától nem messze, mielőtt még igazán bedurvult volna a Melegmányi-völgy, a kék kör jelzése keresztezte utamat, melynek K-felé tartó ágán szép lassan a meredek völgyoldalak fölé kapaszkodtam. Nem mintha ezen a szakaszon annyira barátságos lett volna a terep, de azért valamivel mégis csak békésebb kaptatókon jutottam fel a közeli hegygerincre, mint azt a Melegmányi-völgy D-felé nyújtózkodó ágában tettem volna (51. kép).
Miután a hegytetőn átvágtam egy tágas erdőirtáson (ahol jelzés nem igen akadt), rövidesen visszatértem a magas faóriások oltalmat nyújtó rengetegébe, és egy könnyed erdei utat követve meg sem álltam a Tripammer-fa ligetes tisztásáig, ahol utolsó ellenőrzőpontomat is begyűjtve már a finishre fordultam rá (52. kép).
Átnyergelve a zöld sáv jelzésre, egy lustán nekilóduló, felvezető szakasszal indult az utolsó etap, mely miután eleget kérette magát, hirtelen nekilódulva rohamtempóban bukott alá a Páfrányos felé. A lendületesen ereszkedő, erdei ösvény vonalvezetését tartva villámgyorsan elsuhantam a Dagonyázó-forrás mellett, majd a völgy aljába érve egy újabb patakátkelés vetett véget a lejtmenetnek. A szemközti domboldalba felkapaszkodva ezt követően újabb lendületet vett a terep, de már jóval enyhébben folytatódott az ereszkedés, melyen csakhamar a Barátság-forrás környékére értem. Ugyan maga a forrás nem szerepelt a hivatalos menetrendbe, de egy 2 perces kitérőt bőven megért a dolog, úgyhogy fogtam magam és felkerestem zsurlók közé rejtőzött kifolyót (53. kép). 
A privát túrát követően visszatértem a zöld sáv jelzésre, mely onnantól kezdve egyenletesen, végig szintben haladva nyargalt tovább a közeli Petnyák-völgy - Melegmányi-völgy elágazójáig. A csomópontban ismét felvéve a piros kereszt (csak ezúttal az É-felé tartó ágának) fonalát, szinte azonnal nekigyürkőztem a völgy fölé magasodó domboldalnak, melyen kitartó és intenzív kapaszkodásba kezdve egészen a gerincen szaladó műútig küzdöttem fel magam. A keskeny aszfaltcsíkot pont a Jószerencsét-vadászház zöldellő tisztása mellett értem el, amely előtt balra fordulva megtettem néhány métert a műúton, majd kiváló szalagozást követve újfent bevettem magam az erdőbe (54-55. kép).
Egy gyorsan ereszkedő, erdei földűt nyomvonalát követve, szinte egy lendülettel rohantam végig az sötét erdőn, melynek szélében hamarosan egy hosszan elnyúló, tágas kaszálóra érkeztem meg (56. kép).
Onnét aztán már tényleg nem volt sok hátra, mindössze csak végig kellett sétálnom a néhány száz méter hosszan terpeszkedő kaszáló szélében lavírozó, keskeny szekérúton, melynek végeztével felbukkant előttem az Árpád-kori templom ismerős alakja. Mivel Mánfára már nem kellett besétálnom, ezért ezzel túrám végére is értem, úgyhogy gyorsan becsekkoltam a célba. A túra teljesítéséért természetesen járt a kitűző és az emlék lap is, melyek átvételét követően még vendégei voltunk a szervezőknek egy "klasszikus túrázós" piknikre... azaz volt zsíros kenyér dögivel (57. kép). :)
A "DÖKE 30" idén ismét hozta a tőle jól megszokott, kellemes hangulatú őszi túra érzést. Igaz ezúttal nem volt annyira ragyogó időnk, mint egy évvel korábban, de ez persze semmi nem von le annak értékéből, hiszen a túra útvonala még mindig jó, a szervezés továbbra is kifogástalan, a szolgáltatás korrekt. Ezen felül nálam újabb jó pontot jelentett, hogy ezúttal még az Árpád-kori templomot is megleshettük belülről! Mindent egybevetve remek kis nap volt, köszönet érte!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése