Nőnapi Túra

Helyszín: Mecsek
Táv: 19,4 km
Szint: 580 m
Időpont: 2014.03.08.
Rajthely: Pécs

A szokásos mecseki "Nőnapi túrák" során a teljesítménytúra jelleget kissé háttérbe szorítva sokkal inkább a kellemes, jó hangulatú kirándulás kerül előtérbe. A tavaszba forduló időjárás, a nem túl hosszú (20/12/6 km) résztávok, no meg persze az irdatlan mennyiségű medvehagyma minden évben számos túrázót megmozgat, akiket sokszor távol tartanak a hosszú távú túrák. Kicsik és nagyok egyaránt szép számban keresik fel évről-évre a Kardos úti kulcsosházat. Idén mi is kicsit kényelmesebbre véve a formát egy 4 fős baráti társasággal vágtunk neki a 20-as résztávnak. 

Pontban 7.50-kor, viszonylag a mezőny elején rajtoltunk, hogy a 13 órai célzárás miatt ne kelljen túlságosan rohanni. A rajthelyül szolgáló kulcsosházat a sárga háromszög jelzés rövid szakaszán hagytuk magunk mögött, majd nemsokára a Dél-Dunántúli Piros Túra jelzésére térve Remeterét felé vettük az irányt (1. kép).

A túra elején kissé barátságtalan időjárás fogadott minket. Míg lent a városban hét ágra sütött reggel a Nap, addig a Misina-Tubes vonulat szinte teljesen felhőbe burkolózott, ezért kissé hűvös és párás időben közelítettük Remeterét felé. A piros jelzés eme szakasza egyéb iránt igen jól járható, nagyobb kihívást jelentő emelkedő nincs rajta, így a rossz idő ellenére is jól haladtunk. A remeteréti esőbeállóhoz érkezve a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra jelzésére váltottunk és É-i irányba fojtattuk tovább utunkat (2. kép).

Az esőbeállóig vezető út egyes völgyeiben akad medvehagyma bőven, de a Remeterétet Büdös-kúttal összekötő szakasz maga volt a Kánaán. Az Orfűre vezető műutat szegélyező domboldalban zöld szőnyegként terült el a rengeteg medvehagyma (3. kép).

Büdös-kútig hosszan kanyarogtunk a már említett műút felett. Az útvonal többnyire egyenletes volt, csupán 1-2 kisebb emelkedő szakította meg, de az előző napi esőzéseknek köszönhetően némely szakaszokon csak komoly dagonyázás révén tudtuk átverekedni magunkat. A Büdös-kúti völgy bejáratához érve a sárga kereszt jelzés is becsatlakozott az utunkba, mellyel közösen kezdtük meg az ereszkedést. A meredek lejtőről letekintve hihetetlen látványt nyújtott a völgy. Az egész szinte zöld tengerré változott a rengeteg medvehagyma és szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus) kavargó egyvelegétől (4. kép).

A völgy aljába megérkezve jobb kéz felől elhaladtunk a hely névadó forrása mellett, majd a csordogáló kis patak fölött átívelő kőhídon átkelve elérkeztünk első ellenőrző pontunkhoz (5. kép).

Még néhány lépcsőt leküzdve felkapaszkodtunk a Büdös-kúti kulcsosházhoz (Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra igazolópont), ahol megejtettük a szokásos pecsételést, ami mellé még csokit is kaptunk a pontőröktől. Igazolást követően azonban még nem indultunk egyből tovább. Sok más túratársunkkal egyetemben mi is feltöltöttük készleteinket a korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló medvehagymával. Az ínyencek még pár szem gombával is megtoldhatták a termést (6. kép).

A völgyet ugyanazon a meredek emelkedőn hagytuk el, mint amin megérkeztünk. Felérve ezúttal azonban a sárga kereszten DK-i irányba folytattuk tovább a túrát. Klasszikus erdei úton haladtunk, méretes fáktól szegélyezve. Ezen a részen a medvehagymát mindinkább a hóvirág és a tavasz egyéb korai hírnökei kezdték felváltani (8. kép).

