Táv: 45,5 km
Szint: 1295 m
Időpont: 2014.10.23.
Rajthely: Pécs
Kissé zord időjárás vezette fel október 23-i nemzeti ünnepünket itt lent Baranyában, hiszen 2 napos masszív esőzés és hatalmas szélvihar ostromolta meg a Mecseket és környékét. A szokásos "Éger-völgy 40"-re készülve ez bizony nem vetített előre semmi jót a természetjárás szerelmeseinek, csupán csak reménykedhettünk, hogy legalább a túra napján nem fog (sokat) esni az eső. A legelvetemültebbeket azonban még a barátságtalanra fordult őszi időjárás sem tántoríthatta el attól, hogy a borongós, ködös csütörtöki reggel mégiscsak Éger-völgy felé vegyék az irányt. Természetesen mi sem maradhattunk ki a jóból, így Andi és Béla társaságában reggel 7 óra környékén mi is megérkeztünk Teca Mama kisvendéglőjéhez.
A rajtban nem mondhatnám, hogy tolongtak volna a résztvevők, sajnálatos módon igen csak pangott a vendéglő. A rossz idő megtette a hatását és a borsos nevezési díj sem segített a helyzeten. Bevallom előzetesen én is igencsak hüledeztem az árakon, hiszen a 2000 ft kifejezetten soknak számít errefelé, de még előnevezéssel (1500 ft) is az egyik legdrágább mecseki túra címét "érdemelte" ki az "Éger-völgy 40". Apropó előnevezés, a kedvezmény mellett már csak azért is megérte, mert mindenféle adminisztráció nélkül, szinte pillanatok alatt kézhez kaptuk az itinerünekt. Ilyen hamar még nem estem túl a rajtprocedúrán, de ha már ilyen gyorsan megvoltunk, akkor a túrát sem várattuk soká és pár perccel 7 óra után neki is vágtunk a hosszú távnak. Teca Mama kisvendéglőjének búcsút intve az Éger-völgy felé vettük az irány a kék kereszt jelzésen (1. kép).
A reggeli félhomályban pillanatok alatt elértük a völgy bejáratától nem messze található Éger-völgyi tavat, melynek túlsó végén csatlakoztunk a zöld sáv jelzéshez. Tűzrakó-, és pihenőhelyek mellett elhaladva kisvártatva átkeltünk a sebes vízfolyássá duzzadt kis patakon, amivel egy időben hátunk mögött hagytuk a kék keresztet. Elnyújtott meredek kaptatón szép lassan kapaszkodtunk felfelé a völgyoldalban, mígnem egy éles jobb kanyart követően É-nak fordultunk. Ezen a szakaszon a terep jóval békésebbé szelídült, de azért továbbra is enyhén emelkedő úton haladtunk előre. Egy elnyújtott bal kanyart követően gyönyörű zöld moha pázsit borította partoldalban megközelítettük a Mohosi-kis-kutat, azonban mielőtt megpillanthattuk volna a kiépített forrás kifolyóját, a zöld jelzésünk hirtelen balra fordulva megindult Éger-tető felé. Az előttünk tornyosuló combos emelkedőn igen melós kapaszkodás várt ránk, de erőfeszítéseinket megkoronázandó csakhamar felértünk Éger-tető békés kis tisztására, melyet büszkén ural a rét szélében tornyosuló faszerkezetes kilátó (2. kép).
Továbbra is a zöld jelzést követve rátértünk a néhány méterre húzódó erdei útra, amin egy keveset D-i irányba haladtunk. Egy éles visszafordító jobb kanyarhoz közelítve betértünk az út menti cserjék közé, hogy néhány méretes pocsolyát kikerüljünk, majd újra felvettük a szép lassan Ny-felé forduló jelzés vonalát. A sűrű erdőbe visszatérve kisvártatva elnyújtott lejtőn ereszkedtünk lefelé, melynek aljában vízátfolyások nehezítették a járást. A kis völgybevágáson túljutva lustán emelkedő terepen haladtunk előre, melyen kanyarogva néhol elég sáros szakaszokat kellett abszolválnunk. Szerencsére mindig akadt egy viszonylag járható ösvény, így különösebb dagonya nem várt ránk (3. kép).
Az enyhén, de kitartóan emelkedő terep utolsó pár száz méterét jól járható, széles erdei úton tettük meg, míg végül elértük a piros háromszög jelzését. A jobbra tartó ágára fordulva búcsút intettünk a Pálos kolostor romok felé tartó, meredek kaptatón eltávolodó zöld sávnak és a Jakab-hegy DNy-i lejtőin kígyózó csodálatos Panoráma útnak kezdtünk neki (4. kép).
Néhány kisebb emelkedőtől eltekintve lényegében szintben haladtunk az igen kellemes és jól járható keskeny ösvényen, melyen mintegy 2-3 km-en át kanyarogtunk hangulatos erdei szakaszokon át. A mind gyakrabban felszínre bukkanó, a Jakab-hegy fő tömegét alkotó vörös homokkő lassacskán vöröses árnyalatot kölcsönzött a meredek hegyoldalnak, míg a végtelennek tűnő erdők ritkuló lombkoronáján át kicsit kileshettünk itt-ott, a lent elterülő tájra. Ahhoz, hogy teljes pompájában élvezhessük a látványt arra még kicsit várnunk kellet, de addig is megcsodálhattuk az őszi erdő nyújtotta egyéb szépségeket is (5-6. kép).
Ahogy haladtunk előre a hegyoldalban több helyen is sűrű párafelhőbe szaladtunk bele, mely igazán különleges őszi hangulatot csempészett az erdőbe. A látótávolság ugyan sokat csökkent az ilyen részeken, de ennek ellenére nem befolyásolta a tájékozódást és könnyedén lehetett tartani a kijelölt ösvényt (7. kép).
Szerencsére mire elértük a Babás-szerköveket (1. ep.) addigra kicsit kitisztult az idő és zavartalan kilátás tárult elénk a kiugró vörös sziklafalról, mely kétség kívül a túra egyik, ha nem a legszebb pontja (9-12. kép).
Az igazolást természetesen rövid nézelődés követte, hiszen csodálatos panoráma mellett nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Bár már jó néhányszor megfordultam itt, de a magával ragadó látványt egyszerűen nem lehet megunni. Nehéz szívvel ugyan, de végül aztán csak hátrahagytuk a vendégmarasztaló helyet és folytattuk utunkat továbbra is a piros háromszögön haladva. A pontot követően még egy jó darabon kísérték lépteinket a Jakab-hegy különös és igen látványos természeti képződményei, melyek dacolva a zord időjárási viszonyokkal büszkén őrizték a hegyoldalt (13-15. kép).
A kezdeti sík szakaszt szép lassan nekilóduló lejtő váltotta fel, melyen hullámozva ereszkedtünk lefelé a Jakab-hegy ellaposodó ÉNy-i lejtőin. Bő 1 kilométer után ismét jelzést váltottunk és a továbbiakban az identitás zavarokkal küszködő piros négyszög jelzését követtük (16-17. kép).
Az új jelzésünkön egyből egy kicsit hosszabb emelkedővel indítottunk, hogy leküzdve azt tovább folytathassuk az ereszkedést. A jól járható széles erdei földúton egészen a hegy lábánál kanyargó műútra ereszkedtünk le, ahol egy gyors bal-jobb kanyart véve már a Petőczpusztai kápolnához (Dél-Dunántúli Piros Túra igazolóhely) vezető egyenesre fordultunk rá. A fehérre meszelt, magányos kis kápolna mellet találtuk második ellenőrzőpontunkat, ahol újabb pecsétet gyűjtöttünk be. Az igazolás mellé még finom szörpöt is kaptunk a pontőröktől, ami nagyon jól esett (18-19. kép).
A frissítőt követően ismét felkerekedtünk és a műút vonalát követve É-nak indultunk tovább. Mindössze néhány száz méter erejéig koptattuk az aszfaltos utat, mígnem a piros négyszög jelzésünk balra betért az erdőbe. Újra fák között haladva hirtelen ereszkedésbe kezdtünk a széles földúton, melyen igen hosszasan haladtunk lefelé (20. kép).
A lejtő alsóbb, ellaposodó szakaszához érve kissé meggyűlt a bajunk a sárral, mely némely részeken kifejezetten dagonyázós volt, de szerencsére hamar túljutottunk rajta és a kiszélesedő Sás-völgybe érve ismét normalizálódtak a körülmények. A tágas, nyitott völgyben kanyargó kissé köves-füves úton kifejezetten jól tudtunk haladni, így gyorsan faltuk a kilométereket ezen az egyébként hosszúra nyúló és kissé monton szakaszon (21. kép).
Hetvehelyhez közeledve, nagyjából amikor a völgy háromnegyedénél jártunk hirtelen előbukkant a fák közül a rendezett környezetben fekvő "Mókus Suli - Erdei Iskola" igazán tetszetős épületegyüttese. A nemrégiben átadott hangulatos iskola gyönyörű helyszínt biztosít a természetszerető fiataloknak (22. kép).
Az erdei iskolától kezdődően egy keskeny műút indult tovább Hetvehely irányába, amihez csatlakoztunk mi is tartva korábbi Ny-i irányunkat. Igazi jelzéskavalkádtól övezve koptattuk az aszfaltcsíkot, hiszen a piros négyszög mellett a piros-, a kék-, és a sárga körút jelzése is kísérte léptünket (23-24. kép).
Nagyjából 1 km-re távolodhattunk el az erdei iskola épületétől, mire a színes virágok borította Cigány-emlékműhöz érkeztünk. Ez idő alatt egyesével szépen búcsút intettünk a leágazó körút jelzéseknek és a továbbiakban már csak a piros négyszög vezérelt minket (25. kép).
Még néhány kanyar és hamarosan házak bukkantak elő a fák közül. Szép lassan közelítettünk a falu felé, de egyenlőre meg csak elszórtan találkoztunk épületekkel. Egy hangulatos fogadó érintése után néhány gazdasági épület előtt is elsétáltunk, majd nem sokkal arrébb a vasúti sínek alatt átkelve megérkeztünk Hetvehelyre (26-27. kép).
A falu főutcáján jobbra fordultunk és immáron a kék háromszöget követve hosszában átvágtunk a csendes kis településen. Meg sem álltunk Hetvehely túlsó végéig, ahol a kocsmában már 3. ellenőrzőpontunkat gyűjtöttük be. A helyi késdobálóba belépve egyből a bőségesen megpakolt, zsíros kenyerektől roskadozó asztalokhoz siettünk, ahol nagyon kedvesen fogadtak minket a pontőrök. Éppen jókor érkeztünk, mert már kezdtem éhes lenni, úgyhogy nem nagyon kellett biztatni, hogy falatozzunk az elénk tárt repertoárból. Meg kell hagyni vendéglátóink igazán nagyvonalúak voltak és bőkezűen mértek mindent (a párizsis kenyéren a párizsi vastagsága már-már a kenyérével vetekedett), amiért hálás köszönetünk így utólag is. Miután néhány pohár szörppel leöblítettük a sok finomságot, érzékeny búcsút vettünk a ponttól és az utcára kilépve jobbra indultunk tovább, követve a műutat (28-29. kép).
A kétoldalt sorakozó családi házakat gyorsan hátrahagyva rövidesen kiértünk a faluból és hamarosan bal kéz felől egy gyönyörű kis horgásztó mellett sétáltunk el (30-31. kép).
Tartva a kissé kopott műút vonalvezetését még néhány száz métert gyalogoltunk, mígnem jobbra fordulva átkeltünk a Bükkösdi-víz fölött átívelő betonhídon (32. kép).
Pár méterrel arrébb ismét átsétáltunk a vasúti sínek alatt, majd egy fatelep mellett elhaladva hosszú egyenes erdei szakasznak vágtunk neki a Nyáras-völgy vonulatát követve. Finoman fogalmazva nem a legizgalmasabb részéhez érkeztünk a túrának, ahol hosszú kilométerek monoton egyhangúsága közepette haladtunk K-felé. A végtelennek tűnő betonutat idővel rossz minőségű kopott erdei útra cseréltük, majd miután az is kifogyott talpunk alól, már kissé sáros és köves erdei földúton haladtunk kitartóan előre. Természetesen azért ez a szakasz sem volt minden látványtól mentes, az úttól nem messze kígyózó Nyáras-patak igazi üde színfoltja volt a völgynek, míg a körülölelő őszi erdők színes kavalkádja több helyen is elkápráztatott minket (33-36. kép).
Szinte végig síkban gyalogoltunk, különösebb szintkülönbség nem várt ránk, így elég jó tempóban tudtunk haladni a kissé csúszós terepviszonyok ellenére is. Az egyre párásabbá váló levegőben, mintha elkezdett volna szitálni egy kicsit az eső, de jelentős mennyiségű csapadékkal egyenlőre még nem kellett számolnunk (36. kép).
Útközben csatlakozott hozzánk a Mecseki Bányász Emlékút jelzése, illetve az Abaligetről érkező kék négyszöget is kereszteztük egy ponton. Már közel 7 km-nyi szakaszt tudhattunk magunk mögött a völgyben, mikor gyors hamarjában 4 forrás (Csepegő, Csokonay-kút, Lenke-forrás és Kiss Lajos-forrás) mellett haladtunk el, majd a széles földútról balra letérve hosszan kanyargó, meredek kaptatónak vágtunk neki. Szerencsére nem egyszerre kellett leküzdenünk a komoly szintkülönbséget, mert a hullámokban támadó emelkedők között rövid, lankásabb szakaszok biztosítottak némi pihenőt (37. kép).
A gerincre felérve csatlakoztunk a Dél-Dunántúli Kéktúra jelzéséhez, amin jobbra fordulva indultunk tovább. Még egy rövid szakasz erejéig enyhén emelkedett a terep, de egy kiterjedt erdőirtáshoz érve hamar elértük az emelkedő csúcspontját. A tágas, nyitott terület szélében gyalogolva mind mélyebbre hatoltunk az idő közben egyre sűrűbbé váló párafelhőben, mely beborította a domboldalt (38. kép).
Kissé lecsökkentek a látási viszonyok, így sajnos nem nagyon tudtunk gyönyörködni a kilátásban, ráadásul egyre erősödött a szitáló eső. Szerencsére következő pontunk nem volt túl messzire, még pár száz métert sétáltunk a kissé sáros földúton, majd egy hirtelen nekilóduló rövid lejtőn leereszkedtünk az egykori Petőcz-akna széléhez (39. kép).
Pontőreink egy autóba visszamenekülve várták az áthaladókat, szegényeknek ilyen időben más menedékük nem akadt. Mi sem akartunk sokat ott ácsorogni, úgyhogy a gyors pecsételést követően indultunk is tovább immáron a zöld keresztet követve É-i irányba. Enyhén hullámzó terepen, de jobbára lejtmenetben haladtunk az egyre romló időjárási viszonyok között (40-41. kép).
Az út néhány helyen kifejezetten sáros és csúszós volt ezért körültekintően kellett haladni, nem is beszélve a talajból kiálló csúszós kövekre. Különösen a szakasz utolsó, lejtősebb harmada volt kicsit nehezebb terep, de azért minden gond nélkül átjutottunk (42. kép).
Egy utolsó köves lejtőn nekilódulva egészen az Orfűi műút Abaligeti elágazásáig kocogtunk le, ahol újabb pont következett. De nem is akármilyen, a kedvenc "Éger-völgy 40"-es ellenőrzőpontomhoz érkeztünk, ami rendszerint az út menti tűzrakóhelyek mellett szokott lenni, de ezúttal a rossz időjárás miatt a pontőrök itt is visszahúzódtak autójukba. Mindig örömteli erre járni, hiszen minden alkalommal hallatlan kedvességgel fogadnak minket és a pecsételés mellé rendszerint valami finomság is társul. Most sem volt ez másképp, amíg az itinerünkbe megkaptuk az elengedhetetlen mosolygós pecsétet, az idő alatt valami isteni finom kókuszgolyóval kínáltak meg minket a pontőrök. Útravalóul még egy Snickers csokit is kaptunk, amit zsebre vágva Pécs felé indultunk tovább a kanyarodó műutat, illetve a zöld sáv jelzést követve. Kisvártatva jelzésünk jobb kéz felé letért az útról és egy kissé combos emelkedővel a Szuadó-völgy fölé tornyosuló Körtvélyesi-hátra kapaszkodtunk fel. Hosszú, egyenes, helyenként igen sáros szakaszon haladtunk előre a kisebb emelkedőkkel tarkított szakaszon. Továbbra is vastag párafelhő ülte meg az erdőt, míg a fák leveleiről bőszen hullott az esővíz a nyakunkba, mikor a kissé feltámadó szél megborzolta a lombkoronát. Azonban a lecsökkent látási viszonyok ellenére sem kellett tartanunk eltévedéstől, a kétséges helyeken igen profi szalagozás segítette a tájékozódást (ami az egész túrára is elmondható) (43. kép).
Egy éles jobb kanyart követően hamarosan csatlakozott hozzánk a volt Petőcz-akna felől érkező piros sáv, majd az egybefonódó két jelzést követve tempós lejtőnek nekilódulva ereszkedtünk le egészen a Rákos-patakig. A patakátkelést követően szép lassan ismét felfelé tartottunk, mígnem az emelkedő felső szakaszán meredekké váló kaptatót leküzdve búcsút intettünk a Jakab-hegy csúcsa felé eltávolodó zöld jelzésnek. Továbbiakban már csak a piros sávot követtük a kanyargós széles úton bőszen kerülgetve a sártócsákat. Nem túl látványosan, de azért kitartóan ereszkedő úton haladva nemsokára érintettük a Jancsi-forrást, majd nemsokára a piros sáv - kék sáv elágazójához érkeztünk (44. kép).
A két jelzés elágazójában újabb pontot találtunk, immáron a hatodikat, ahol szintén nagyon kedvesen fogadtak minket a pontőrök, pálinkával és kávéval kínálva (44-45. kép).
Most inkább nem éltünk a lehetőséggel, úgyhogy a pecsételést követően gyorsan folytattuk is a túrát. A széles földúton, mérséklet dagonyázás mellet (sokkal rosszabbra számítottam ezen a szakaszon) a közeli Patacsi-mezőre (Dél-Dunántúli Kéktúra Igazolópont) ereszkedtünk le a kéken, egy enyhe lejtő vonalát követve (46. kép).
Hátunk mögött hagyva a faházat ismét hosszan tartó emelkedő következett, melyet hosszabb-rövidebb sík szakaszok szakítottak meg, úgyhogy különösebben nem kellett megszakadni a kapaszkodásban (47. kép).
A Vörös-hegy csúcsa felé közelítve elhaladtunk a Farda-kereszt előtt, ahol a zöld háromszög keresztezte utunkat, majd néhány száz méter megtétele után egy széles tisztáshoz érkeztünk (48. kép).
A tágas, nyitott terület szélében gyalogolva hamar visszatértünk a fák közé, miközben már a Rózsa-hegyen jártunk. A hegy K-i oldalához közeledve szép lassan ereszkedésnek indult a terep, ami kisvártatva meredek lejtmenetbe csapott át. Az egyébként is nehezen járható köves lejtőn tovább nehezítette a haladást a csúszós fű és az elmúlt napok viharai nyomán kidőlt fák. Utóbbi jelenséggel egyébként majd az egész túra során sok helyen találkozhattunk (49. kép).
Csúszós talaj ide, vagy oda, mégis lejtőn haladtunk, úgyhogy kicsit belekocogva hamar leérkeztünk az Orfűre vezető műúthoz. Óvatosan átkelve az úttesten Remete-rét egyébként kedvelt turistahelyéhez érkeztünk, amerre a rossz időben, most egy lélek sem járt (50. kép).
Az esőbeálló mellett újfent csatlakoztunk az Éger-völgy felé tartó piros sáv jelzéshez, melyen meglepődve tapasztaltam, hogy egy új, (számomra) eddig ismeretlen jelzés is kísérte utunk. A táblák tanúsága szerint a Pro Silva tanösvény útvonala vezet ezen a nemrégiben felújított szakaszon (51-52. kép).
Az apró szemű kaviccsal felszórt és lépcsőkkel megtámogatott ösvényen (nem mintha korábban bármi gond lett volna vele) egészen a Kismély-völgyi elágazásig gyalogoltunk, ahol a piros sáv mentén jobbra fordultunk. Kisvártatva kiértünk az erdőből és a vízmű épülete előtt elhaladva aszfaltra cseréltük a korábbi ösvényt. Meredek lejtő mentén ereszkedtünk a Szentkúti-völgy fölé magasodó hegyoldalban, mely némely pontján gyönyörű rálátásunk nyílott a lent elterülő tájra (53-54. kép).
A lejtő aljához érve elsétáltunk a temető mellett, majd az út túloldalán nyújtózkodó Mecsekszentkúti kápolna és forrás hangulatos tornyát megkerülve a köves-murvás úton visszatértünk az erdőbe (55. kép).
Meredek domboldalakban gyalogolva hosszasan kanyarogtunk az Orfűi műút alatt húzódó szűk kis ösvényen, amin időközben utolért minket az eső. Egyre jobban beleerősítve már igen komoly mértékben kezdett esni, úgyhogy kicsit belegyorsítottunk mi is. Hamar érintettük a Rózsa-forrás, majd tovább kígyózva az enyhén hullámos terepen nemsokára ismét kereszteztük az Orfűi műutat. Az aszfaltcsíkon, majd a kerékpárúton is átkelve egy kitartóan emelkedő betonozott úton kapaszkodtunk a táj fölé (56. kép).
Ahol a műút egy jobb kanyart véve É-nak fordult, mi egyenesen betértünk az erdőbe és kisvártatva igen meredek és csúszós lejtőn ereszkedtünk le az Éger-völgybe, ahol utolsó ellenőrzőpontunk várt ránk (57. kép).
A jól ismert terepen járva ismét felvettük a kék kereszt vonalát és a völgy aljában sebes vízfolyássá duzzadt patakot követve D-felé fordultunk (58-59. kép).
Rendkívül hangulatos volt sétálni az élettel teli völgyben, melyet az azt uraló patak mellett az őszi erdő kavargó színei tettek igazán lenyűgözővé. Még a kitartó eső ellenére is ráérősen, a tájban gyönyörködve tettük meg az utolsó bő 1 km-t. A völgy végéhez közeledve ismét elhaladtunk a reggelről ismerős tó mellett, majd egy utolsó kis emelkedőt legyűrve visszaérkeztünk Teca Mamához (62-63. kép).
A célban már népes társaság sereglett össze ráérősen sztorizgatva a nap eseményeiről. Mi is gyorsan az adminisztrációs pulthoz siettünk, ahol az utolsó pecsét mellé természetesen megkaptuk a teljesítésért járó kitűzőt és oklevelet is. A díjazás átvételét követően még egy kellemes feladatunk volt hátra, mégpedig falatozni a szervezők által biztosított valami isteni finom és méretes virslikből. Nem tudom, hogy honnan szerzik be, de tényleg nagyon finom volt. Gondolom a rendezők másképp vélekedtek, de mi most nagyon örültünk az alacsony résztvevői létszámnak, hiszen ez korlátlan repetát jelentett nekünk a virsliből....hát éltünk is vele rendesen :) (64. kép).
Még a kevésbé kegyes időjárás ellenére is azt kell, hogy mondjam, újfent egy nagyszerűre sikerült "Éger-völgy 40"-en lehetünk túl. A túra remek útvonala még a ködös, rossz idő ellenére is számtalan látnivalót tartogatott számunkra. A Babás-szerkövekért már önmagába megérte nekivágni a túrának, melyet a színes őszi erdők magával ragadó hangulata csak tovább fokozott. A rendezés hagyományosan nagyon jól sikerült, a túrán első osztályú szalagozás segítette a tájékozódást, ami az igényes itinerrel kiegészülve szavatolta, hogy eltévedéstől bizony nem kellett tartani. A szolgáltatás szintén rendben volt (az orfűi pont ismét kitett magáért, amiért hatalmas köszönet, míg az alacsony nevezési létszám mellett szinte dőzsölés volt a két etetőponton), bár a magas nevezési díj ellenére nem volt olyan kiugróan extra. Mindent egybevetve kijár a dicséret a rendezőknek (különösen a pontőröknek, akik hősiesen állták a kellemetlen időjárás viszontagságait) és köszönet a túráért!
Meglepődve és nagy csodálattal figyeltük az év egyéb szakában egyébként csendes kis patakot, mely az elmúlt napok esőzésének köszönhetően hatalmas robajjal törte magát előre a völgyben (60-61. kép).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése