Táv: 52,2 km
Szint: 1351 m
Időpont: 2015.10.23.
Rajthely: Szomor
A hagyományokkal szakítva idén nem a Mecsek vadregényes vonulatai közt barangolva emlékeztem meg az október 23-i nemzeti ünnepünkről, hanem némi változatosság után kutatva egészen a Gerecse hullámzó vidéke felé sodort a kíváncsiság. Egészen pontosan Szomorra, melynek környékével már egyébként is régóta szemeztem, hiszen a helyi túrákról eddig csak csupa jót hallottam. Így hát nagy reményekkel hagytam hátam mögött a Délvidéket, hogy egy kissé borongós péntek reggelen a Szomori Sportcsarnok felé vegyem az irányt, melynek tátongó gyomrában gyülekezett a környékbéli túrázók színe-java (1. kép).
A korai kezdés ellenére meglehetősen sokan, hiszen mire mi Bélával betoppantunk a túra főhadiszállására, addigra már egy kígyózó soron át vezetett az út egészen rajtasztalig. De szerencsére pár perces, türelmes várakozást követően, mi is rendben hozzájutottunk az igényes itinerhez, melyben a rengeteg információ (útvonalleírás, adatok, érdekességek) mellett egy nagyméretű, fekete-fehér térkép is helyet kapott, biztosítva a gondtalan tájékozódást. Miután a papírokat böngészve belőttük a helyes irányt, búcsút intettünk a frissen érkező túratársaknak, és a Sportcsarnok udvaráról kilépve, még jócskán sötétben vágtunk neki aznapi, hosszú menetelésünknek. Szomor utcáin hamar keresztülfűzve magunkat, D-i irányba tartottunk, amikor egyszer csak kifogyott talpunk alól a lustán emelkedő aszfaltút, és egy balost követően már a kálvárián keresztül küzdöttük fel magunkat Kakukk-hegy ÉNy-i lejtőire (2-3. kép).
Miután a hegyoldal meglehetősen combos, felső szakaszát is abszolváltuk, már üzemi hőfokra melegedve hódítottuk meg a hajnali félhomályba burkolózott hegycsúcsot. Sajnos az ideálisnak közel sem nevezhető fényviszonyok miatt, a tájból szinte semmit nem látunk, ezért nyomban át is lendültünk a K-i lejtőkre, ahol hosszú és meredek ereszkedésbe kezdtünk. Erről az oldalról, mintha kicsit durvábbnak tűnt volna a terep, de szerencsénkre mi lefelé tartottunk, így rövidesen a Kakukk-hegy lábánál találtuk magunkat, ahol DK-i irányt felvéve laposan elterülő, széles szántóföldek közé szorultunk. Nyíl egyenesen haladva a könnyed terepen, meg sem álltunk egészen a Anyácsai-tóig közeli oázisáig, mely üde foltként ékelődött be a végeláthatatlan mezőgazdasági területek közé (4-5. kép).
Éppen pirkadatkor értük el a nyugodt víztükrű horgásztó partjait, melynek felszínén vörösen izzó felhőfoszlányok képmásai elevenedtek meg, festői látványul szolgálva a szerencsés túrázóknak. A lélegzetelállító látvány csodálva szép lassan megkerültük a tavat, melynek szélében hirtelen első ellenőrzőpontunk őreibe futottunk. Amint begyűjtöttük igazolásunkat, és egy finom pogácsát, búcsút intettünk az Anyácsai-tónak, és már robogtunk is tovább. Rövidesen átvágtunk egy kisebb erdőfolton, mely egy rozoga raklaphidat rejtett magába, majd visszatérve a nyílt terepre nemsokára DNy-felé fordultunk (6-8. kép).
A hullámozva haladó földúton jódarabon még továbbra is tágas búzamezők, és keskeny erdőszegélyek kísérték lépteinket, melyek között nem túl látványos, de azért igencsak sunyi emelkedőkön keresztül jutottunk fel egy keskeny műútra. Balra fordulva a kopott aszfaltcsíkon aztán hamarosan túránk egy érdekes helyszínére érkeztünk, ugyanis az egykori rakétabázis zöld kapujába ütközve a Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis köszöntött minket, mely egyben a szokatlan hangzású "A földi telepítésű légvédelem múzeuma"-nak is otthonául szolgál (9. kép).
Mivel azonban csak zárt kapukat találtunk, ezért rövid nézelődést követően tovább is álltunk. Ezt követően egy rövid átvezető szakasz erejéig alacsony bokrok és csenevész fenyőfák között szintben haladtunk tovább, majd a lustán nekilóduló terepen szép lassan közelítettük Zsámbék határához (10. kép).
Végül elérve a civilizációt kezdetben elszórtan található lakó-, illetve hétvégi házak szűk kis mellékutcáiban csordogáltunk lefelé, helyenként a sárga sávval is találkozva (bár különösebben nem foglalkoztunk vele, mert a túra egészén profi szalagozás kísért minket), mígnem a kertek alatt egyszer csak felsejlett előttünk a Zsámbéki-romtemplom robusztus alakja, amely közelgő ellenőrzőpontunk reményével kecsegtetett (11-12. kép).
Az impozáns látványtól megbabonázva kicsit megszaporáztunk lépteinket, így csakhamar leértünk a Mátyás borozóhoz, melynek teraszán már 2. ellenőrzőpontunk várt reánk finom, forró teával, és nem mellesleg a már említett romtemplom pazar látképével (13-14. kép).
Miután új erőre kaptunk a pontban és begyűjtöttük aktuális pecsétünket lesétáltunk a XIII. században épült templomrom égbetörő kőfalaihoz, hogy kicsit közelebbről is szemügyre véve, adózzunk annak tekintélyt parancsoló méretei előtt. Már önmagában ezért megérte eljönni a túrára, szó szerint hatalmas élmény volt (15-17. kép)!
A letűnt korokba csábító, múltidéző sétánkat követően nehéz szívvel bár, de búcsút kellett intenünk a vendégmarasztaló helyszínnek, és a közeli Rácváros utcába betérve egy komótosan nekilóduló kaptató rántott vissza minket a valóságba (18. kép).
Azt követően, hogy a hosszan elnyúló, és a végére igencsak belelendülő emelkedő végeztével meghódítottuk a Szőlőhegyet, átvágtunk egy széles tisztáson és toronyiránt bevettük magunkat az előttünk elterülő fenyves szellősen sorakozó fái közé (19-20. kép).
A magas tűlevelűek között kígyózó, hangulatos ösvény vonalát követve hosszasan szeltük az erdőt. Mialatt végig a gerinc közelében haladva, enyhén hullámozva törtük magunkat előre É-i irányba, helyenként szétnyílt körülöttünk az erdő, csodálatos panorámát biztosítva a lábunk alatt elterülő tájra, majd rövidesen újfent körülzárt minket a sűrű rengeteg (21-22. kép),
Így érkeztünk meg az Óriások lépcsőjéhez, melynek hatalmas lépőkövekre emlékeztető, méretes mészkőszikláin lefelé ereszkedve hamarosan új lendületet vett a túra ezen része (23. kép).
A lejtős hegyoldalnak nekiiramodva gyorsan ereszkedtünk a mélyebben fekvő erdőrészek felé, amit elérve hamarosan békésebbé szelídült körülöttünk a terep. Végig jobbra tartva, pár száz méter erejéig klasszikus erdei utak vonalát követtük, majd a fák közül előbukkanva újfent végeláthatatlan termőföldek üdvözöltek minket. Tartva az É-i irányt csatlakoztunk egy kissé sáros földúthoz, ahol balunkon az erdő, jobbunkon egy hatalmas kukoricaföld kettőse kísért el egészen a közeli Bab-kút ellenőrzőponthoz (24-27. kép).
A pontban pecsételés és finom csoki várt, melyeket begyűjtve nyomban folytattuk tovább a túrát. Ezt követően még hosszú kilométereken át koptattuk a száraz kukoricaföldek, sarjadó búzamezők és kisebb erdőfoltok között lavírozó földutat, melynek hullámait meglovagolva egyre csak É-felé tartottunk a borongós, őszi tájban (28-31. kép).
A dombtetőkön bukdácsoló, kényelmes gerincútnak végül egy éles balkanyar vetett véget, melyen befordulva egy hirtelen ereszkedő szekérútra nyergeltünk át, mely eleinte lankás domboldalak zöldellő legelői között ereszkedett alá, majd a szemközti erdőbe veszve meg sem állt egészen Máriahalompusztáig (32. kép).
Miután megkerültük a hirtelen előbukkanó, magányos gazdaság kerítéseit, ismét visszatértünk a vidékre jellemző tájképhez, azaz a végtelen szántóföldek hullámzó tengeréhez, melyek között jobbára síkban kanyarogtunk egészen a Máriahalmot Szomorral összekötő műútig. Balra fordulva az aszfalton egy rövid ideig koptattuk annak felszínét, majd egy jobbossal újabb hullámvasútra ültünk fel. A lendületes emelkedőkkel, gyorsan ereszkedő lejtőkkel bukdácsoló ösvényeken és szekérutakon jó ideig kövér legelők, és tágas kaszálók között kanyarogtunk, miközben a nyitott dombtetőkön keresztülvágva mindvégig csodálatos körpanoráma kísérte lépteinket (33-36. kép).
Ahogy egy nagy vargabetűt leírva szép lassan visszakanyarodunk Máriahalom határába, betértünk a fák közé, majd egy jó tempójú lejtmenetet abszolválva hirtelen belefutottunk 4. ellenőrzőpontunkba, a település felől érkező műút mellett (37-38. kép).
Ottjártunkkor a rendezői asztal csak úgy roskadozott a rengeteg gyümölcs súlya alatt, melyeknek folyékony, kenhető és szilárd formája is fel lett vonultatva. Persze, nem mellékesen még pecsétet is osztogattak, de valahogy az üvegek felé nagyobb volt a tolongás. :) Mindenesetre mi gyorsan begyűjtöttük az igazolást, és már indultunk is tovább a közeli házak irányába (39. kép).
Azonban mielőtt betérhettünk volna az épületek közé, túránk egy hirtelen balossal É-felé fordult, és egy kissé sáros mezőgazdasági útra terelt rá. Ezt követően egy rövid felvezető szakasz erejéig száraz kukoricaszárak társaságában bandukoltunk előre, majd szép fokozatosan nekigyürkőztünk túránk egyik legküzdelmesebb szakaszának. Ugyanis a mezőgazdasági területeket hátunk mögött hagyva komoly lendületet vett a terep, és a hullámokban támadó domboldalak között ingázva egyre feljebb kapaszkodtunk. Nem mondanám, hogy magasabb hegyeinkre jellemző brutális emelkedőkkel küzdöttünk volna, de a sok kicsit sokra megy. Az első ránézésre átlagosnak tűnő kaptatók, sunyi módon azért rendesen visszaköszöntek, amint éppen felfelé kapaszkodtunk rajtuk, és mindezt hosszú kilométereken át (40-41. kép).
Persze azért két emelkedő között akadtak kényelmesebb etapok is, ahol volt időnk kicsit kifújni magunkat, no meg adózni a körülöttünk elterülő táj szépségének, mely innét a magasból szemlélve igazán lenyűgözően festett (42-45. kép).
Megpróbáltatásaink sora végül az Epöli-sziklák meghódításában csúcsosodott ki (szó szerint). A fehér ormok ellen indított, minden elsöprő rohamunkat a hosszan elnyúló, K-i lejtők felől indítottuk meg, ahol a száraz bokrok között kígyózó, szűk kis ösvényt követve nem adta magát egykönnyen a hegy (46-48. kép).
A kitartó küzdelmünk azonban meghozta gyümölcsét, hiszen végül csak sikerült felkapaszkodnunk a 300 méter körül hegy csúcsára, ahol ugyan kissé zord körülmények (hideg, metsző szél) fogadtak minket, de az elénk terülő látvány minden fáradságot megért (49-50. kép).
Miután eleget adóztunk a lábunk alatt elterülő táj szépségének, feljegyeztük a csúcskő oldalára erősített igazoló kódunkat, majd D-felé fordulva nekilendültünk a hegyről levezető ösvény kitaposott nyomvonalának (51. kép).
A gyorsan alábukó lejtök ritmusát felvéve mi is rohamtempóban ereszkedtünk alá a marcona sziklák lábánál elterülő völgybe, ahonnan feltekintve ámuldozva néztük nem is oly régen hátrahagyott állomásunk büszke csúcsait (52. kép).
A lapos völgyből felkapaszkodva hamarjában átverekedtük magunkat még egy utolsó dombtetőn, majd az Epölre vezető műúthoz csatlakozva besétáltunk a közeli település szívébe, ahol már tárt karokkal vártak minket a Vadvirág presszóban tanyát vert 5. ellenőrzőponton. A fogadtatás több volt mint szívélyes, hiszen amint beléptünk a fogadóba szinte rögtön meleg teával, virslivel és levezetésként ropival fogadtak minket pontunk őrei. A jóleső frissítést nem is lehetett volna jobban időzíteni, ugyanis túl a túránk felén már épp kezdtünk megéhezni. Így jóízűen fogyasztottunk mindenből, majd miután megköszöntük a vendéglátást, ismét útra keltünk (53-54. kép).
Újra felvéve a túra fonalát egészen a település ÉNy-i határát jelző tábláig sétáltunk, amit megkerülve bevettük magunkat a közeli erdőbe. Teli hassal nem volt éppen kellemes, de amint beértünk a fák közé szinte rögtönk kénytelenek voltunk nekiveselkedni az Őr-hegy csúcsa felé rohanó hegyoldalnak. Egyre feljebb jutva a hangulatos őszi erdőben, előbb elsuhantunk az Öreg-lyuk közelében, majd a mohalepte kőtömbök között kanyarogva hamarosan már a csúcstámadásunk végéhez közeledtünk (55-56. kép).
Az "i"-re a pontot végül egy rövid oda-vissza szakasz beiktatásával tettük fel, ugyanis a D-felé forduló ösvényükről letérve szép komótosan kisétáltunk az Őr-hegy csúcsán található fa kereszthez, ahol egy újabb kód várt minket (57. kép).
Amint megvolt az újabb igazolás, visszatértünk az iménti ösvényre, és egy lendületes ereszkedésbe kezdve nekiiramodtunk a D-i lejtőknek. Jó tempót diktálva, szinte pillanatok alatt kiértünk a sűrű erdőből, melynek helyébe egy éles váltást követően hangulatos présházak és kövér gyümölcsösök kerültek (58-60. kép).
Az elszórtan található épületek között tovább ereszkedő földúton szlalomozva gyorsan követték egymást a kanyarok, mígnem egy utolsó jobbossal végül befutottunk a Donát-ház hangulatos udvarára, ahol egy új építésű terasz alatt találtunk 6. ellenőrzőpontunkat (61-63. kép).
Ezúttal mindössze csak annyit időztünk a pontban, hogy begyűjtsük aktuális pecsétünket, majd miután ez megvolt, már búcsút is intettünk a helynek. Bajna közeli települése felé véve az irányt még egy rövid darabon a téli pihenőjükre készülő szőlőbirtokok szomszédságában haladtunk, majd a Szt. Donát szobor érintésével hamarosan kiértünk a közeli műútra (64. kép).
Bajna D-i csücskét éppen csak érintve rögvest DNy-felé vettük az irányt, ahol ezt követően hosszú-hosszú kilométereken át élvezhettük a helyi agrárium vendégszeretetét. Ugyanis egy széles szekérutat követve majd 5 kilométeren át szeltük a végeláthatatlan búzamezők, kukoricaföldek, és nagy meglepetésünkre virágzó napraforgóföldek sík tengerét, tisztes távolból szemezve Gyermely házaival (65-68. kép).
A hosszúra nyúló egyeneseket helyenként éles, derékszögű kanyarok szakították meg, mígnem egy kisebb erdőfolthoz érve rövid időre megtörtük a táj monotonitását és bevettük magunkat a fák közé. Ezt követően az enyhén emelkedő terepen, lehullott falevelek között gázolva jutottunk el túránk következő állomásához, mely az erdő túlsó szélén, egy magasles oldalában vár minket. Ezúttal csak egy kódot kellett feljegyeznünk, ami mihelyt megvolt, rövidesen kiértünk a fák közül és egy újabb lejtőn ledöcögve megkerültünk egy terebélyes szántóföldet, majd meg sem álltunk a Szeszgyár major előtt húzódó aszfaltútig (69-71. kép).
Csatlakozva a kopott műút vonalához, hosszas aszfaltkoptatásba kezdtünk Gyarmatpuszta irányába, melynek hangulatos szakaszán változatos őszi színekbe burkolózott, magas gesztenyefák álltak nekünk sorfalat (72. kép).
Elérve a parányit település határát nemsokára egy salakos teniszpálya mellett haladtunk el, melynek szomszédságában megbújva már utolsó ellenőrzőpontunkra bukkantunk egy hangulatos filagória alá húzódva (73. kép).
Rövid frissítést követően megtettünk még néhány métert a települést átszelő műút mellett, majd Ny-felé fordulva némi lépcsőzés várt ránk. Kapkodva a lábainkat hamar felértünk a szürke falu kis kápolna bejáratához, melynek fő nevezetessége, hogy belső kriptájában nyugszik Sándor Móric, az Ördöglovas (74. kép).
Megkerülve a jó állapotban lévő, magas falakat, a kápolna mögött egy újabb kripta mellett suhantunk el, mely Sándor Móric kedvenc lovának a nyughelye. Az enyhe kapaszkodásba kezdő ösvényen ezt követően egészen egy széles erdei útig küzdöttük fel magunkat, melynek murvás felszínét taposva hamarosan Gyermely pincesorár érkeztünk meg. A Szőlő dűlő vonalát tartva gyorsan keresztülfűztük magunkat az elszórtan sorakozó épületek között, majd a Gyermely felé tartó műútra váltva enyhe ereszkedésbe kezdtünk, ahonnan egyenlőre még csak szemeztünk a közeli település épületeivel. A sárgálló repceföldeket elérve ugyanis, még jobbra lehúzódtunk az erdőbe, majd egy elkerített terület mellett osonva tértünk csak be végül a lakóházak közé. Gyermely rendezett utcáit járva aztán Ny-K-i irányban hamarjában keresztülszeltük települést, melynek központjában megcsodálhattuk a katolikus templom szépen felújított épületét is (75-76. kép).
A Szomor felé tartó országúthoz csatlakozva végül búcsút intettünk a kellemes benyomást keltő falunak, és a kitartóan kapaszkodó domboldalnak nekilendülve lassacskán a táj fölé emelkedtünk (77-78. kép).
A közeli dombtetőre felérve hamarosan kitárult előttünk a világ. Amíg hátunk mögött Gyermely egyre zsugorodó házai mondtak nekünk istenhozzádot, addig a távolban már felsejlett előttünk Szomor festővászonra illő látképe (79-80. kép).
Az egyre közelgő cél csábításának engedve kicsit megszaporáztunk lépteinket a Szomor felé törő országút mentén, és mindössze néhány percnyi sétát követően be is futottunk hőn áhított célpontunk épületei közé (81. kép).
A Gyermely utcán végigrobogva nyíl egyenesen a központban található katolikus templom égbetörő templomtornyáig sétáltunk, majd a Vörösmarty Mihály és az Arany János utcák gyors érintésével végül visszakanyarodtunk túránk kiinduló állomásához, a Szomori Sportcsarnokhoz (82-83. kép).
A zsúfolt csarnokba toppanva gyorsan letudtuk utolsó restanciánkat is, és miután igazolófüzetünkbe begyűjtöttük végső pecsétünket nyomban átvehettük a túra teljesítéséért járó gyönyörű oklevelet és a hozzá tartozó szép kitűzőt is. Mindezek megkoronázására tovább vendégei voltunk a szervezőknek egy kiadós kalóriapótlásra is, mely finom zsíros kenyér formájában érkezett (84. kép).
A remekül zárt napot követően azt hiszem, hogy az első Szomor túrám nem az utolsó volt! Ahogy azt a fenti beszámoló is alátámasztja abszolút megérte új vizekre evezni, hiszen a "Szomor 56" keretein belül gyönyörű helyekre (Zsámbék, Óriások lépcsője, Epöli-sziklák, Bajnai pincék, Gyarmatpuszta...stb) kalauzoltak el minket lelkes rendezőink. Az ember nem is gondolta volna, hogy ezen a környéken ennyi szintet össze lehet szedni, de a sunyi emelkedők orvul támadtak. :) A szervezőknek mindemellett messzemenőkig jár a dicséret, a profi szalagozásért, az első osztályú szolgáltatásért, meg úgy általában mindenért! Remek túra volt, köszönet érte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése