Táv: 37,4 km
Szint: 1290 m
Időpont: 2014.09.27.
Rajthely: Pécs
Sajnos nem túl gyakran rendeznek éjszakai túrákat a Mecsekben, pedig nincs is annál izgalmasabb, mint mikor a csillagos égbolt alatt járhatjuk az erdőt. Ezért nem szabad elszalasztani azon kevés alkalmak egyikét sem, mikor fejlámpát ragadhatunk és egy teljesen új oldalát fedezhetjük fel az egyébként már jól ismert erdei utaknak. A "Mecsek Éjszakai" a leghosszabb és egyben a legélvezetesebb éjszakai túrája a Mecseknek, melyen a méltán népszerű, gyönyörű vonalvezetésű "Szuadó 40" teljesítménytúra útvonalán haladhatunk, csak ellenkező irányban és természetesen sötétben. Ugyan a csodálatos helyeken kanyargó vonalvezetésből, ezúttal jóval kevesebbet láthattunk a mindent beborító sötétségtől, de legalább annyira kalandos és izgalmas volt a túra, mint nappali társa.
Andival igyekeztünk minél korábban elrajtolni, hogy legalább egy apró szeletét világosban tehessük meg a több, mint 37 km-es távnak, ezért pontban 18.00-kor (rajt nyitáskor) neki is vágtunk a túrának. Ezzel a gondolatmenettel úgy festett nem voltunk egyedül, mert elég sokan gyülekeztünk Teca Mama Kisvendéglőjének udvarán, kicsit tömegrajt érzése volt az embernek. Egyébként nem túl jó előjelekkel vártuk az indulást, mert a városból szemlélve masszív ködfelhőbe burkolóztak a magasabb hegycsúcsok, amit látva egyből fel is sejlett bennem 3 évvel ezelőtti "Esti Mecsek" túrám, ahol a tejfölszerű ködben pár órát bolyongtam a Mecsekben. Emellett még sokan esővel is riogattak, de ennek ellenére semmi sem tántoríthatott el minket attól, hogy útra keljünk. A vendéglőnek búcsút intve egyenesen Éger-völgy felé vettük az irányt a kék kereszt jelzését követve (1. kép).
Rövid gyaloglást követően elhaladtunk a nemrégiben felújított Éger-völgyi tó mellett, melynek környékét igencsak megtépázta az utóbbi idők csapadékos időjárása. A tavat tápláló megduzzadt kis patak eróziós tevékenységének köszönhetően rengeteg törmelék gyűlt össze a völgyben. (2-3. kép).
Miután hátunk mögött hagytuk a tó melletti tűzrakóhelyeket és a domboldalban megbújó Fecske-forrást, elbúcsúztunk az Éger-tető felé haladó zöld sáv jelzésétől és a keskeny ösvénnyé szűkülő úton a továbbiakban már csak a kék keresztet követtük (4. kép).
A piros sáv elágazójánál található első ellenőrzőpontunkig hosszasan kanyarogtunk az Éger-völgyi patak vonalát követve. Az általában szelíd kis vízfolyás hangos robajjal rohant végig a völgy aljában kacskaringózó sziklás medrében. Szinte rá sem lehetett ismerni (5-7. kép).
A pontot követően K-felé fordultunk a piros sáv jelzésen és a patakon átkelve rögtön egy combos emelkedőnek nekiveselkedve kapaszkodtunk ki a völgyből. A dombtetőn átbukva műútra érkeztünk, amin jobb kéz felé ereszkedésbe kezdtünk. Az útról elvileg kitűnő rálátás nyílik szembe a Tubesre, illetve a távoli Misinára, de ezúttal a párás, ködös időtől semmit sem láttunk belőlük. A hőmérsékletre egyébként nem lehetett panaszunk, minden gond nélkül lehetett rövid gatyában és pólóban is túrázni. Egy sorompót megkerülve rövidesen kereszteztük az Orfűre vezető kerékpárutat, ahol zöld háromszögre váltva a rövid táv útvonala elvált tőlünk (8. kép).
Mi maradtunk továbbra is a piroson és a Dél-Dunántúli Piros Túra igazolóhelye előtt balra fordulva leereszkedtünk a közeli országútra. A széles aszfaltcsíkon és a szélében húzódó szalagkorláton óvatosan átkelve ismét bevettük magunkat a fák közé, majd az Orfűre tartó műút alatt hosszasan kanyarogtunk a meredek domboldalban. A mély völgybevágásokban kígyózó szűk ösvényen átkeltünk néhány fahídon, majd egy hosszú balos kanyar után megérkeztünk a Rózsa-forráshoz (9. kép).
A pontot azonban nem a kiépített kifolyó mellett találtuk, hanem párméterrel arrébb az ösvény melletti pihenőnél. Pecsételés után gyorsan indultunk is tovább, a szép lassan halványodó világosság utolsó erőfeszítéseit meglovagolva. Még egy darabon kanyarogtunk a Szentkúti-völgy fölé magasodó domboldalban, majd egy murvás földútra rátérve kisvártatva hétvégi házak között haladtunk. Az enyhén emelkedő úton gyorsan felértünk a gyönyörűen kiépített Szentkút-forráshoz, amit megkerülve meredek műút elnyújtott kapaszkodóján hagytuk hátra a völgyet (10-11. kép).
Egy balkanyar után elértük a vízmű épületét, ahol visszatértünk az erdőbe és enyhe lejtőt követve a piros sáv és a Kis-Mélyvölgy felé tartó piros kereszt elágazójához érkeztünk. Maradva a piros sáv jelzésen É-felé fordultunk Remete-rét irányába és enyhén hullámzó, de azért kitartóan emelkedő terepen haladtunk (12. kép).
Egy ideje már nem jártam erre, ezért meglepődve láttam, hogy kissé megújult az ösvény (nem mintha eddig bármi baj lett volna vele). Apró szemű kaviccsal felszórták az utat és a meredekebb részeken lépcsőket alakítottak ki, megkönnyítve a járást a környékre kilátogató családok számára is. A remete-réti esőbeállóhoz érve már igencsak kezdett sötétedni, úgyhogy bekészítettük a zseblámpákat, de egyenlőre még nem kellett használnunk. A zöld kereszt DK-i ágát választva szép lassan megkezdtük a hegymenetet a Sós-hegy irányába, ahol a célunk a hegytetőn található kilátó volt (13. kép).
A hosszan elnyúló szerpentinen sokáig gyalogoltunk a hegy Ny-i lejtőjén, mígnem egy balos visszafordító t követően nemsokára megjelent a zöld háromszögjelzése is, amin jobbra fordulva megindultunk toronyiránt a csúcs felé. Kissé nehezítette a járást, hogy a délutáni eső és párás idő miatt igen csúszóssá váltak az ösvényen található kisebb-nagyobb szikladarabok, de azért épségben és egész jó tempóban értünk fel a hegytetőre, ahol a robusztus kilátó tövében már 3. pontunkat gyűjtöttük be. A gyönyörű pecsét mellé kaptunk még csokit és egy kis vizet is, majd indultunk is tovább. Ekkor már nem odázhattuk tovább, kénytelenek voltunk beüzemelni a fejlámpákat, bár ahogy közelítettünk Lapis felé mind kevesebb hasznát vettük a hirtelen sűrűsödő ködben. Nagyjából 500 méter megtétele után végül kiértünk a Lapisi műútra, amin a hét vezér tiszteletére állított emlékmű érintésével É-felé fordultunk az Árpád-tető felé tartó aszfalton (14-15. kép).
A köd miatt ekkora már szinte használhatatlanná váltak a lámpák, így jobbnak láttuk kikapcsolni azokat. A hőmérséklet is sokat esett, ekkor már előkerültek a pulóverek is a táskából. A sötétben egyébiránt igen jól lehetett követni a műút vonalát a felhőkről visszaverődő halvány derengés miatt, úgyhogy minden gond nélkül tudtunk haladni. Ahol az út vonala egy jobb kanyarral megtörik, ott betértünk az erdőbe és tartva az irányt még hosszasan haladtunk előre a zöld sáv jelzést követve. A széles erdei földúton több helyen is sár nehezítette a járást, így egy kicsit óvatosabban haladtunk a sötétben. A kezdeti sík szakaszt hamarosan enyhe lejtő váltott fel, amin lefelé haladva szép lassan kitisztult az erdő és nagy örömünkre kiértünk a ködből. A Dél-Dunántúli Kéktúra útvonalának keresztezését követően még jó darabon haladtunk az immáron kifogástalanul járható földúton továbbra is lefelé (16. kép).
Egy nagyobb erdőirtás szélében jobbra forduló utat egyenesen elhagyva kezdetben enyhén induló, majd mindinkább nekilóduló, meredek lejtőn ereszkedtünk a Zsidó-völgybe. A magasabb fák közül kiérve ekkora már annyira kitisztult az idő, hogy meglepődve láttuk a szinte teljesen felhőmentessé vált égboltot és a megszámlálhatatlan csillagok ragyogását. Tekintetünk azonban nem nagyon kalandozhatott el a lejtmenet során, mert figyelnünk kellett minden egyes lépésünkre. A széles és kissé csúszós utat helyenként akár méteres mély vízmosások is szabdalták (17. kép).
Szerencsére épségben leértünk a lejtőaljába, ahol újabb pontot találtunk. A pattogó tábortűz mellett várakozó pontőröktől gyorsan begyűjtöttük az aktuális pecsétünket, majd immáron a völgyben haladva É-felé tartottunk. Az utat gazdagon beborító fű a kicsapódott párától kissé csúszós volt, így továbbra is körültekintően haladtunk, nem is beszélve a méretes pocsolyákról. A hiányos jelzésű szakaszon első osztályú szalagozás vezetett minket, mely a kevésbé kérdéses helyeken is egyértelműen adta tudtunkra a helyes irányt. Egyébként a túra egészére elmondható, hogy nagyon igényes volt a szalagozás, tényleg nem volt kérdéses szituáció (18. kép).
A széles útról végül jobbra letérve betértünk a sűrű erdőbe és szép lassan megkezdődött sokak "nagy kedvence" a klasszikus Zsidó-völgyi szlalompálya. Az igen nehézkes haladás miatt a többségnek nem tartozik a kedvenc szakasza közé a hely, de én kifejezetten szeretek a vadregényes völgyben sétálni. A hosszas ereszkedésünk mentén rengeteg bedőlt fa, csúszós-sáros terep, sziklatörmelék és még sok egyéb nyalánkság tette igazi kihívássá a lustán kígyózó völgyet, mely a korhadékbontó gombák paradicsoma (19-22. kép).
A völgy alsó szakaszához közelítve egyre méretesebb szikladarabok lepték el a lábunk alatt húzódó utat, míg végül a Kőlyuk barlangnyílásához érkezve figyelmeztető táblák tereltek a helyes irányba, nehogy beleszaladjunk a mély szakadékba (23. kép).
A völgy bejáratához érve elsétáltunk a barlang és a közeli Cserkész-forrás mellett, majd a pihenőpadoknál már 5. pontunkat gyűjtöttük be (24. kép).
Pecsételést követően rögtön átkeltünk a völgyben kanyargó bővízű patakon és É-nak indultunk tovább egy rövid szakasz erejéig újfent a piros sáv jelzést követve. A Dóczy-malomhoz (Dél-Dunántúli Piros túra igazolóhely) vezető széles erdei út hagyományosan nagy dagonyák színtere, de ezúttal szerencsére néhány pocsolyát leszámítva jól járható volt a terep. Hamar el is értük a zöld kör, illetve piros kör leágazásáig, ahol balra fordulva újfent átkeltünk az ezen a ponton sekély vízfolyássá szelídülő patakon. A túlparton rögtön búcsút is intettünk a piros kör jelzésnek is és immáron csak a zöld kört követve nekiestünk a Kecske-hát hosszú, helyenként durván meredek emelkedőjének (25-26. kép).
A több hullámban támadó combos kaptatót rövid sík szakaszok szakították meg, hogy lélegzetvételnyi időt biztosítva erőt gyűjthessünk a szűnni nem akaró hegymenetre, de majd 1,5 km után végül csak békésebbé szelídült a terep. Egy nagyobb tisztást követően széles földúthoz érkeztünk, amin előbb jobbra, majd hamarjában balra fordultunk és még egy utolsó emelkedőt leküzdve megérkeztünk Vágotpuszta határába. A maroknyi épületből álló kis falu egyetlen utcáján végigsétálva elhaladtunk a Mecseki Láthatatlanoknak emléket állító harangláb előtt, majd a továbbiakban már a zöld sáv jelzést követve Lóri felé vettük az irányt (27. kép).
A falutól távolodva néhány méterig még kísérő sárga sáv jelzéstől hamar elköszöntünk, majd váratlanul egy erdei pihenőhelyhez érkeztünk (28. kép).
Széles erdei úton gyalogolva egy rövid ideig a zöld kerékpáros jelzéssel egybefonódva haladt a zöld sáv jelzésünk, majd a jobbra kanyarodó útról hirtelen letérve bevettük magunkat az erdő sűrűjébe. Elnyújtott, nagy jobbos ívet követve lassacskán nekilóduló lejtőn ereszkedtünk hosszasan lefelé. Az alsó szakaszon ellaposodó utat kissé benőtte a növényzet, úgyhogy némi küzdelem után érkeztünk meg végül a Lóri kulcsosházhoz, ahol már roskadozó asztallal vártak minket a pontőrök. Volt minden mi szem, s szájnak ingere: zsíros kenyér lila hagymával, csalamádéval, vajas kenyér nagyon finom sárgabarack lekvárral és természetesen víz és üdítő is. Pár percre tehát megpihentünk, hogy falatozzunk a felkínált csemegékből, majd nehéz szívvel, de ismét útra keltünk. A sárga négyszögön ÉNy-i irányba haladtunk tovább a Lóri-völgyben, ahol helyenként elég sáros szakaszokkal találtuk szembe magunkat, ezért kicsit visszafogottabb tempót tudtunk diktálni (29. kép).
A széles földutat hátrahagyva egészen a völgy aljában kanyargó patakmederig ereszkedtünk le, melynek vonalát követve hosszasan gyalogoltunk következő pontunk irányába. A kígyóként tekergő ösvényen hullámozva haladtunk hol az egyik parton, hol a másikon, miközben megszámlálhatatlan alkalommal keltünk át a "patakon". Az év túlnyomó részében csontszáraz patakmederben ezúttal több helyen is találkoztunk egy kevés vízzel, de azért attól nem kellett tartanunk, hogy a bakancsunkban bokáig fog állni majd a víz. Nagy-kő-oldalhoz érve ismét ellenőrzőpont következett, amivel már közel féltávnál jártunk (30. kép).
A pecsételés mellé még néhány jó szót is kaptunk útravalóul, majd a sárga sáv jelzésre szép lassan rátérve besétáltunk Mecsekrákosra. Mihelyst ismét aszfalt volt a talpunk alatt hirtelen nekilódulva igen jó tempóban haladtunk. A falu központjában D-nek fordultunk a helyi iskola előtt elsétálva továbbra is ragaszkodva a sárga sáv jelzéséhez. A takaros hétvégi házakat hátunk mögött hagyva szép lassan megkerültük az Orfűi-tavat, majd a Malommúzeum érintésével becsorogtunk Orfűre. Rövid ideig ismét házak között haladtunk, egészen a Sárkány-szakadék bejáratáig, ahol a zöld háromszög és a sárga kereszt egybefonódó jelzésére váltva hosszú kaptatón kifelé tartottunk a völgyből (31. kép).
Egészen az országútig kapaszkodtunk fel, ahol jobbra fordulva a kiváló szalagozás ráterelt minket a kék kereszt jelzésre. Ezzel meg is érkeztünk a hangulatos Szuadó-völgybe, melynek vonulatát követve D-i irányba egyre mélyebben hatoltunk a völgybe. Jó darabon át hullámozva haladtunk a meredek partoldalban, hol fölfelé kapaszkodva, hol lefelé ereszkedve. Elhaladtunk a völgy aljában húzódó barlangok felett, majd a bővizű patakon átkelve lassacskán közelítettünk az ellenőrzőponthoz. Az Orfűi úttól majd 2 km-re eltávolodva végül egy rövid kitérő erejéig hátrahagytuk az odáig kísérő kék keresztet és a kék kör jelzésen előbb elhaladtunk a völgy névadó forrása mellett, majd enyhe jobbos ívet követve megérkeztünk a Laci-forráshoz, 8. pontunkhoz (32-33. kép).
Igazolást követően visszatértünk a kék keresztre és folytattuk tovább utunkat az eredeti irányhoz ragaszkodva. Szorosan a hangosan csobogó patak mellett gyalogolva kitartóan haladtunk előre, mialatt többször is kereszteztük annak vonalát. A forrásokban igen gazdag völgyszakaszon elhaladtunk a nemrégiben felújított és közvetlenül az út mentén található Mihály remete-forrás mellett, majd a szép lassan emelkedőbe forduló úton elhagytuk a völgyet (34. kép).
A Szuadó-nyereghez felérve szembetalálkoztunk a kék sáv jelzéssel, amin jobbra fordulva egyből Patacsi-mezőhöz (Dél-Dunántúli Kéktúra igazolóhely) érkeztünk. A széles földút enyhén emelkedő vonalát követve hamarjában kereszteztük a piros sávot, majd balra fordulva megkezdtük hosszan tartó, néhol kissé meredek hegymenetünket a Jakab-hegyre. Annyira azért nem volt megerőltető a szakasz, talán ez a legbékésebb útvonal, melyen feljuthatunk a hegytetőre. A kék jelzés végig egyértelmű és jól követhető volt, így különösebb energiákat nem kellett fordítani a nyomvonal keresésére. A hegytetőhöz közelítve átkeltünk a Jakab-hegyi földsáncokon, majd kisvártatva megérkeztünk a Pálos kolostorok és a kilátó között húzódó széles rétre (35. kép).
Az időjárás ismét ránk ijesztett egy kicsit, hiszen a fennsíkot egyre sűrűsödő köd ülte meg. A Lapisnál tapasztaltakhoz azért nem lehetett hasonlítani, de némileg csökkent a látótávolság. Továbbra is a kék jelzést követve megkerültük a rétet és az erdőbe visszatérve Zsongor-kő irányába indultunk tovább. Rövid egyenes végében meg is érkeztünk a csodálatos kilátópont leágazásához, amit frissen festett jelzések is (meg kell hagyni már ráfért) hirdettek, de ezúttal kihagytuk ezt a kis kitérőt. Ehelyett a pár száz méterrel arrébb található kék háromszögig gyalogoltunk, ahol egy balost véve meredek ereszkedésbe kezdtünk a varázslatos Sas-fészek vörös sziklái között. A festői szépségű helyen nappali fényekben is komoly mutatvány a keresztülhaladás, pláne sötétben lefelé. Persze fokozott körültekintéssel véve az akadályt nem jelenthet problémát (36. kép).
Lefelé tartva a meredek domboldalban kisvártatva hátrahagytuk a kék háromszöget és a kék kereszt jelzésen egészen a Babás-szerkövekig, utolsó előtti pontunkig ereszkedtünk le (37. kép).
Hát igen...már önmagában ezért az egy pontért megérte nekivágni ennek az éjszakai túrának. Az idő közben ismét kitisztult, gyönyörű csillagos ég alatt pazar kilátásban lehetett részünk. A lábunk alatt elterülő éjszakai tájban Kővágószőlős fényei ragyogták be a sötétséget, mint megannyi apró szentjánosbogár (38-39. kép).
A pontban még kaptunk egy utolsó csokit útravalóul, majd a Panoráma úton (piros háromszög) Patacs felé hosszasan kanyarogtunk a Jakab-hegy DK-i lejtőin kígyózó ösvényen. Sajnos a koromsötétben nem sokat láttunk az utat kísérő, egyébként pazar kilátásból, csupán csak itt-ott szűrődtek át a fák között a környező települések fényei. A túra végéhez közeledve már kissé monotonná váló szakaszon szinte óráknak tűnt mire végre elértük a zöld sáv jelzést, de végül csak meglett. Az új jelzésünkre váltva tovább folytattuk az ereszkedést K-i irányba, néhol igen durván sáros szakaszokkal tarkítva, de szerencsére mindig adódott egy ösvény amin el lehetett kerülni a dagonyázást (40. kép).
A Páprágy-völgy bevágódásához érve még utoljára megejtettünk egy patakátkelést, majd az éles visszafordító jobb kanyart követően már Éger-tető irányába kapaszkodtunk fel. A magas erdőből kiérve jobbra, majd egy hatalmas sártenger előtt balra fordulva jól járható murvás erdei útra fordultunk rá, amin mintegy 200 métert megtéve fel is értünk Éger-tetőre. A tágas rét szélében húzódó zöld jelzésen visszatértünk az erdőbe és a kezdetben szűk kis ösvényen kanyargó jelzés szép lassan meredek lejtmenetbe csapott át. A lejtő aljához közelítve már messziről csalogatott minket a lobogó tábortűz meleg fénye (41. kép).
Közvetlen a Mohosi-kis-kút szomszédságában utolsó ellenőrzőpontunkhoz érkeztünk, ahol már nem is időztünk soká, hiszen a közeli cél már nagyon csábított minket. A pecsét begyűjtése után továbbra is a zöld sáv jelzést követtük, mely a meredek falú mély völgy felett indult tovább Éger-völgy felé. Még a fejlámpák fakó fénye mellett is igazán különleges látványt nyújtott a szinte az egész domboldalt beborító zöld mohaszőnyeg, mely igazi különlegessége ezen szakasznak (42. kép).
Hosszan elnyúló, a végére meredeken nekilóduló szerpentinen szép lassan lecsorogtunk Éger-völgybe, majd a túra elejéről más ismerős szakaszon újfent elsétáltunk a tó mellett, majd kisvártatva vissza is érkeztünk a célba. Ekkorra már jócskán éjszakába nyúlt az idő, hiszen elég kényelmesre fogtuk ezt a kis éjszakai portyánkat, de ennek ellenére felfrissülve és jókedvűen tértünk vissza Teca Mama Kisvendéglőjéhez (42. kép).
Érkezésünket követően természetesen átvehettük a teljesítésért járó kitűzőt és a szép, fotóminőségű oklevelünket, majd a jó munka végeztével finom virsli és sütemény volt a jutalmunk. A célban egyébként még elég nagy volt a nyüzsgés, a kései időpont ellenére a szervezők még jó néhány résztvevő beérkezését várták.
Összességében elmondható, hogy igazán remek kis éjszakai túrán vagyunk túl ismét. Az elején igaz, hogy kissé ránk ijesztett az időjárás, de igazából abszolút nem lehetett rá panaszunk. A kiváló útvonal előre borítékolható volt, hiszen mégis csak egy fordított "Szuadó 40"-ről beszélünk, de mégis teljesen új oldaláról ismerhettük meg a Mecsek éjszakai sötétségébe burkolódzott vonulatait (a Babás-szerkövek egyszerűen meseszép volt). Az itiner, mint mindig első osztályú volt, színes "Cartographia" térkép részletes útvonaltáblázattal, ami alapján könnyedén végig lehetett navigálni a terepen. Ha esetleg mégis valami kérdés adódott volna útközben, akkor kiváló szalagozás segített minket. A szolgáltatás szintén rendben volt, a Lóri kh.-nál található ellenőrzőponton a klasszikus túra menüből ehettünk annyit, amennyi csak belénk fért, a célban virsli és süti volt terítéken, míg útközben kétszer csokit is kaptunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése