Táv: 37,6 km
Szint: 1330 m
Időpont: 2014.03.22.
Rajthely: Pécs
Idén is, mint minden évben izgatottan vártuk már a "Szuadó 40" teljesítménytúrát, mely kétség kívül a tavasz egyik legszebb túrája a Mecsekben. A Nyugat-Mecsek leggyönyörűbb pontjait érintő, változatos és lebilincselő szépségű szakaszokon át kanyargó útvonal garancia rá, hogy a túra végeztével minden résztvevő feledhetetlen élményekkel gazdagodva hagyja maga mögött szeretett hegyünket. Némi üröm az örömben azonban, hogy idén kissé "lebutított" útvonalon rendezték meg a túrát. A korábbi évekkel ellentétben mintegy 7 kilométerrel lett rövidebb a táv (44,4 km helyett 37,6), valamint a "30-as" távot is levették a napirendről. Sikonda és környéke így kikerült az érintendő pontok közül, de azért ennek ellenére is tartogatott még bőven látnivalót a Mecsek.
Gyönyörű szép, napsütéses tavaszi reggelen pontban 7.30-kor rajtoltunk el Teca Mama Kisvendéglőjéből állandó túratársammal Andival a hosszú távon. Rögtön a túra elején örömmel konstatáltuk, hogy Éger-völgybe vezető turistaút ismét szabadon járható, hiszen az Égervölgyi-tó kicsit hosszúra nyúló megtisztítása ekkora már befejeződött. A kellemes napsütésben igazán hangulatosan festett a ligetes erdőrész, ahol nem csak a tó, hanem annak teljes környezete is megszépült, a helyi természetjárók nagy örömére (1. kép).
Miután a tavat magunk mögött hagytuk, az addig követett kék kereszt jelzésről a Mecseki Zöld Túra jelzésére váltottunk és meredek emelkedőn elhagytuk a völgyet. Egy éles jobb kanyart követően már szintben haladtunk tovább ÉNy-nak. Néhány 100 méter megtétele után zöld mohaszőnyeggel borított partoldalban lassan a Mohosi-kis-kúthoz, első ellenőrző pontunkhoz érkeztünk (2. kép).
Igazolás után továbbra is a zöld jelzést követve meredek úton indultunk tovább, fel Éger-tetőre. A kilátóhoz felérve átvágtunk a zöldellő réten, majd egy széles eredei úton folytattuk tovább a túrát. Jelzésünk lassan, de biztosan emelkedő úton közelített Jakabhegy irányába, azonban még mielőtt nagyon bedurvulva a hegycsúcs felé fordult volna, mi a Jakabhegyi panoráma út kezdetét jelző piros háromszöget választva a Babás szerkövek felé mentünk tovább. Ahogy azt az út neve sejtetni engedi nem éppen csúnya szakasz következett. A panoráma út nem hazudtolja meg magát, több pontján is lenyűgöző látvány tárul elénk, ha a hegyoldalról letekintünk, de teljes pompájában azonban csak a Babás szerköveknél élvezhetjük igazán a kilátást. A hegy DNy-i lábánál kanyargó ösvény mentén egyre több helyen felszínre bukkanó permi vörös homokkőnek köszönhetően fokozatosan kirajzolódott a Jakabhegy igazi arca. A hegy egyik fő nevezetességének tartott Babás szerkövek is szintén ilyen vörös homokkőből létrejött természeti képződmények. Második ellenőrző pontunk nem is kerülhetett volna ennél szebb helyre (3-4. kép).
Miután kigyönyörködtük magunkat a lélegzetelállító panorámában a Sasfészekhez vezető kék keresztet, majd a kék háromszöget követve igen meredek kapaszkodónak veselkedtünk neki. A hatalmas sziklaképződmény meredek vörös falait viszonylag hamar el is értük, ahol aztán "sziklamászó képességeinket" is próbára kellett tennünk. Természetesen nem egy leküzdhetetlen akadállyal kellett farkasszemet néznünk, hiszen az átlag túrázóknak azért nem jelent különösebb megerőltetést, de a néhány méter magas sziklára felkapaszkodni szerintem rendkívül hangulatos és sokat dob a túra hangulatán (5-8. kép).
Sasfészek meghódítása után rövidesen felértünk a hegygerincre, ahol mintha egy teljesen új világba csöppentünk volna. Korábbiakban a homokkő vöröses árnyalatai uralták a tájat, míg itt fent bármerre is néztünk végtelen zöld tengerként medvehagyma borított be mindent (9. kép).
A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra jelzésén indultunk tovább a Pálos kolostor romjai felé, azonban mielőtt még odaérkeztünk volna egy rövid kitérő erejéig meglátogattuk Jakabhegy Ny-i oldalának másik fő büszkeségét és egyben talán az egész Mecsek legszebb helyét: Zsongorkőt. A hegyoldalba vájt lépcsőkön egészen a kiugró sziklakilátóig ereszkedtünk le, ahol immáron 3. ellenőrző pontunkhoz értünk (10. kép).
Zsongorkőt követően visszatértünk a kék jelzésre, ami egyenesen a Jakabhegy tetején található fennsíkra vezetett, amit átszelve a fenyőfák alatt megbújó Jakabhegyi-kilátó és az egykori Pálos kolostor romjai között haladtunk el (11. kép).
A hegytetőn a korábbról ismert mecseki Zöld jelzés is keresztezte ugyan utunkat, de mi továbbra is a kék jelzést követtük K-i irányba. A jakabhegyi földsáncot hátrahagyva jól járható, széles erdei úton haladtunk hosszasan a Szuadó-völgy felé. Csupán közvetlen Patacsi-mező (Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra igazolópont) előtt volt sár, de szerencsére az is csak rövid szakaszon. A kék jelzést itt elhagyva a kék keresztre váltottunk és ezzel meg is érkeztünk a túra névadó völgyébe, azaz a Szuadó-völgybe. Ezt a gondolatmenetet követve azon sem lepődnék meg, ha jövőre már inkább "Medvehagyma 40"-ként indulna a túra, hiszen a völgyet iszonyat mennyiségben borította be mindenki aktuális kis kedvence. A túrát a töménytelen mennyiségű medvehagyma mellett a rengeteg, bő vízzel folyó forrás is jellemezte. Erre alapozva nem is nagyon készültünk sok vízzel, csupán csak egy üveggel kettőnknek, amit lépten-nyomon újra lehetett tölteni friss, hűsítő forrásvízzel. A Szuadó-völgyben is több forrást érintve haladtunk, melyek közül természetesen a Szuadó-forrás sem maradhatott kivétel (12. kép).
A Szuadó-forrás érintésével kis kitérőt kellett tennünk a kék kör jelzésen, hiszen nem sokkal arrébb 4. pontunkat kellett felkeresnünk igazolás céljából, ami meglepő módon újabb forrásnál, mégpedig a Laci forrásnál várt minket (13. kép).
A kék körön visszatértünk eredeti kereszt jelzésünkre és folytattuk utunkat tovább Orfű felé. Még egy darabon lent haladtunk a völgyben, útközben a patakot többször is keresztezve, majd a barlangok mellett felkapaszkodtunk a völgyoldalba, ahol némi hullámvasutazást követően megérkeztünk az Orfűi műúthoz. Az úton átkelve továbbiakban a zöld háromszög mentén a festőien szép Sárkány-szakadék mellett ereszkedtünk le a faluba. Nem túl izgalmas, hosszú aszfaltos szakasz következett. A sárga jelzés mentén K-ről megkerültük az Orfűi tavat, majd a hétvégi házak között lassan kanyarogva megcsodálhattuk, a tavasszal együtt éledező üdülőfalut is. Szép lassan élet költözik Orfűbe is, egyre többen jönnek ki hétvégente, hogy kicsit rendbe szedjék portájukat, gondozzák kis virágoskertjeiket (14. kép).
Szép lassan magunk mögött tudtuk Mecsekrákost is és a műúttól végre megszabadulva újfent visszatértünk az erdőbe. Nemsokkal azután, hogy megérkeztünk a Lóri-völgybe újabb ponttal találkoztunk a Nagy-kő-oldalnál. Pecsételés után indultunk is tovább K-re a patakmeder mentén a sárga négyszöget követve. Kissé lehangoló látványt nyújtott a száraz, kavicsos meder, itt-ott volt ugyan 1-2 pocsolya, de már évek óta nem láttam benne összefüggő vízfolyást. Annyiból persze szerencse (ha lehet így fogalmazni), hogy legalább nem lettünk vizesek, mert jó néhányszor keresztezni kellett a "patakot", mire kiértünk a Lóri-völgyből (15. kép).
A völgy bejáratához érve újabb pont következett a Lóri kulcsosháznál. Az igazolás mellé ezúttal frissítő is járt, klasszikus zsíros kenyérrel, margarinos kenyérrel valamint szörppel kínáltak a pontőrök. Hozzá kell tegyem, hogy eddig azért nem kényeztettek el minket a szervezők, az eddigi 5 pont alatt egyszer kaptunk egy szamba csokit, amire azért nem mondanám azt, hogy bőséges szolgáltatás. De végül is mindegy, elvégre nem a csokiért túrázunk. Mielőtt továbbindultunk volna kicsit elüldögéltünk az igen kellemes fekvésű kulcsosház árnyékában felkészülve az előttünk álló kemény emelkedőre (16. kép).
De végül csak nekiveselkedtünk és a zöld jelzés mentén hosszas kaptatóba kezdtünk, amely szinte egészen Vágotpusztáig tartott. A csendes, mindössze pár házból álló kis faluba vezető út kissé fel volt túrva a környékén végzett erdőirtások következtében, de ennek ellenére az út jól járható volt. A faluba beérve rengeteg virág volt található minden felé, de igazából nem csak ott, szinte az egész Mecseket színesre festette a tavasz (17-19. kép).
Vágotpusztát a zöld körön hagytuk el K felé. Néhány száz méter megtétele után ismét erdőirtás mentén haladtunk el, ahol kissé ritka volt a jelzés, de szerencsére ezen a szakaszon már rutinból áthaladtunk. A Kecske-hát gerincén végig viszonylag síkban haladtunk, majd néhány igen komolyan meredek lejtőn a Nagy-mély-völgybe érkeztünk meg. Hát igen, ez a szakasz nem ebből az irányból kihívás, sokkalta inkább fordítva (ahogyan az "Éjszakai Mecsek" alkalmával van) brutális. Lent a Nagy-mély-völgyben D-i irányban indultunk el a piros jelzés mentén. Utunkat jobbról csordogáló kis patak szegélyezte, míg balról moha borította sziklás domboldal magasodott (20. kép).
Néhány száz métert kellett megtenni csupán és máris a Kőlyuk barlangjához érkeztünk (7. ellenőrző pont). Amíg Andi elintézte a papírmunkát, addig feltöltöttem készleteinket a Cserkész-forrásból, majd indultunk is tovább utunkra. Igazi csemege következett, a Mecsekben járatos túrázóknak nem hiszem hogy be kell mutatnom a Zsidó-völgyet, amin végighaladni igen melós, igazi akadálypálya. Természetesen most sem volt ez másképp, klasszikus Zsidó-völgyi szakasz várt ránk (21. kép).
A keskeny völgy jobbára csak egy nyomvonalon járható, ami igazából nem volna kihívás, ha nem nehezítené a járást lépten-nyomon keresztbe dőlt fák sokasága, a levelek alatt megbújó rengeteg csúszós szikladarab és egy kis sár. De így szeretjük. Egyébiránt rengeteg gomba fajjal szoktam erre találkozni csapadékos időjárást követően, most azonban csak pár taplófélét lehetett látni (22. kép).
A völgyből kiérve nemsokára újfent ellenőrző ponthoz érkeztünk, ez már a 8. volt. Közvetlenül egy igen meredek hegymenet előtt táborozott le a pontőr, pár jó tanáccsal ellátva a túrázókat. A túra hátralevő részét is figyelembe véve ez volt az utolsó izzasztó erőpróba, amit még le kellett küzdenünk. Miután felértünk hosszú erdei szakaszon haladtunk továbbra is a Kőlyuktól követett zöld jelzésen. Egy-két kisebb, elnyújtott emelkedőtől eltekintve jobbára síkban. Az út most kifejezetten járható volt, szerencsére nem volt mostanában eső, mert akkor ez a szakasz mindig hatalmas dagonyát jelent. Út közben kereszteztük a Dél-Dunántúli Kéktúra jelzést, majd elég jó tempóban elértük a Lapisra vezető műutat, amit egészen az emlékműig követtünk (23. kép).
Lapistól a zöld háromszöget követve átsétáltunk a mindössze 500 méterre fekvő Sóshegyi-kilátóhoz begyűjtve a 9. pontot is (24. kép).
A kilátótól a zöld keresztbe csatlakozva egészen Remeterétig kanyarogtunk le, ahol a Dél-Dunántúli Piros Túra jelzését követve továbbra is lefelé, Mecsekszentkút irányába folytattuk az utat (25. kép).
Mecsekszentkút érintésével szép lassan visszaérkeztünk Pécs határába. Hétvégi házak mellett kanyarogva, de azért még az erdőben maradva érkeztünk meg a Rózsa-forráshoz (10. e.p.), ahol újabb igazolás mellett még egy gyors, utolsó vízvételre is nyílt lehetőség, ha valaki még megszomjazna az utolsó 2 km-en. A pont után továbbra is piroson haladva egy jó darabon még kanyarogtunk az Orfűre vezetű műút alatt, majd az erdőből kiérve kereszteztük is azt, valamint a biciklis utat is. Egy kisebb emelkedő várt még ránk, amin átbukva újra Éger-völgybe ereszkedtünk alá elérvén 11., egyben utolsó pontunkat is. A célegyenesre fordultunk, innét már tényleg nem volt sok hátra, mindössze 1,6 km. A kék kereszt jelzést és a patakot követve az Éger-völgyi tó érintésével visszaérkeztünk a célba (26. kép).
A célba nagy örömünkre egy pár virslivel vártak a szervezők, amit azonnal el is fogyasztottunk, miután gyorsan leigazoltuk a túrát. Természetesen megválasztható kitűző és oklevél is járt a teljesítésért. A túrával összességében meg voltam elégedve, igaz kicsit sajnáltam, hogy valamivel rövidebb lett a táv, de ettől függetlenül, szerintem minden kétséget kizáróan még mindig rendkívül szép útvonalat állítottak össze a szervezők. Időpontot is rendre nagyon jól sikerül megválasztaniuk, az időjárás ilyenkor már kellően kellemes, ami sok embert csalogat; a tavaszi Mecsek meg egyszerűen gyönyörű. Az ipari mennyiségű medvehagyma meg önmagában egy hatalmas bónusz. A pontokon nyújtott szolgáltatásokkal viszont sajnos nem ilyen egyértelmű a helyzet, igaz hogy volt 11 pont de ez alatt kaptunk kétszer csokit meg egyszer zsíros kenyeret, aminél szerintem azért többet is ki lehetett volna hozni a dologból. De mivel a végén azért virslit is kaptunk, ezért azt mondom összességében elfogadható volt.
Gyönyörű szép, napsütéses tavaszi reggelen pontban 7.30-kor rajtoltunk el Teca Mama Kisvendéglőjéből állandó túratársammal Andival a hosszú távon. Rögtön a túra elején örömmel konstatáltuk, hogy Éger-völgybe vezető turistaút ismét szabadon járható, hiszen az Égervölgyi-tó kicsit hosszúra nyúló megtisztítása ekkora már befejeződött. A kellemes napsütésben igazán hangulatosan festett a ligetes erdőrész, ahol nem csak a tó, hanem annak teljes környezete is megszépült, a helyi természetjárók nagy örömére (1. kép).
