Táv: 41,5 km
Szint: 980 m
Időpont: 2014.01.18.
Rajthely: Várdomb
Ugyan a Szekszárdi-dombság nem hatalmas hegyeiről és végeláthatatlan völgyeiről híres mégis úgy gondolom, hogy a túraszezon egyik legjobb teljesítménytúrája kerül itt megrendezésre minden év elején. Immáron 15. alkalommal megrendezett "Bartina túrák" évről-évre rengeteg túrázót csalogatnak a tolnai megyeszékhelyre. Idén sem volt ez másképp, közel 1000 fő nevezett a 4 résztáv valamelyikén. Nemhiába, a gyönyörű útvonalon haladó túráról és a szervezésről is egyaránt szuperlatívuszokban lehet csak beszélni. Akit egyszer megérint a "Bartina túrák" varázsa, az többé már nem tud szabadulni a Szekszárdi-dombságtól. Már negyedik éve, hogy én is, a Mecseket hátam mögött hagyva ilyenkor Szekszárd felé veszem az irányt.
Természetesen idén is a Maratonra esett a választás, így korán reggel, érkeztünk meg a régi szekszárdi 5-ös iskolához, hogy időben nevezni tudjunk. A rajtolásban volt némi csavar, hiszen 7 órakor a Maratoni táv nevezőit egyszerre, ingyenes külön busz szállította át a tényleges rajtba. A tömött csuklós buszon egy tűt sem lehetett leejteni, annyi induló volt. Andival és Matyival hárman, mi is ott zögykölődtünk az öreg Ikarus hátuljában és már izgatottan vártuk, hogy nekivághassunk a túrának. Végül 7.20-kor érkeztünk meg a várdombi rajthoz, ahonnan egyből neki is iramodtunk a 41,5 km-es távnak (1. kép).
Várdombról kifelé egyből bele is csaptunk a lecsóba, mindjárt egy hosszabb emelkedővel indítottuk a reggelt, csak hogy felébredjünk. A tömegrajtnak köszönhetően a túra elején eléggé együtt mozgott a mezőny egyetlen, hosszan elnyúló menetoszlopot alkotva. Ez különösebben nem volt zavaró, hiszen mindenki hamar felvette a saját tempóját és nagyjából 1 kilométert követően kényelmesen lehetett haladni. Egyedül azért senki nem érezhette magát, hiszen mindig akadt valaki látótávolságon belül (2. kép).
Kissé borongós, de kellemes túraidőt fogtunk ki, még csak nyomokban sem emlékeztetett semmi arra, hogy elvileg most tél van. Még a túra elején hamar meg is szabadultunk a kabátoktól, dombnak felfelé amúgy is jó idő volt. Dombokból meg ugye akadt bőven, az első ellenőrző pontig végig a Szekszárdi-dombságra jellemző klasszikus, dimbes-dombos utakon haladtunk a zöld jelzést követe (3. kép).
Némi hullámvasutazást követően egy dombtetőre felérve hosszan haladtunk É-i irányba, párhuzamosan az 56-os főúttal. Jobb oldalon elől, kisvártatva a gyönyörű szép Mausz kápolna tűnt fel a távolban. Sajnos most be kellett érnünk annyival, hogy csak messziről csodáljuk meg a kis kék épületet, hiszen a zöld és zöld kereszt jelzések találkozásánál kihelyezett bója jelezte, hogy első ellenőrző pontunkhoz érkeztünk. Egyéni lyukasztással igazoltuk, hogy ott jártunk, majd a zöld kereszten Ny-i irányba indultunk tovább. (4. kép).
Hosszú erdei szakasz következett többnyire jól járható utakon, viszont akadt néhány sárosabb rész is. A két pont között félúton kereszteztük az Alsónána felől érkező sárga kereszt jelzést majd enyhe emelkedővel közelítettünk a szálkai erdőbe. Útközben még leküzdöttünk egy a fakitermelés miatt elég sáros szakaszt, majd nemsokára a kék háromszög jelzéshez érkeztünk (5. kép).
Újabb ellenőrző pont, ismét egyéni lyukasztás. Továbbiakban a kék háromszöget követve É-i irányba, hosszú ereszkedésbe kezdtünk. A jelzésen haladva Szálka határában található nagy horgásztó ÉNy-i végénél értünk ki az erdőből (6. kép).
A tó rendkívül nyugodt és békés volt ezen a korai, téli reggelen. Nyári időszakban, csak úgy hemzsegnek a horgászok és kirándulni vágyok végig a tóparton, de most egy lélek sem moccant. Csupán csak néhány teljesítménytúrázó törte meg az idilli csendet, de ők sem időztek soká. A műutat elérve, mindössze néhány métert kellett megtenni és máris bent voltunk a faluban. A Trófea vendéglőt és a falu jelképnek számító szarvas szobrot elhagyva már meg is érkeztünk a 3. ellenőrző ponthoz (7. kép).
Pontban ezúttal már pontőrök is voltak, akik igazolás után csokival és forró teával kínáltak bennünket. A jóleső frissítő után a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra útvonalán folytattuk tovább az utat. Innentől már együtt haladtunk a 30-as résztávon nevezőkkel, akinek Szálka volt a rajthelyük. A falut meredek kaptatóval hagytuk el, majd a kék jelzésen Grábóc felé vettük az irányt. Ekkora már gyönyörű napsütéses időnk volt, igazi tavaszi hangulatban kanyarogtunk a hatalmas szántóföldek között. A dombtetőről pazar kilátás nyílott a távolban húzódó Mecsek vonulataira (8. kép).
Könnyen haladtunk a jó időben, hamar át is értünk Grábócra, ahol a szokásos helyen, a szerb ortodox kolostor és templom bejáratánál volt az ellenőrző pont. A kolostor az esetek többségében szabadon látogatható szokott lenni, bár jártam már úgy, hogy zárva volt, most viszont pont akkor nyitották ki a kapuját, amikor mi odaértünk (9. kép).
Mivel már többször is jártunk a kolostornál, ezért most nem tértünk be, csupán csak kintről csodáltuk meg. Miután a pontban almát vettünk magunkhoz folytattuk utunkat Grábócon át. Hamar átértünk a kis falun, melyet istállók között hagytunk el, tehén és ló akadt erre bőven. A faluból kiérve továbbra is a kéken, széles legelőkön át vezetett az út (10. kép).
Talán a túra egyik legkeményebb szakasza várt ránk. Miután beértünk az erdőbe hosszan elnyúló emelkedőn kapaszkodtunk felfelé. A haladást nemigazán segítette, hogy az emelkedő nagy részén ragadós sárban kellett taposnunk. Végül is csak felértünk a dombtetőre, ahol rövid szusszanást követően meredeken ereszkedtünk le a túloldalon, nem kevésbé sáros szakaszon. Egészen a volt Grábóci-erdészlakig ereszkedtünk vissza, ahonnan a vadászház érintésével ismét meredeken felfelé a változatosság kedvéért sárban. Ilyenkor aranyat ért egy jó túrabot! A hegytetőre felérve egészen a sárga-kék elágazóig gyalogoltunk, ahol már az 5. ellenőrző pont várt minket. Nem meglepő módon rengetegen voltak a pontban, hiszen itt, ahogy azt az itiner is már előre jelezte forralt bort és teát lehetett kapni. A gulyáságyúból literszámra mérték a meleg italokat (11. kép).
Mi is megkóstoltunk egy-egy pohárral, majd mentünk is tovább, hiszen akad még forral bor arrébb is. Lefelé haladtunk a kék jelzésen, hangulatos levél borította erdei ösvényeken. Egészen a völgy aljában lévő Haramia-forrásig ereszkedtünk le. A forrás általában bő vízzel folyó és finom hűsítő vizet ad (12. kép).
A forrást magunk mögött hagyva ismét csodálatosan szép szakasz következett. A Fazekas-völgy és a Sötét-völgy domboldalában végigkanyargó kék jelzés lélegzetelállító szakaszokon vezetett át. Bal kéz felől a domboldalban húzódó hatalmas erdő borul ránk, míg jobb kéz felől, lent a völgyben hol kiszélesedő, hol elkeskenyedő kövér, zöld rétek húzódnak. A völgyben haladó tanösvények hívják fel a figyelmet a hely szépségére és gazdag elő világára (13-15. kép).
A völgyet végül egy meredek lejtőn hagyjuk el a kék négyszög jelzésen. A kaptatót leküzdve Kakasd határában fekvő szántóföldeknél értünk ki az erdőből, ahonnan az út egészen a faluba kanyarog le. Lent újabb ellenőrző pont és csoki várt minket, majd a kék háromszög - kék kört követve hamarosan tovább is álltunk Kakasdról. Rövid de annál kegyetlenebb szakasz következett. A falut elhagyó erdei út mint egy 1,5-2 km-en át tömény sárdagasztás volt, rendkívül nehezen járható és csúszós. Annyira nem élveztük, de hát túrákon megesik az ilyesmi. Azért épségben sikerült átverekedni magunkat a Sötét-völgyi műútig. Gyors lyukasztás az ellenőrző bójánál és tovább a kék kereszten (16. kép).
Két kilométer műút következett, amiért személy szerint annyira nem vagyok oda, de legalább jól lehet rajta haladni. Hamar meg is érkeztünk a Gyermektáborhoz. Itt ismételten tömörült a mezőny, újabb forralt boros pont! Rá is kellett pihenni egy kicsit a következő szakaszra, mert várt ránk némi szintkülönbség. A pontot elhagyva ismét a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra jelzésén haladtunk felfelé a Húshagyó-dombara majd azt követően az Óriás-hegyre (ami csak helyi léptékkel óriás, hiszen csak 285 méter, de azért kell felfelé kapaszkodni rendesen). Ezt a szakaszt senki nem úszhatta meg a Bartina túrán, minden résztávon fel kellett ide kapaszkodni (17. kép).
Az Óriás-hegyen átbukva még egy darabon erdei szakaszon haladtunk, majd az erdőből kiérve, az immáron becsatlakozott a sárga jelzéssel közösen érkeztünk meg a 10. ellenőrző ponthoz. A pontot követően hangulatos szurdokvölgyben ereszkedünk lefelé. Szélesen elterülő szőlőföldek határában kibukkantunk ki ismét a szabadba egy rövid időre, de rögtön, meredeken felfelé újabb szurdokvölgybe vezet a kék jelzés (18. kép).
A Bati kereszthez felérve ismét hatalmas szőlőültetvények között találjuk magunk. Törmelékes, zúzottköves műúton kanyarogva egyre szaporodó pincék és hétvégi házak jelezik, hogy lassan visszaérünk Szekszárd határába. Egyik ilyen hétvégi ház szomszédságában érjük el utolsó, lyukasztós pontunkat (19. kép).
A továbbiakban már hol szalagozást, hol a zöld jelzést követve kanyarogtunk tovább a pincesoron egyre közelítve a város felé. Útközben, bal kéz felől, a szőlők felett elnézve még megcsodálhattuk a város fölé magasodó Bartina-hegyet és kilátóját is (20. kép).
A zöldön tovább ereszkedve, meredek lejtőn egészen ide, a Bartina-hegy lábhoz érkeztünk. Innét a piros jelzést követve hatalmas villák között haladunk tovább lefelé és végül a piros keresztre váltva visszaérkezünk az ismerős, volt 5-ös iskolába, a célba.
Végül 8 óra és 5 perc alatt tudtuk le a 41,5 km-t, ami figyelembe véve, hogy 11 ellenőrző pont volt, szerintem egész korrekt. Végeredményben ismételten egy kiváló Bartina Maratonon vagyunk túl. Az égiek újfent kegyeikbe fogadtak, így gyönyörű időben a legszebb arcát mutatta a Szekszárdi-dombság. Külön köszönet a szervezőknek, akik ismételten csodálatos útvonalat írtak ki nekünk és emellett a szolgáltatásokkal is messzemenőkig elégedettek lehetünk. Utóbbiak természetesen a célban sem értek véget, hiszen volt zsíros kenyér hagymával roskadásig és forralt bor, valamint tea. Az oklevél idén különösen szép lett, a minden évben egyedi készítésű bronz jelvényekre meg egyenesen nincsenek szavak!