Az út lassan, de kitartó emelkedésbe kezdett egészen a Lapisig, ahol az emlékművet elérve É felé fordultunk, továbbra is a sárga keresztet követve (7. kép).

Rövid aszfaltos szakaszt követően ismét bevettük magunkat az erdőbe. Idő közben az időjárás is kezdett igazi tavaszi formát ölteni. A Nap végre előbújt a felhők mögül és immár akadálytalanul ragyoghatta be a mecseki tájat. Ilyen pompás időben érkeztünk meg a Hóvirág-völgyhöz, ahol az erdő legszebb tavaszi arcát tárta elénk (7-9. kép).

A második ellenőrző pontunkat a sárga kereszt - sárga háromszög elágazásánál találtuk. A pontban újfent csokit, mégpedig finom Milka Wafelinit kaptunk frissítő gyanánt, amit mi jó lovagok módjára természetesen Andreának adtunk, Nőnap alkalmából. Rövid pihenőt követően visszafordultunk és egy darabon a korábbi jelzésünket követtük egészen a sárga körig, ahol É-nak, immáron a 3. ellenőrző pontunk felé vettük az irányt. Eleinte a sárga kör jelzést majd azt elhagyva a zöld keresztet követtük egészen Rábay fáig. Végig egyenletes terepen haladtunk, de a sár sok helyen igen csak megnehezítette a dolgunkat. Ha esetleg valakinek még igénye támadt volna megtölteni a zsákját medvehagymával, az itt még megtehette, hiszen a zöld kereszt útvonalán az utolsó, nagyobb kiterjedésű "mezők" mellett haladtunk el (10. kép).

Rábay fát elérve a piros négyszög jelzésen indultunk tovább É-i irányba. Nagyjából száz méter megtétele után a jelzés éles jobb kanyart véve meredek emelkedőbe csapott át. Talán az egyik legfárasztóbb szakasz várt itt ránk. Nem is az emelkedő miatt (bár az sem elhanyagolható), mint inkább az igen sáros és csúszós talaj miatt. Kicsit lassított az addigi tempónkon, de végül is sikeresen leküzdöttük az akadályt. A dombtetőn a Dél-Dunántúli Kéktúra jelzése ismét becsatlakozott az útvonalunkba és immáron a két jelzéssel közösen érkeztünk meg a közeli Fehér-kúti kulcsosházhoz (Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra igazolópont).

Az utolsó (3.) ellenőrző pontot, illetve az ott kapott müzliszeleteket is begyűjtve ismét hátra arcot vettünk és visszaindultunk a Rábay fához, ahonnan a Dél-Dunántúli Piros jelzésre tértünk rá és D-i irányba folytattuk utunkat. A jelzéssel innentől kezdve már nem nagyon kellett törődni, hiszen szinte egészen a célig visz a piros jelzés (11. kép). 

Hosszú elnyújtott enyhe lejtőn haladtunk, először a Kantavári-forrást, majd valamivel odébb magát a Kantavárat (vagyis annak romjait) is megközelítve. A fák közül kiérve végül utolsó komolyabb emelkedőnknek feszültünk neki. A kellően hosszú és meredek kaptatón átbukva nem kevésbé meredek lejtőn (sőt!) érkeztünk meg festőien szép Kisrétre (12. kép).

Kisrétet hátra hagyva haladtunk tovább a Misini É-i lejtőin. Néhány 100 métert követően a piros jelzés keresztezte a sípálya vonalát, ahol remek kilátás tárult elénk. Míg felettünk a Tv-torny hatalmas beton monstruma magasodott, addig a távolban a Hármashegy és a Zengő vonulatai rajzolódtak ki. A bámészkodást követően még egy rövid szakaszra visszavettük magunkat a fák közé, ahol örömmel konstatáltuk, hogy a Mecsek ezen részén is éledezik már téli álmából a természet (13. kép).

Csakhamar Dömörkapuhoz érkeztünk, ahol a Kisvasút végállomása mellett elhaladva már a célegyenesre fordultunk rá (14. kép).

Az állatkertig vezető, kiépített gyalogösvényen az utolsó 1-1,5 km már gyorsan elrepült. A kellemesen meleg napsütéses időben jól esett a gyaloglás, szinte fel sem tűnt, hogy már meg is érkeztünk a célba, kereken 4 órás menetidőt követően. Beérkezvén eleget tettünk utolsó kötelezettségünknek, azaz igazoltattuk az itinerjeinket majd átvettük a kitűzőt és az emléklapot a sikeres teljesítésért (15. kép).

A szervezők természetesen idén is gondoltak a lányokra, illetve nőkre és minden egyes hölgy résztvevő egy papírból hajtogatott nárciszt kapott ajándékba. Rendkívül ötletes és szép gesztus szerintem. Természetesen a túra megkoronázásaként nem maradhatott el a szokásos zsíros kenyér és forró tea menü sem, melyet a gyönyörű napsütésbe kiülve fogyasztottunk el jó ízűen, miközben konstatáltuk, hogy ismételten jó döntés volt a túrát választani. Azt kell, hogy mondjam a PITE-s szervezők mostanában igencsak kitesznek magukért és remek túrákat szerveznek. Emlékszem még néhány korábbi túrájukra, ahol nem mindig lehettünk maradéktalanul elégedettek a pontokon nyújtott szolgáltatásokat figyelembe véve, de az utóbbi időben ez tényleg abszolút korrekt (Milka csoki, müzli, zsíros kenyér, tea....stb.). Szóval csak így tovább! 

Zselici Kötél Túra 20

Helyszín: Zselic
Táv: 23,5 km
Szint: 313 m
Időpont: 2014.03.02.
Rajthely: Hedrehely

Az idén első alkalommal kiírt "Zselici Kötél Túra 20" alkalmával  újfent lehetőségünk nyílott kicsit kimozdulni a már jól ismert Mecsek vonulatai közül és ellátogatnunk a Zselicbe. Célpontunk ezúttal Hedrehely volt, amely egy kicsiny falu Belső-Somogy szívében (1.kép).

Az előző napok szép időjárásától eltérően kissé hűvös reggelre érkeztünk meg a rajtba, ahol a szervezők már fél hét óta várták a túrázókat. Talán az első rendezésnek, vagy talán annak köszönhetően, hogy a helyszín kicsit távol esik a népszerű túrahelyszínektől, de elég családias létszámban jelentek meg a résztvevők. Ez minket különösebben nem zavart, sőt, így legalább nem kellett annyi embert kerülgetni a túra során. A rajtolás gyorsan és gördülékenyen ment, így 9.12-kor már neki is vágtunk a "20-as" résztávnak. Mivel a környéken jelzett turistautak nemigazán találhatóak, így szalagozást követve hagytuk el a települést É-i irányba. Miután az utolsó házat is magunk mögött hagytuk az aszfaltról széles földútra váltottunk, mely kezdetben még fákkal szegélyezett dombtetőn haladt, ahol az út mellett még mindig sok helyen nyílott a hóvirág (2.kép).

A túra első szakasza nem volt túl megerőltető, a fák közül kiérve jobbára síkban haladva (a Zselic egyébként sem hatalmas hegyeiről híres) zöldellő szántóföldek között kanyarogtunk. A nyílt terepen már kissé szelesre fordult az idő is, de az különösebben nem hátráltatott minket és legalább az utat is szárította. Rá is fért, mert a táv első szakaszán azért akadt egy-két sárosabb rész. Mindezek ellenére összességében szerintem jó tempóban tudtunk haladni az egyébként nem túl izgalmas tájon, ahol mindössze az út mellett pirosló csipkebokrok szakították meg egyedül a hosszan elterülő szántók monotonitását (3. kép).

Első ellenőrző pontunkat (Vóta Puszta, Tv-torony) nem nagyon lehetett eltéveszteni, a magas átjátszótorony már több kilométeres távolságból is jól láthatóan emelkedett a lankás zselici táj fölé (4. kép).

Miután megejtettük az ilyenkor szokásos pecsételést a pontban, sport szelettel a zsebünkben K-nek vettük az irányt. A Tv-torony előtt ismét elhaladva pár száz métert mentünk visszafelé azon az úton, amin érkeztünk, majd a korábbi elágazáshoz érkezve ezúttal egyenesen Visnyeszéplak felé indultunk tovább. A táj egyre inkább kezdett átalakulni a klasszikus zselici, dimbes-dombos tájjá. Az út mellett fokozatosan megszaporodtak a bokrok és a fák, majd a mezőket szép lassan erdő váltotta fel. Immáron sokkal változatosabb és színesebb élővilág vett körül minket (5-7. kép).

Egy magányos vadászháznál kicsit megtréfált bennünket az addig tökéletesen szalagozott útvonal. Egy jobbos kanyar kivitt minket egy mező szélére, aztán a továbbiakban sehol nem találtunk szalagot (feltehetőleg valaki leszedte őket). Nem volt nagy kitérő 100-200 métert mentünk csak, miután gyanússá vált, hogy ilyen éles jobb kanyar nincs az itinerben, úgyhogy visszatértünk eredeti utunkra és csak nyíl egyenesen (ahogyan az a térképen is jelölve van) haladatunk tovább. Kisvártatva újra meg is találtuk a szalagozást. Visnyeszéplak határát a falu temetőjénél értük el. Az erdő fái között megbújó régi sírkövek érdekes látványt nyújtottak, melyek kissé idegenül illeszkedtek a tájba (8. kép).

A temető után még egy darabon az erdőben haladtunk. Időközben bal kéz felől becsatlakozott az útba a helyi zöld jelzés, majd jobb oldalról megjelentek az első házak is. Enyhe emelkedő után érkeztünk meg a faluba. Második ellenőrző pontunk "Pali betyár" sírjánál volt (9. kép).

A pontban szőlőcukorral és vízzel kínáltak minket. Igazolást követően már indultunk is tovább. Egészen a temetőig gyalogoltunk vissza, ahol egy éles bal kanyarral D felé vettük az irányt. Kicsit sáros szakasz következett, de szerencsére hamar leküzdöttük. Azt követően dombos, lejtős utakon ereszkedtünk lefelé, közben néhány magányos házat és tanyát is elhagytunk, majd az erdőt itt-ott újfent rétek és kaszálók kezdték felváltani (10. kép).

Nemsokára kiértünk az erdőből, majd egy mocsaras láppal körülvett horgásztó mellett elhaladva a Hedrehelyre vezető műúthoz érkeztünk (11. kép). 

Mielőtt azonban még visszatérnénk Hedrehelyre, egy kisebb kitérőt iktattak be a szervezők. Egy rövidebb aszfaltos szakaszt követően szép lassan nekiveselkedtünk a túra legkomolyabb emelkedőjének. Meg is lepődtünk, hogy erre ilyen meredek lejtők is vannak. A dombtetőre felérve, rengeteg hóvirágtól fehérlő partoldal mentén szép lassan Visnyére ereszkedtünk vissza (12. kép).

Visnyén újabb pont várt minket, ahol picit megpihentünk. Igazolás és frissítés után a falun keresztülvágva, a II. világháborús emlékműnél hagytuk el a települést (13. kép).

Kissé meredek és elég sáros kaptatón hagytuk magunk mögött Visnyét. A túra utolsó kilométereire kijutott még nekünk egy kis sárdagasztás, nehogy túl tisztán érkezzünk meg a célba. Hedrehely és Visnye között egyébként igen érdekes látványba volt részünk, néhol szinte sárgállott az erdő a fákat beborító zuzmó rétegtől (14. kép).

Az utolsó rövid szakaszt már hamar letudtuk, hatalmas hóvirágmezők mellett elhaladva érkeztünk meg Hedrehely határába. Igen sáros úton istállók és karámok között kanyarogva értünk be a faluba (15. kép).

A település központjában lévő templomot érintve már a célegyenesre fordultunk rá. Pár méter megtétele után sikeresen meg is érkeztünk a célba, ahol már nagyon finom, meleg paprikás krumplival vártak minket a szervezők (16. kép).

Természetesen a jól megérdemelt oklevél és kitűző sem maradhatott el a sikeres teljesítés jutalmaként. Összességében elmondható, hogy remek kis túrán vagyunk túl, az útvonal első negyede talán nem volt a legizgalmasabb, de azt követően ízelítőt kaptunk a klasszikus zselici tájból és annak minden szépségéből. A szervezés szerintem abszolút rendben volt, különösen, ha azt vesszük, hogy első rendezés volt a túra. Az útvonal egyértelműen ki volt jelölve és a rajtban mellékelt térképpel együtt teljesen követhető volt. A szolgáltatásra szintén nem lehet panasz, engem egy tál meleg paprikás krumpli a túra végén mindig levesz a lábamról. :)

PITE 30

Helyszín: Mecsek
Táv: 30,8 km
Szint: 930 m
Időpont: 2014.02.15.
Rajthely: Abaliget

Az egész hetes masszív esőzéseket követően számítani lehetett rá, hogy idén hatalmas sárdagasztásban lesz részünk a szokásos év eleji "PITE 30" teljesítménytúrán. Kissé aggódva indultunk meg reggel Pécsről és csak reménykedhettünk benne, hogy azért nem lesz járhatatlanul rossz az útvonal (szerencsére nem volt). De igazából az elvetemült túrázókat apró kellemetlenség nem tart vissza! :)

Gyönyörű napsütéses reggelre ébredtünk szombaton, ami szinte csalogatott ki a természetbe. Így valahogy mindig könnyebb megindulni mint egy fagyos, ködös reggelen. Jó kedvűen, fél 8 körül érkeztünk meg Abaligetre, a szokásos rajhelyhez. Gyors nevezést követően 7.45-kor már úton is voltunk Andival.

Hogy ne nagyon legyenek illúzióink, mindjárt a túra elején ízelítőt kaptunk a ránk váró dagonyázásból. A Denevér múzeum mellett elhaladva hagytuk magunk mögött Abaligetet és a kék négyszöget követve vágtunk neki a túra majd 31 km-es távjának. Az út kezdetben igen hosszan és kitartóan haladt felfelé. Sajnos a talaj ekkorra már rég kiolvadt ezért csúszott is rendesen, megnehezítve a haladást. Útközben a jelzésünk elvált a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra valamint a sárga jelzés kettősétől, de mi rendületlenül haladtunk tovább a kék négyszögön D-i irányba. A hegyen átbukva a Nyáras-patak völgyébe ereszkedtünk le, majd a patak igen rozzant "hídján" (mindössze két vastagabb gerenda az egész) átkelve újra felfelé kapaszkodtunk. Nagyjából még 1 km-en át kanyarogtunk a sáros erdei úton, mire kiérkeztünk az aszfaltozott műútra. Általában nem vagyok a műutas szakaszok híve, de mos igazi megváltás volt. A jól járható úton neki is iramodtunk kicsit és csakhamar az első ellenőrzőponthoz érkeztünk (1. kép).

A Petőczpusztai haranglábnál gyorsan megejtettük az ilyenkor szokásos pecsételést, majd továbbiakban a Dél-Dunántúli Piros túra jelzést követtük Jakab-hegy irányába. Időközben a Nap is egyre erőteljesebben sütve adta tudtunkra, hogy ma bizony jó időnk lesz. A "tavaszi" körülmények között még jó darabon haladtunk az erdei műúton.  (2. kép).

Az aszfaltot végül a kék és kék háromszög jelzésre váltva hagytuk el, megkezdve utunkat a Jakab-hegy csúcsa felé. Rögtön következett is a dagonyázás, újfent elég sáros, csúszós szakasz következett. Jobb kéz felől megduzzadt kis erdei patak csordogált a Pálos-kút irányából, ami sejteni engedte, hogy a forrás is teljes hozammal üzemelhet. Valóban így is volt, a szépen kiépített Pálos-kútnál hangosan csobogva tört elő a hűs vizű forrás (3. kép).

A Pálos-kúttól még kitartóan emelkedett az utunk. Néhol igen intenzív hagyma illat csapta meg az orrunkat,  hiszen a zöldellő hegyoldalban elkezdett előbújni mindenki nagy kedvence, a medvehagyma. Most még nem álltunk neki az apró, zsenge leveleket leszedni, a "szüret" még várhat. Három hét múlva, a "Nőnapi Túrán" úgyis kaszálni lehet majd, az biztos. Különféle medvehagymás ételkülönlegességeken elmélkedve érkeztünk meg aktuális emelkedőnk végére, ahonnan a távolban ellaposodó Mecsek vonulatait csodálhattuk meg (4. kép).

A továbbiakban egy rövid ideig kétéltű üzemmódba kellett váltani, mert a lapos, lefolyástalan szakaszon nagy mennyiségű víz rekedt meg az erdei utakon (5. kép).

Szerencsére ez tényleg csak egy rövid rész volt, ezt követően már viszonylag jól járható út következett. Hamarosan már a hegy gerincén haladtunk párhuzamosan a panoráma úttal. A kék jelzésünket nem sokára elhagyta a kék háromszög Sasfészek irányába. A meredeken aláereszkedő jelzés fái között mi is kileshettünk egy picit a lent elterülő tájra (6. kép).

Az elágazótól már nem volt sok hátra (Zsongor-kő kilátójához ezúttal nem néztünk ki), még pár száz méter és elértük a Jakab-hegy fennsíkját. Az esőbeálló és kilátó tövében várt ránk a 2. ellenőrzőpont. Itt már végérvényesen beköszöntött a tavasz. A zöldellő réten verőfényes napsütésben vágtunk át és érkeztünk meg a pontba (7. kép).

Igazolást követően Milka Wafelinit és az ínyenceknek szárított csicsóka szirom volt a jutalom. A jó időben sokan kényelmesre fogták a túrát, sokan időztek a kilátóban vagy éppen a Pálos romoknál. Mi kis pihenőt követően azonban indultunk is tovább a kék jelzésen maradva. Viszonylag könnyed szakasz következett, a talaj ázott volt ugyan, de jól járható. Útközben még a természetjárók kreatív alkotásait is megcsodálhattuk (8. kép).

Ahogy közelítettünk a Patacsi-mező (Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra igazolópont) felé az út úgy vált egyre járhatatlanabbá, végül az utolsó pár száz méter igazi sártenger volt. Az út mellé kihúzódva azért abszolválni lehetett a szakaszt. Patacsi-mezőtől elnyújtott emelkedőn kezdtük meg a kapaszkodást Vörös-hegy irányába. Az emelkedő alsó szakasza kellemetlen, csúszós volt sok sárral. A zöld háromszög kereszteződésnél található kereszteket érintve vitt utunk (9. kép).

Enyhén emelkedő úton a Rózsa-hegy csúcsa felé haladtunk. Út közben eddig is bőven akadt, de ezen a szakaszon különösen sok hóvirággal találkoztunk (10. kép).

Mielőtt utunk elérte volna a hegycsúcsot, hosszú lejtmenetbe kezdtünk. Hamar leértünk az Orfűi műúthoz, amin átkelve Remeteréthez értünk. Az esőbeállót érintve É-nak vettük az irányt Büdös-kút felé (11. kép).

A műút fölé magasodó domboldalban hosszan kanyarogva szeltük az utat. Ezen a szakaszon szinte mindig rengeteg medvehagymát találni, idén sem lesz ez másképp. Már itt is kezdtek előbukkanni a kora tavaszi geofiton növények, zöldre festve a domboldalt. A műúttól eltávolodva meredek lejtőn érkeztünk le Büdös-kút völgyébe (12. kép).

A forrás melletti kis hídon átkelve a Büdös-kúti kulcsosházhoz (Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra igazolópont) érkeztünk. Immáron a 3. ellenőrzőpontban jártunk, ahol ismét csokit kaptunk. Igazolást követően a kéken egészen az Erdei-kereszthez kapaszkodtunk fel (13. kép).

A kereszttől É-i irányba fordultunk a sárga jelzésen. Hosszú, erdei műutas szakasz következett. Elég jól járható út, itt-ott azonban megsínylette a fakitermelést. Egyes szakaszain az erdőirtásnak köszönhetően pazar látvány tárunl elénk, a távolban magasodó Hármas-hegyet és a Zengőt pillanthatjuk meg (14. kép).

Hosszan a sárga jelzést követve érkeztünk meg Vágotpusztára. A pár házból álló kicsiny mecseki falu fontos színtere volt az 56'-os mecseki eseményeknek, melynek a fehérre meszelt harangláb oldalán díszelgő márványtábla állít emléket (15. kép).

Ezt követően talán ez egész túra legdurvább szakasz következett. A Lóri-völgyel párhuzamosan futó sárga jelzésen iszonyatos mennyiségű sár várt ránk. Csak úgy cuppogtak a bakancsok a már-már mocsári körülmények között. Kicsit lelassított minket, de az itt nagy segítséget jelentő túrabotoknak köszönhetően csak leértünk Bánosra. A falu határában találtuk 4. pontunkat, ami önjelölős volt. Ikszelés után műúton sétáltunk át Mecsekrákosra, ahol visszatértünk az idő közben elhagyott sárga jelzésre. A házak közül kiérve hamarosan az Orfűi-tó mellett haladtunk. A gyönyörű időben horgászok vették birtokba a partot (16. kép).

A tavat megkerülve, majd a Malom múzeumot érintve hátunk mögött hagytuk a sárga jelzést és kis kitérőt tettünk a a zöld jelzésen. A Mecsek-házánál már népes túrázó sereg jelezte, hogy újabb ponthoz értünk (17. kép).

A pecsételés mellé téli fagyi volt a jutalom. Innét már nem volt sok hátra, mindössze 4,5 km, ezért nem is időzünk soká, hanem rövid pihenő után ismét nekiveselkedtünk. A sárga kereszt mentén ezúttal az Orfűi-tavat másik oldalról megkerülve folytattuk az utat. Kisvártatva a Pécsi-tóhoz érkeztünk, mely déli partját érintve a kemping irányába fordultunk (18. kép). 

A partnak és vele együtt egyben Orfűnek is a kék kör jelzésére térve intettünk búcsút. Nagy zöld réten vezetett keresztül a jelzés, mely közepén a Zipernovszky-forrás található (19. kép).

Az erdőbe visszatérve meredek hegymenet következett. Felérve jelzést váltottunk és a továbbikban már csak a kék kereszt jelzést követtük egészen a célig. Először átkeltünk az Abaligeti műúton majd ismét egy mezőt keresztezve tértünk vissza az erdőbe. Kezdetben jól járható erdei úton haladtunk párhuzamosan a műúttal, de a végére azért még maradt egy kis sárdagasztás. Kis patakmederben haladva kicsit még összesároztuk a bakancsunkat így a végére, de ez már nem zavart különösebben. Nemsokára a tó mellett kibukkanva visszaérkeztünk Abaligetre. A tavat általában le szokták engedni télire, de most az utóbbi idők esőzéseinek és a barlangból kifolyó pataknak köszönhetően volt víz a medencében. Ennek ellenére a tó közepén lévő kis sziget száraz lábbal is megközelíthető volt. Sokan éltek is a ritka lehetőséggel és kiültek kicsit napozni (20. kép).

A tavat megkerülve még megtettünk pár métert és újfent elértük kiindulási állomásunkat. A célban vöröshagymás zsíros kenyértől roskadozó asztal és forró tea várta a megfáradt túrázókat, no meg természetesen a túra védjegyévé vált almás pite, ami nekem idén is nagyin ízlett (21. kép).

Természetesen a frissítő mellé oklevél és a teljesítés számával változó kitűző is járt. A körülményekhez képest úgy gondolom, hogy újfent egy igen kellemes túrán vagyunk túl. Gyönyörű túraidőnk volt, az ébredező, "tavaszi" Mecsek ilyenkor mindig csodaszép. A szervezésre szerintem nem lehet panasz, a  PITE-sek hozták a tőlük szokásos szintet: a szolgáltatás elegendő volt, az útvonal remek (talán a Bános előtti szakasz nem a legjobban járható ilyenkor) a célban pedig külön piros pont a pitéért, a sárról meg nyilván nem tehetnek.