Októberi emléktúra - Mecsek 56

Helyszín: Mecsek
Táv: 56,1 km
Szint: 1630 m
Időpont: 2014.10.04.
Rajthely: Pécsvárad

Hol is kezdjem...Bizony nem egyszerű a tegnapi "Cserkész túráról" nyilatkozni, mert egyrészt egy igen dicséretes és megsüvegelendő kezdeményezésről beszélhetünk, miszerint (pályázati pénzekkel megtámogatva) teljesen térítésmentesen szerveztek nekünk túrát Pécsváradon az 56'-os forradalom apropóján, másrészt sajnos a megvalósításba rengeteg hiba csúszott, minek következtében egy sok sebből vérző rendezvénynek lehettünk részesei. Mielőtt azonban belemennénk a túra kivesézésébe, azt azért mindenképp szögezzük le, hogy az "Októberi emléktúra" első rendezés volt, ezért úgy gondolom elnézőbbnek kell lennünk a szervezőkkel szemben, mert nem egyszerű a semmiből egy teljesen új túrát összehozni. Ezért a továbbiakban felsorolandó összes észrevétel/negatívum csupán csak figyelemfelhívó jó tanács, amit esetleg meg lehet fontolni a későbbi rendezésekkor.

No de akkor lássuk is, mi képen festett a túra! Előzetesen igen kiválónak ígérkezett a program, hiszen a remek útvonal, az ingyenes nevezés és az ennek ellenére beígért korrekt ellátás, valamint a jó társaság mind-mind egy remek túrát vetített előre. Ezen felbuzdulva szombat reggel még nagy reményekkel érkeztünk meg Pécsváradra a Zengő Cukrászda előtti parkolóba, amitől néhány méterre hatalmas molinók között sürgő kis cserkészek már nagyon várták az első rajtolókat (1-2. kép). 

Átsiettünk tehát a rajtba, ahol rögtön alá is vetettük magunkat a rajtprocedúrának. Miután egy listára feliratkozva megadtuk minden adatunkat még egy szerződés jellegű nyilatkozatot is ki kellett tölteni arról, hogy részt veszünk a túrán (gondolom ez a pályázati adminisztrációhoz kellett). Már rögtön itt a nevezés során kiütközött a szervezők rutintalansága, hiszen én az itinerem mellé rögtön meg is kaptam a teljesítésért járó kitűzőt és emléklapot is. Kissé megmosolyogtam a szituációt, majd a bizalmat megköszönve eltettem jutalmamat és nekiálltam böngészni a menetlevelet. Az emléklap és főleg az itiner is hatalmas csalódás volt, mint valami rossz minőségű szórólap, úgy festettek. A csilli-villi színes nyomtatás inkább csak parasztvakítás volt, ehelyett nagyobb hangsúlyt fektethettek volna a használhatóságra. A mindössze írólap méretű papírnak durván harmadát tette ki a kissé nehezen követhető miniatűr térkép, amit rövid szöveges leírás egészített ki (néhol kitakarva a térképet). A cserkész honlap szerint a túrára még apró útravaló elemózsiát is biztosítottak volna, de ez szintén elmaradt. Ezzel igazából nem is lenne probléma, mert egy ingyenes túrán ugye szolgáltatást nem is nagyon lehet elvárni - én konkrétan az emléklappal és a kitűzővel már bőven elégedett vagyok - viszont a weboldalon nem kellene hasonlóakat meghirdetni, mert lehet, hogy mások számoltak vele.

Miután összeszedtük magunkat 7 órakor nekivágtunk a hosszú távnak és K-nek indultunk el a sárga sáv jelzésen (amit a térkép nem jelzett), majd pár száz méter után balra fordultunk a kék kereszt jelzésre. Enyhén emelkedő utcákon át követtük a felfelé kapaszkodó jelzést, míg végül a Pécsvárad fölé magasodó domboldalban lassacskán búcsút intettünk a városnak. A dombtetőre felérve egy tágas rét szélében haladva ismét K-felé fordult a kék kereszt, amit mi is követtünk. A nyitott, vadvirágos szakaszon haladva még egy utolsó pillantást vethettünk a pécsváradi templomra, mely a távolból kísérte lépteinket, majd kisvártatva balról csatlakozott hozzánk a piros kereszt jelzés (3. kép).

A széles földutat hátrahagyva hamar műútra váltottunk és már a közeli Zengővárkony barátságos kis településére ereszkedtünk le. Amint a falu főutcáját elértük balra fordulva elhaladtunk a Tojás Múzeum előtt, majd kicsivel arrébb első ellenőrzőpontunkhoz érkeztünk a település központjában (4. kép).

Miután megkaptuk a hitelesítő aláírást gyorsan tovább is indultunk. A kék keresztnek búcsút intve immáron a Szt. Márton zarándokút (StM) jelzését követtük, melyen É-i irányba haladva szép lassan hátunk mögött hagytuk Zengővárkony utolsó épületeit is (4. kép).

A balra kanyarodó Patakos-völgy vonulatát követve eleinte nyílt tisztáson haladtunk, majd kisvártatva betértünk a völgyet körülölelő zárt erdőbe (5. kép).

Hosszasan haladtunk a magas fák lombkoronája alatt kígyózó széles erdei úton, melyen szép lassan áttértünk a Büdös-kúti-völgybe. A kitartóan emelkedő terepen hamar elértük a zöld kereszt jelzést és jobbra fordulva már É-nak kapaszkodtunk a hangulatos völgy aljában. Kisvártatva ismét emelkedésbe kezdett a terep és rövid kapaszkodást követően felértünk a gerincre. Jobbra fordultunk a széles, döngölt földúton és néhány száz méterig a zöld keresztet és a Skóciai Szt. Margit út egybefonódó jelzését követtük. Egy jobbos kanyart követően a zöld kereszt hirtelen letért a földútról és bal kéz felé bevette magát a fiatal erdőbe. Követtük tehát mi is a jelzést és letértünk a keskeny ösvénnyé szűkülő útra. A zöld kereszt mellett kihelyezett krepp papír(!) szalagozás is segítette a tájékozódást...még szerencse, hogy nem esett az eső. A kezdetben lustán kanyargó ösvény szép lassan nekilódulva igen meredek lejtőbe csapott át, amin hosszasan ereszkedve egészen a Réka-völgy aljáig mentünk le. Egy nagyon rövid szakasz erejéig, mindössze néhány méteren át K-felé haladtunk a völgyben, majd a zöld kereszttel együtt bal kéz felé már kifelé kapaszkodtunk a meredek völgyoldalban. A hosszú elnyújtott emelkedő féltávjánál széles földútra váltottunk, ahol átmenetileg ismét békésebbé szelídült a terep, mígnem egy jobb-bal kanyart követően egy igen meredek szakasszal ismét emelkedni kezdett az út. Egészen az Ötös úti kunyhóig (vadászház) tartott a hegymenet, ahova felérve már 2. pontunknál jártunk (6-7. kép).

Az erdő fohászát megörökítő táblára kihelyezett bójánál egyéni jelölés volt, olyannyira, hogy mindenki azt írt az itinerére amit csak akart, mert se kód, se színes íróeszköz (csak egy szimpla kék toll, ahogy a többi bójánál is), se egyéb utasítás nem volt, hogy mit kéne feljegyezni. Miután mindenki kiélte kreativitását a zöld sáv jelzést megcélozva K-i irányba indulva folytattuk a túrát. Kellemes és könnyen járható terepen gyalogoltunk végig a gerinc mentén, ahol a hosszan kanyargó széles földút lassan, de biztosan ereszkedni kezdett. Az egykori Réka-vár romjaihoz érve hirtelen egy kisebb emelkedő szakította meg az ereszkedő út monotonítását (8-9. kép).

A romokat hátrahagyva kezdetben még továbbra is enyhén, majd hirtelen nekilódulva igen meredeken ereszkedtünk le egészen a hegy lábánál húzódó műútig. Leérve az aszfaltra egyből előttünk nyújtózkodott a Stein-malom fehér épülete, ami egyben a 3. ellenőrzőpontunk is lett volna. Attila és Zsuzsi megkerülte az épületet a pontot keresvén, de sehol sem találtuk, így továbbindultunk a K-re tartó kék sáv jelzésre váltva. Mintegy 20-25 méterrel arrébb már szalagokat is találtunk, ami egészen a kissé eldugott ponthoz vezetett. Gyorsan begyűjtöttük aktuális aláírásunkat, majd nekigyürkőztünk az előttünk tornyosuló, igen meredek és hosszan tartó emelkedőnek. A Templom-hegy (Szt. Imre-hegy) É-i lejtőin kanyargó, combos kapaszkodó igencsak megizzasztott minket, de azért kitartóan küzdöttük magunkat felfelé. A hegycsúcshoz közelítve aztán egy balos kanyart követően hirtelen sokkal békésebbé szelídült a terep és már enyhén hullámzó erdei úton haladt tovább a kék jelzés (10. kép).

Erdei munkagépektől kissé megviselt földútra térve már kezdtünk kiérni a fák sűrűjéből, amikor úgy éreztük, mintha szemerkélne az eső. Kisvártatva széles rétek határába érkeztünk, ahol már nem volt semmi ami megvédett volna a lehulló csapadéktól, így szomorúan konstatáltuk, hogy egyenlőre nem túl vészesen, de tényleg esik (11. kép).

Egy rövid ideig még kanyarogtunk a hosszan elterülő rét szélében, majd nemsokára találkoztunk a jobb kéz felől érkező kék kereszt jelzéssel. Mi továbbra is ragaszkodtunk a kék sávhoz, amin enyhe lejtő mentén egészen a 6 sz. főútig ereszkedtünk le. Az úttesten óvatosan átkelve az átellenben található kis műúton folytattuk tovább a túrát (12. kép).

Ez eső kezdett kissé beleerősíteni, ezért előkerültek a táskából a kabátok is, mert ugyan annyira nem volt vészes az égi áldás, de arra pont elég lett volna, hogy 20-30 percen belül tiszta vizek legyünk. A jól járható betonúton hosszan haladtunk még K-i irányba, majd nemsokkal azután, hogy a magasfeszültségű vezetékek alatt is áthaladtunk, szép lassan betértünk az erdőbe. Közvetlenül az erdő szélénél jobbra fordultunk a műutat elhagyó kék sáv jelzésen és jól járható széles erdei úton pár száz méter megtétele után megérkeztünk Apátvarasdtelepre. Itt elvileg újabb pont várt volna ránk, de pontőr egy szál se volt. Mint később megtudtuk eltévedt, vagyis rossz helyen rakták ki pontőrködni. Jobb híján tehát begyűjtöttünk néhány "nyalókát" a Dél-Dunántúli Kéktúra igazolópontról (13. kép).

Idő közben a rövid kis eső is szép lassan elcsendesedett és továbbra is párás, borult időben, de legalább esőmentesen folytathattuk a túrát. Apátvarasdtelepet követő hosszú egyenes szakaszon kisebb dagonya fogadott minket, főleg a nyitott szakaszok voltak sárosak, de néhol még a zártabb erdőkben is elég csúszós volt a terep. A kezdetben D-nek tartó út szép lassan K-felé fordulva, hosszan elnyújtott kanyarok mentén kígyózott egészen kék sáv - zöld sáv kereszteződésében található Hessz-keresztig, ahol mi az É-nak tartó zöldre váltva Ófalu felé vettük az irányt (14. kép).

Rövidesen átkeltünk egy műúton, majd az irányt tartva enyhe emelkedőn felkapaszkodtunk a Héthárs-tetőre. A gerincen gyalogolva rövidesen nyílt terepre érkeztünk, ahol jobb kéz felől a Mészkemencei-vendégház festői szépségű völgye kísért minket (15. kép).

Fakerítés mellett haladva nemsokára ismét visszatértünk a zárt erdőbe, ahol rövid, de kissé meredek lejtőkön már Ófalu határába ereszkedtünk le. Meredek löszfalba vájt pincék sora mellett érkeztünk meg a csendes kis település benyomását keltő faluba, mely szépen felújított házai között átvágva egészen a központba siettünk (16-17. kép).

A pontban rövid pihenőt tartva kicsit frissítettünk, majd a közelben húzódó piros sáv jelzését felkeresve Ny-i irányba hagytuk hátunk mögött a falut (18-20. kép).

Gyönyörű, lankás domboldalaktól kísérve jó hosszan haladtunk a Mecseknádasdra tartó műút aszfaltját koptatva, mígnem a piros jelzés jobb kéz felé betért az erdőbe (21. kép).

Ismételten a fák között gyalogolva elég nehéz szakasszal néztünk farkasszemet. Az egyre meredekebbé váló emelkedőn már önmagában is elég lett volna felkapaszkodni, de, hogy mindezt még iszonyatosan csúszós, sáros körülmények között kellett abszolválni igazi kihívássá tette számunkra az utat. De végül csak leküzdöttük az előttünk tornyosuló akadályt és a gerincre felérve már jóval békésebb terepviszonyok fogadtak minket. Sár itt-ott ugyan még előfordult, de legalább szintben haladtunk az ÉNy-felé forduló úton. A lapos terepen elég jó tempóban tudtunk haladni, így hamar meg is érkeztünk következő ellenőrzőpontunkra. A piros sáv - piros kereszt elágazójánál újabb bójánál kellett igazolnunk az itinerünkben (természetesen se kód, se egyéb támpont, csak egy ugyanolyan kék toll, mint az előző bójánál). Miután megvolt az igazolás továbbra is a piros sávon maradva Ny-felé fordultunk (22. kép).

Az egyre szellősebbé, nyitottabbá váló erdőben gyalogolva szép lassan elmaradoztak mellőlünk a fák és a Mecseknádasdi műút fölé magasodó domboldalakban hamarosan hatalmas szőlőföldek határába érkeztünk (23-25. kép).    

Veszélyes terep volt, jobban leragadtunk itt, mint a legnagyobb sárban. A szüret után még azért akad jó néhány szőlőfürt a tőkéken, úgyhogy csipegettünk belőle pár szemet. Isten áldja a trehány munkásokat! :) Miután feltöltekeztünk a szelektív ellenőrzőponton hosszú és kissé meredek lejtőn ereszkedtünk le az alattunk húzódó műútra. Jobbra fordulva egy ideig követtük az aszfaltcsík vonalát, amin piros jelzést csak elvétve találtunk, mert a legtöbb helyen  fehérre volt festve a jelzés (26. kép).

Addig nem is volt gond, amíg a műúton haladtunk, viszont idővel el kellett hagynunk azt. Az itiner tanúsága szerint egy villanyoszlopra festett jelzésnél, ami a valóságban egy fára festett fehér jelzés volt. Egy szalag nagyban megkönnyítette volna a túrázók dolgát, de szerencsére Attila tudta az utat, így nálunk nem volt gond. Miután balra letértünk az útról, az erdő szélében rögtön jobbra fordultunk és egy széles füves területen átvágva kisvártatva a Bagoly Csárda melletti lecsapolt halastóhoz értünk (27-28. kép).

A kis tavacskát megkerülve gyorsan betértünk az erdőbe, ahol a szűk kis völgyben szép lassan megkezdtük a Schlossbergre vezető hegymenetet. Egy kisebb emelkedő után, még mielőtt igazán bedurvult volna a terep a Török-kút kiépített kis forrását érintettük, majd a meredekké váló hegyoldalban szerpentinező ösvényen lassacskán felkapaszkodtunk a hegytetőn található kilátóig (29-30. kép). 

A gyönyörű kilátótól nem messze, fa asztalok mellett vártak minket a pontőrök. Gyors hitelesítés után még beálltunk pár fotó erejéig a cserkész honlapnak, majd a közeli templomrom mellett elhaladva lecsorogtunk Mecseknádasdra a piros sáv kissé meredek lejtőjén (31-32. kép).

A Schlossberg étterem (Dél-Dunántúli Piros Túra igazolópont) előtt átkeltünk a főúton, majd a település főterének érintésével hosszában átszeltük Mecseknádasdot (33. kép).

Egy jó darabon párhuzamosan haladtunk az Óbányára vezető műúttal, majd attól jobbra eltávolodva meredek emelkedőn, elnyúló kapaszkodásba kezdtünk. Szép lassan a település fölé emelkedtünk, ahol a nyitott domboldalban lélegzetelállító és zavartalan kilátásunk nyílott a környező völgyekre (34-36. kép). 

A gerincet elérve a balra forduló piros sávot követve széles földútra tértünk rá, ahonnan az É-i lejtők lankáit is megcsodálhattuk (37. kép).

A poros, száraz utat rövid gyaloglás után kissé sáros szakaszok váltották fel, de összességében nagyon jól lehetett haladni. Miután visszatértünk a zárt erdőbe nemsokára csatlakozott hozzánk a Réka-völgy felől érkező piros kereszt és ezzel már 8. ellenőrzőpontunkhoz értünk. A szokásos bójás megoldást követően egy rövid ideig az egybefonódó két jelzés közös szakaszán haladtunk, majd miután búcsút intettünk a piros keresztnek enyhén emelkedő úton haladtunk tovább. Úgy látszik a piros jelzés ezen a szakaszon nem szeret egyedül haladni, mert mintegy 800 méterrel arrébb a Máza felől érkező kék négyszög csatlakozott hozzánk, hogy egy kisebb emelkedőt követően szinte rögtön induljon is tovább Óbánya irányába (38. kép).

Az óbányai leágazót követően a piros jelzésen kitartó emelkedőnek veselkedtünk neki, amin jó néhány méter szintkülönbséget leküzdve értünk fel ismét a gerincre. A sík szakasz azonban nem tartott soká, hiszen a hegy túloldalán hamarosan már Harács-mezőre ereszkedtünk le, ahol a szintén Óbánya felől érkező zöld keresztet érintettük. A továbbiakban már jóval békésebben, de azért még mindig enyhén hullámzó terepen gyalogoltunk. Útközben többször is igen különös szalagozási módszerekkel találkoztunk, úgy tűnik nem igazán voltak tisztában annak helyes használatával. Az esetek többségében sok hasznát nem vettük a segítségnek, mert leginkább az egyébként is jól látható jelzéssel ellátott fákat kötözték körbe. A másik megmosolyogtató módszer pedig, amikor a 20-30 cm-es szalagdarabokat szigetelőszalaggal ragasztották fel a fákra (39. kép).

A Csalán-hegy és Dögkút-tető D-i lejtőin kanyarogva egészen a sárga sáv - zöld háromszög - kék kereszt elágazójáig haladtunk, amin D-re fordulva már csak pár száz métert kellett megtennünk a Cigány-hegyig. A hegytetőn nyújtózkodó kilátóhoz nem túl meredek, de azért dolgos emelkedőn, szalagozást követve jutottunk fel, ahol a tűzrakóhely mellett egyetlen magányos pontőr várta jöttünket (40. kép).

Amíg rövid kis pihenőnket töltöttük, nem bírtam megállni, hogy fel ne szaladjak a kilátóba és újfent megcsodáljam a már számtalanszor látott tájat. Varázslatos volt szemlélni, ahogy a környező domboldalakat már elkezdte színesre festeni az ősz. Kétség kívül ilyentájt a legszebb az erdő (41-44. kép).

Rövid nézelődést követően ismét felkerekedtünk és a sárga sávot követve leereszkedtünk a Cigány-hegy D-i, köves lejtőjén egészen a hegy lábánál futó műútig, ahol kereszteztük a Dél-Dunántúli Kéket. A műúton átkelve egyenesen a Miske-tető tágas, széles rétjeire értünk ki, ami egyik kedvenc mecseki szakaszom. Az alpesi legelők benyomását keltő lankákat a gyönyörű körpanoráma teszi igazán mesébe illővé (45-47. kép).

A Kisújbánya fölött terpeszkedő lejtőket hátrahagyva visszatértünk a fák közé, ahol kisvártatva sziklás kis kaptatón mozgattuk át magunkat a lapos dombtetőt követően. Elég hullámzó szakasz következett, de jobbára felfelé kapaszkodtunk a Hárs-tető irányába. Nemsokkal a csúcs alatt átbuktunk a hegy túloldalára, ahol igen meredek lejtőn kocogtunk le egészen a Diós-kútig, ahol feltöltöttük megcsappant ivóvízkészleteinket (48. kép).

Végül csak használtuk az ivópoharakat, amit a szervezők kértek tőlünk, hogy hozzunk magunkkal. Mondjuk azt nem mondták, hogy kapunk is bele valamit. A közeli műúton átkelve hangulatos völgyben kanyargó szűk ösvényen tovább folytattuk az ereszkedést egészen a Püspökszentlászlói Arborétumig. Ezúttal nem tértünk be a varázslatos környezetben fekvő, bájos kis településre, ehelyett a sárga sávot tovább követve egy darabig az Arborétum kerítése mellett sétáltunk, majd a több hullámban támadó izzasztó kaptatókon már a Zengőre melegítettünk be (49. kép).

A műúthoz felérve szusszanásnyi időhöz jutottunk, és az enyhébben emelkedő terepen kicsit ki tudtunk pihenni magunkat, mielőtt a Zengő brutális É-i lejtőjének feszültünk volna. Végül egy rövid füves egyenes vezette fel a csúcstámadást, amiről a jobbra letérő sárga sáv ösvényén rögtön bele is csaptunk a lecsóba. Ekkor már nagyjából 50 km-t tudhattunk a hátunk mögött, így igen embert próbáló és kemény munka volt, de szép lassan csak meghódítottuk a Mecsek legmagasabb pontját (682 m) is. A magas betonkilátó tövében  jubileumi 10. pontunkhoz érkeztünk, ahol ropogó tábortűz mellett vártak minket a pontőrök (50-53. kép). 

Ettől a ponttól már csak egy laza 6 km volt hátra, ami új lendületet adott kis csapatunknak és a hosszú, helyenként igen meredek és sziklás K-i lejtőn egészen a piros kereszt elágazójáig kocogtunk le (54. kép).

A Dombay-tó túrákról oly jól ismert piros kereszten jobbra fordultunk és D-i irányba a már jóval békésebbé szelídülő terepen folytattuk tovább a lejtmenetet. A lejtő még jó hosszan és kitartóan ereszkedett a néhol köves, de ennek ellenére jól járható erdei úton. Kicsivel több, mint 1 km megtétele után kiértünk a fák közül és végeláthatatlan szántóföldek szélében kanyarogva a Pécsvárad és Dombay-tó között húzódó műútig ereszkedtünk le. Balra fordulva az aszfalton szép lassan közelítettünk Pécsváradra, minek határából visszatekintve még egy utolsó pillantást vethettünk a távolban büszkén nyújtózkodó Zengőre (55-56. kép).

Pécsvárad utcáit koptatva rövid lejtő után hamar elérkeztünk a település jelképének számító templom és a vár kettőséig, melyek között elhaladva már a sárga jelzést követve közelítettünk a célba (57-58. kép).

A polgármesteri hivatal előtti parkon átvágva kisvártatva felbukkant előttünk a Zengő Cukrászda és már vissza is érkeztünk a célba. Mivel az emléklapot és a kitűzőt már az elején megkaptam, így beérkezést követően sok dolgom nem akadt (rajtszámok híján sem a célban, sem az egyéb pontokon sem jegyezték fel, hogy ki érkezett be és ki nem, így azért kicsit nehéz nyomon követni a túrázókat) mehettem is az etetőpulthoz. Mondanom sem kell a beígért meleg ételből semmi sem lett, de azért a helyette kapott sajtos pogácsát is jó ízűen fogyasztottam el, ami mellé Sport Szeletet és üdítőt is kaptunk. Természetesen itt sem azzal volt a gond, hogy "csak" pogácsát, csokit és üdítőt kaptunk egy ingyenes túrán (mert azért ez is elég korrekt csomag), hanem, hogy már beleéltük magunkat abba, ami előzetesen meg lett hirdetve.

Mindezek ellenére én mégis azt mondom, hogy jól éreztem magam a túrán. Az útvonal nekem tetszett, hiszen új vizek felé evezve felfedeztem Apátvarasdtelepet, Ófalut és környékét , merre nemigazán járnak túrák, valamint megcsodálhattuk a Cigány-hegytől Zengőig húzódó szakaszt, mely hagyományosan csodálatos. A kíváncsiságtól vezérelve jövőre biztos visszatérek, hogy lássam, szervezés terén, milyen változásokat foganasítottak a szervezők.