Börzsöny vándortúra

Helyszín: Börzsöny
Táv: 35,9 km
Szint: 934 m
Időpont: 2015.10.24.
Rajthely: Verőce

Mivel az előző napi "Szomor 56" jól sikerült túrája után szombaton még mindig éreztük a boogie-t a lábunkban, Bélával gondoltunk egyet és a Gerecse szelíd lankáinak búcsút intve a Börzsöny vadregényes hegyvidéke felé vettük az irányt. Kihasználva a remeknek ígérkező lehetőséget, azaz, hogy éppen aznap került megrendezésre a "Börzsöny Vándortúra", egészen a Dunakanyarban megbújó Verőce kicsiny, de bájos településére látogattunk, ahol a helyi református templom parókiáján tárt karokkal fogadták, a hozzánk hasonlóan elvetemült természetjárók népes hadát (1. kép).

A kora reggeli időpont dacára gyorsan, és jó hangulatban lezajlott nevezést követően már éppen nekiveselkedtünk volna az első métereknek, amikor hirtelen egy felhívás ütöttem meg fülünket, miszerint aki affinitást érez rá, az betekintést nyerhet a nemrégiben felújított templom belsejébe. Természetesen nem tudtunk ellenállni a szívélyes invitálásnak, úgyhogy a túrát egy kicsit váratva belestünk az udvaron álló magas, fehér épület gyomrába, melynek belseje valóban megér egy misét... ha szabad ezzel a képzavarral élnem (2-3. kép).

Miután spirituális utazásunkat követően kiléptünk a templom udvarából, rögtön neki is vágtunk a hosszú távnak, és Verőce házain hamarjában keresztülfűzve magunkat, előbb elsuhantunk a katolikus templom falai alatt is, majd É-i irányba hagytuk hátunk mögött a települést (4. kép). 

A felkelő Nap első sugaraitól kísérve kitartóan gyalogoltunk a faluból kivezető Szélesrét-dűlő keskeny szekérútját követve, melyen hamar elhaladtunk a Csattogó-völgy bejárata előtt, majd jobbára magányosan álldogáló családi házaktól és sűrű erdőfoltoktól övezve besétáltunk Magyarkútra (5-7 kép.) 

A mindössze néhány tucat épület alkotta faluban gyorsan átkeltünk a házak között kanyargó Morgó-patak békés vízfolyásán, majd egy lustán kapaszkodó utca vonalát követve szép lassan keresztülfűztük magunkat a településen. Kiérve a lakott területről nemsokára felértünk a vidék fölé emelkedő Társa-hegyre, ahol nyomban kitárult előttünk a világ. Ugyanis az É-i irányba terelő szekérút vonalát tartva szélesen pöffeszkedő legelők és szántóföldek tengerének kellős közepén találtuk magunkat, melyek zavartalan körpanorámája egyszerűen rabul ejtő volt. A távoli Dunakanyar sejtelmes ködfátyolba burkolózó víztükrétől kezdve, a környező völgyek festői látképén át, egészen a Börzsöny  messzeségbe vesző csúcsaiig volt min legeltetnünk a szemeinket, mely abszolút elterelte a figyelmünket, a helyenként kissé sáros útról (8-11. kép). 

A kissé küzdelmes, ámbár lélegzetelállítóan gyönyörű gerincutat követve végül bő 2 kilométernyi gyaloglást követően egészen Szokolyáig gyalogoltunk, az időközben igen tavasziasra forduló időjárásban (12-14. kép).

Ott a széles szekérutat elhagyva rövid kitérőre adtuk a fejünket, és a kék kereszt útmutatását követve a falu központja felé vettük az irányt. A Hársfa utca, majd a Fő utca lomhán ereszkedő aszfaltja mentén hamarjában elsuhantunk a katolikus templom fehérre meszelt falai előtt, mígnem végül a Stedra kocsmához érve elértük túránk első ellenőrzőpontját (15-16. kép). 

A szűk beltérrel és minimál dizájnnal megáldott ivóban azon nyomban be is gyűjtöttük túránk első pecsétjét, majd egy finom csokival gazdagodva folytattuk tovább hosszú menetelésünket. A már ismerős kék kereszt jelzését követve szépen visszakapaszkodtunk a Táras-nyeregbe, ahol átbukva a hegygerincen lomha lejtmenetbe kezdtünk. A hullámzó vidék ritmusát tartva egyenesen az előttünk elterülő, végtelen erdőségek felé vettük az irányt, melyek oltalmat nyújtó lombjai alá betérve élvezhettük az őszi színek szemkápráztató játékát (17-19. kép).

A magas faóriások közt bandukolva szép lassan bekúsztunk a Les-völgybe, ahol a sűrű rengetegbe vegyülve rövidesen néhány lakóház szegélyezet utunkat. Elsuhanva a némán bámészkodó épületek előtt nemsokára útelágazáshoz érkeztünk, ahol a Szokolya óta kísérő kék keresztnek búcsút intve, a Királyrét felé terelő piros sávra váltottunk (20-22. kép). 

Az új jelzés útmutatását követve tehát elhagytuk a széles, döngölt földutat, és bevettük magunkat az előttünk feltáruló, vadregényes völgyvonulat meredek partoldalai közé. Az ÉNy-i csapású völgy aljában eleinte egy békésen csordogáló kis patak kísérte lépteinket, majd ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a csodálatosan szép őszi erdőben, úgy lassacskán felkapaszkodtunk a néhány méterrel felettünk húzódó lejtőkre, és egy széles szekérút mellé csatlakozva szeltük tovább a kilométereket (23-25. kép).

Közel 4 kilométernyi csatangolást követően végül nagy hirtelenséggel vége szakadt az egybefüggő erdőségek végtelen tengerének, és a Széles-rét tágas kaszálójának szélébe érve rövidesen felsejlett előttünk a királyréti Vár-hegy büszke csúcsa, mely egyben következő állomásunkat is jelentette (26. kép).

Engedve hát a közelgő ellenőrzőpont hívó szavának gyorsan rátértünk egy kopott erdészeti útra, majd a hegyoldalt borító erdőségek felé vettük az irányt. Betérve a magas faóriások tarka lombjai alá, egészen a közeli piros háromszög leágazójáig sétáltunk, ahol átnyergelve az új jelzésünkre megindítottuk rohamunkat a hegytető irányába (27-28. kép). 

Ahogy kitartóan haladtunk aktuális pontunk színhelyére, úgy a lustán nekilóduló terep rövid felvezetését követően, egyre inkább beleerősített az előttünk pöffeszkedő hegyoldal. A legvégére már kifejezetten kaptatósra fordult ösvényünk, de szerencsénkre azonban nem nyúlt el túlságosan hosszan, így viszonylag hamar felértünk lelkes pontőreinkhez. A csúcson ezúttal nem töltünk el sok idő, hiszen miután begyűjtöttük pecsétünket, már robogtunk is vissza a korábban leküzdött, lendületes lejtőkön át, egészen a piros sáv kopott műútjáig. A viseletes aszfaltcsík mellé szegődve ezt követően egy jó darabon nyitott terepen haladtunk tovább, mígnem az Országos Kéktúra jelzésével karöltve ismét visszatértünk a fák közé (29. kép).

Miközben nyíl egyenesen ÉK-felé tartottunk a jól járható erdei út vonalát követve, hosszasan élvezhettük a vadregényes erdőség fái közé beköltözött tavaszias időjárást. A tarka levelek között átszűrődő verőfényes napsütés játéka igazán különlegessé varázsolta ezt a szakaszt, így szinte észrevétlenül röppent el, az a majd 2 kilométer, mire túljutva mindezen ismét nyílt terepre értünk. De a csodák sora ezzel még korántsem ért véget, sőt! Amint a kitárult vidék ritmusát felvéve kövér legelők és tágas kaszálók mentén folytattuk tovább hosszú menetelésünket, lassacskán felsejlett előttünk a Nógrádi-vár büszke romjainak távoli sziluettje (30. kép).

A pazar látképtől megbabonázva még inkább szaporáztuk lépteinket, hiszen már régi vágyam volt eljutni a letűnt korokat idéző vár ódon falai közé. Ezért egyik szemünket folyamatosan a várhegy robusztus vonalain, másikat a gyönyörű rétek, és az azt körülölelő, színes erdők egybeolvadó egyvelegén, míg a harmadikat a kék jelzésen..... kellett volna tartani, de mivel az nem volt, így egy trükkös elágazóban kicsit letértünk a kijelölt útról (31-34. kép). 

Ugyanis helyismeret híján csak követtük az előttünk magabiztosan haladó túratársak, mire feleszméltünk, hogy valami nincs rendben. Ezért gyors újratervezést követően megcéloztuk a Nógrád határában elterülő temetőt, melynek érintésével végül É-felől érkeztünk meg a várhegy meredek lejtőinek lábához. Onnét már újfent a hivatalos előírást követve, egy kikoptatott szekérút szerpentinjén kapaszkodtunk fel a vidék fölé magasodó, patinás várrom belsejébe, ahol már 3. ellenőrzőpontunk fogadott minket (35. kép).  

A várudvar szélében, nem messze a főkaputól, bukkantunk rá aktuális pontunk őreire, akik nagy örömünkre roskadásig megpakolt asztalokkal várták a megfáradt túrázók szállingózó csapatait. A rendkívül hangulatos környezetben tanyát vert állomáson, mi is gyorsan megostromoltuk, az említett frissítő asztalokat, majd miután begyűjtöttük az igazoló pecsétet is, rövid múltidéző sétára indultunk az ódon kőfalak között (36-39. kép).

Azt hiszem, hogy a szikrázó napsütésben, a leges legszebb arcát tárta elénk a vár, melynek omladozó falai közt sétálva szinte megelevenedett szemeink előtt a magyar középkor. Az élményt csak tovább fokozta, ha a várfal szélébe, vagy éppen az olasz stílusban épült bástya faszerkezetes teteje alá felkapaszkodva letekintettünk a lábunk alatt elterülő táj végtelenjébe, melynek látványa lélegzetelállító volt. Nehezen is tudtunk elszakadni a hely varázsától, de végül kénytelenek voltunk útra kelni. Visszatérve a várfal alatt suhanó, kopott útra, elsétáltunk a Hét Vezérnek emléket állító kopjafák előtt, majd a házak közé veszve szépen keresztülfűztük magunkat a településen, és végül a vasút érintésével D-i irányba hagytuk el Nógrádot (40-41. kép).

A civilizációt hátunk mögött hagyva, még egy rövid darabon a település határában elterülő, hangulatos legelők mentén haladtunk, mígnem egy szélesebb erdősávon átvágva a Morgó-patak varázslatos völgyébe csöppentünk (42. kép).  

De csak villámlátogatást tettünk a gyönyörű napsütésben fürdőző völgyben, hiszen miután átkeltünk a sekély vízfolyás felett, kék sáv jelzésünk ismét az erdőbe veszett. Ezzel lényegében meg is kezdtük a Nagy-kő-hegy (383 m) csúcsára vezető, majd 2 kilométeren át tartó menetelésünket, mely kanyargós földutak és szűk ösvények kusza útvesztőjén át vezetett fel túránk legmagasabb pontjára. A combos kaptatók legyűrése azonban minden kétséget kizáróan megérte a fáradozást, hiszen amint elértük a 4. ellenőrzőpontunknak menedéket nyújtó Lokó-pihenőt, ismét keresgélhettük az állunkat nagy csodálkozásunk közepette (43. kép).

A nyitott hegyoldal nyújtotta kilátás egyszerűen pazar volt! A Börzsöny végtelenbe vesző, csipkézett vonulatait áradó hullámként borította be az őszi erdők tündöklő színkavalkádja, mintha egy impresszionista festmény elevenedett volna meg szemeink előtt (44-45. kép).

Miután kigyönyörködtük magunkat az őszi táj szépségeiben, búcsút intettünk a Nagy-kő-hegy csúcsának, és a D-felé rohanó kék sávra visszatérve hosszú és kitartó ereszkedésbe kezdtünk. Kellemes, napsütöttek erdei ösvényeken, szűk földutakon haladva szép lassan elsuhantunk a Magas-hegy (337 m) csúcsa alatt, majd a Nagy-berek erdőirtásos lejtőit érintve meg sem álltunk egészen a Magyarkút felé tartó keskeny műútig (46-47. kép).

Azon a ponton, a sűrű erdővel egyetemben hátunk mögött hagytuk a kék sávot is, és előbb a kék négyszögre, majd nemsokra rá a piros négyszögre átnyergelve hosszas aszfaltkoptatásba kezdtünk. Eközben egyre feljebb kapaszkodva az éles kanyarokkal lendületet szerző, kopott műút mentén, elhaladtunk a Turistakápolna magányos kőfalai előtt, majd a Gyermeküdülőt követően, egy elnyújtott, hosszú egyenest követve megcéloztuk az előttünk terpeszkedő dombtetőt (48-49. kép). 

Az emelkedő végéhez közeledve, már épp elérhető közelségbe került volna a dombtető, mikor egy éles jobbossal letértünk az aszfaltról, és a Cserfa utca keskeny szekérútjára térve elsuhantunk néhány hétvégi lak takaros portája előtt. Amint végére értünk a maroknyi épületből álló, rövid utcának, még hamarjában abszolváltunk két gyors balost, és ezzel egy időben be is futottunk utolsó állomásunk helyszínére, ami az Aranyoskúti-kilátó magas tölgyfái alatt várt minket (50-53. kép). 

Amíg pontőreink készségesen hitelesítették papírjainkat, addig mi a rozoga fakorlátokhoz kimerészkedve élveztük a verőfényes napsütésben úszó Dunakanyarra pazar látványát, majd miután sikerült betelni a pazar látvánnyal megkerestük a piros háromszöget és érzékeny búcsút vettünk a helytől. De még mielőtt nagyon nekilendültünk volna a Verőce felé alábukó D-i lejtőknek, ismételten rövid kitérőre adtuk a fejünket, és a közeli Borbély-hegy (283 m) csúcsa felé vettük az irányt. Egy újabb csodálatos kilátópont reményében indultunk neki a néhány száz méteres kalandnak, de sajnos csalódnunk kellett, hiszen az egykoron szebb napokat is megélt "kilátó" körül teljesen elburjánzott a növényzet, eltakarva a panorámát. Így kissé csalódottan tértünk vissza a kijelölt ösvényre, melynek lendületesen ereszkedő vonalát felvéve nem telt bele sok idő, és a körülölelő erdőségek helyébe hamarosan Verőce házai léptek. A lakóépületek sűrűjében sétálva továbbra is szigorúan ragaszkodtunk a D-i csapásirányhoz, melynek hűséges követésével annak rendje, s módja szerint visszatértünk  a korábbi kiindulópontunkra, a verőcei református templom udvarába (54. kép).

A célban gyorsan utat törtünk magunknak a szállingózó túratársak gyűrűjében, és miután lejelentettük érkezésünket, át is vehettük a teljesítésért járó, igen mutatós kitűzőt és oklevelet. A remekbeszabott túranap megkoronázása képpen persze megkínáltak még minket a szokásos túrázós "update" menüvel (zsíros kenyér), melynek elfogyasztásával egyetemben megköszöntük a lelkes rendezői gárdának a felejthetetlen élményt. Mert ez bizony az volt! Nyugodtan állíthatom, hogy a kevés börzsönyi túrám közül a "Börzsöny Vándortúra" mindenképp kiemelkedik, mind a táj szépségét, mind a szervezést tekintve. Mindezek tetejében csak külön grátisz volt a ragyogó, verőfényes napsütés, melynek virtuóz játéka valósággal életre keltette a végtelen őszi erdők tengerét. Köszönet a túráért!