Bia 25

Helyszín: Budai-hegység
Táv: 24,7 km
Szint: 700 m
Időpont: 2015.03.22.
Rajthely: Biatorbágy

Az előz napi börzsönyi kalandozásainkat (Julianus 50) követően úgy gondoltuk, hogy a hétvége megkoronázására mi sem lenne alkalmasabb, mint vasárnap még egy laza "Bia 25"-t is hozzátenni az ez év folyamán szorgosan gyűjtögetett kilométereinkhez. Bár az igazat megvallva a Budai-hegység nem tartozik éppen a kedvenceim közé, de valahogyan ez a túra már régóta izgatta a fantáziámat, melyről előzetesen csakis csupa jót hallottam. Így kellő motivációval felvértezve ezen a felhős, márciusi reggelen el is látogattunk Biatorbágyra, ahol a Matuska Szilveszter nevével örökre egybeforrt viadukt lábánál már népes túrázó sereg csődült össze, hogy a vasárnap reggeli semmittevés helyett inkább a természetjárási szenvedélyének hódoljon (1. kép).

A rajtba valamivel 7 óra után érkeztünk meg, ahol rövid sorban állást követően gyors letudtuk az ilyenkor szükséges adminisztrációt és kézhez vettük menetleveleinket. Már rögtön a túra elején mutatkoztak jelei, hogy bizony remek kis napnak fogunk elébe nézni (legalábbis a szervezés részéről mindenképp), hiszen nagyon igényes itinert kaptunk útravalóul, melyben szép, színes térkép és az útvonal részletes adatait tartalmazó táblázat is megtalálható volt. Nem alapkövetelmény, de szeretem, amikor ennyire adnak a részletekre. Miután a papírokat böngészve gyorsan végigfutottuk az útvonalat (ami egyébként nem volt túl bonyolult, ugyanis végig csak a piros sávot kellett követni) már útra is keltünk és pontban 7.20-kor hátunk mögött hagytuk a túra jelképének számító, vasból és kőből épült méretes vasúti monstrumot (2. kép).

Andi és Béla társaságában egy keskeny betonút vonalát követve, DK-i irányba vágtunk neki a majd 25 km-es (hivatalosan 24,7 km) távnak, melyen kezdetben bal kéz felől szellősen álló családi házak szegélyezték utunkat, míg jobb kézről kisvártatva egy fából készült trianoni emlékmű mellett sétáltunk el (2-4. kép).

Amint az utolsó épületet is hátunk mögött hagytuk egy éles jobb kanyarral D-felé fordultunk, majd a piros jelzésünk néhány gyors kanyart véve rövidesen beterelt minket az erdőbe (5. kép).

Már a fák között gyalogolva egy keskeny szekérúton folytattuk tovább a túrát, mely rögtön egy átmozgató kaptatóval indult. Szerencsére azonban nem tartott túl hosszan az emelkedő, így rövidesen már szintben haladtunk tovább, egészen egy kerítéssel körülvett terület sarkáig. Ott két német juhászkutya fürkésző tekintetétől kísérve hirtelen néhány méteres ereszkedésbe kezdtünk, hogy aztán rögtön lendületből vissza is kapaszkodjunk a szűk hasadék túloldalán. Miután újból egyenletessé vált talpunk alatt a terep, jódarabon egy hosszúra nyúló egyenes mentén haladtunk tovább, klasszikus erdei utakat taposva. Az út menti avart szép számban díszítették az illatos hunyor (Helleborus Odorus) zöldellő virágai, melyekben gyönyörködve kissé felkészületlenül ért minket, hogy az út egy éles jobb kanyarral hirtelen igen durva emelkedőnek iramodott neki. A rendkívül hosszan és meredeken kapaszkodó földúton nem volt könnyű dolgunk, pláne, hogy igencsak éreztem a lábamban az előző napi 52 km-t, de azért hősiesen álltuk a megpróbáltatásokat és kicsit belassulva ugyan, de végül felküzdöttük magunkat az emelkedő tetejébe, ahonnan visszatekintve sem tűnt sokkal barátságosabbnak a kaptató (6. kép). 

Ezt követően jobbra kanyarodva egy villanypásztor mellett osonó, keskeny ösvényen indultunk tovább, majd egy hosszan elnyúló balos ív mentén szép lassan ráfordultunk a hegy Ny-i lejtőire. A kissé hullámzó terepen nem túl látványosan, de egyre feljebb kapaszkodtunk a hegytető irányába, miközben körülöttünk a korábbi tölgyesek helyét szép lassan nyúlánk fenyőfák vették át, különleges hangulatot kölcsönözve e szakasznak. A helyenként nyitott hegyoldalból igaz többször is alkalmunk nyílt kitekinteni a lábunk alatt elterülő tájra, azonban teljes pompájában csak a közeli Kőorrnál (1. ellenőrzőpont) csodálhattuk meg a lélegzetelállító panorámát, melyet hamarosan meg is érkeztünk (7-10. kép).

Az igazolást követően, még mielőtt továbbindultunk volna kicsit kimerészkedtünk a fehér sziklák peremére és néhány másodpercig adóztunk gyönyörű kilátásnak. Nekem egyébként kissé a Jakab-hegyi Babás-szerkövekre emlékeztettek ezek a látványosan lepusztult sziklaképződmények, csak világos árnyalatban (na jó lehet, hogy kell hozzá némi képzelő erő, de akkor is). Miután kigyönyörködtük magunkat a látványban visszatértünk korábbi ösvényünkre és néhány métert követően már az igen meredek D-i lejtőkön ereszkedtünk alá, közvetlenül a tekintélyt parancsoló Kőorr kiálló sziklafala alatt. A törmelékes, poros lejtő kissé csúszósnak bizonyult, de azért lendületesen haladtunk a hegy lábánál elterülő völgy felé. Leérkezvén mindössze néhány pillanatot töltöttünk csak el a békésebbé váló terepen, ugyanis, ahogy érkeztünk, úgy rögtön távoztunk is onnét, és az előttünk magasodó Iharos-hegy oldalában egy újabb, brutális emelkedőnek veselkedtünk neki. A kapaszkodó felsőbb szakaszain szinte állva lehetett legelni, ami miatt kissé torlódott is a mezőny, de nekünk muszáj volt menni, ha tartani akartuk Andival a lépést, aki nagyon vérszemet kapott ezen a részen. De így legalább hamar túljutottunk az akadályon és már roboghattunk is tovább DK-i irányba, ahol rövidesen egy kiterjed erdőirtáson vezetett keresztül utunk. Elég lehangoló volt a letarolt hegytető látványa, viszont némi öröm az ürömben, hogy zavartalan kilátásunk nyílt korábbi pontunk színhelyére, a Kőorr-ra (11. kép).

Átbukva a hegy Ny-i lejtőire rövidesen egy széles földút lendületes lejtőjén ereszkedtünk alá, melynek aljába érve balra betértünk a fák közé. Egy rövid szakasz erejéig kifejezetten kellemes, sűrű erdőben haladtunk tovább, mígnem annak túlsó oldalán kiérve jobbra fordultunk egy poros szekérúton. Szorosan az erdő szélén sétálva kisvártatva egy újabb, kiterjedt erdőirtáshoz érkeztünk, ahol szinte egy egész domboldalnyi fát tüntettek el a buzgó favágók. Tartva irányunkat egyenesen haladtunk tovább a tarvágás szélében, miközben utunk lendületbe jőve egyre meredekebb kapaszkodásba kezdett. Kis időn belül immáron ez volt a harmadik komoly emelkedő és mi még azt hittük, hogy ez laza túra lesz... (12. kép).

Eltartott egy darabig, mire az igen hosszúra nyúló kaptató tetejébe értünk, de végül a Dobogó-hegyet is sikeresen legyűrtük. Az ellaposodó hegytetőn aztán egy enyhe kanyar törte meg haladási irányunk vonalát, majd rövidre rá a keskeny ösvénnyé szűkülő jelzésen meg is érkeztünk 2. ellenőrzőpontunkhoz (13. kép).

Pecsételést követően tartva korábbi irányunkat DNy-felé indultunk tovább, ahol rövidesen a piros sáv - piros kereszt elágazásához érkeztünk. Ezen a ponton búcsú intettünk a rövid táv útvonalának és maradva a piros sáv jelzésen D-felé fordultunk. Az egyenletes, lapos terepen kifejezetten jó tempóban tudtunk haladni, annak ellenére is, hogy itt-ott egy kevés sárral is találkoztunk (14. kép).

Ahogy haladtunk előre, úgy az erdő fokozatosan ismét arculatot váltott körülöttünk és ismét egy hangulatos fenyvesen vezetett keresztül jelzésünk széles földútja. A szürke kéreggel borított fatörzsek, és a lehullott barna tűlevelek között szinte rikítóan világított az erdő aljában tömegesen előbújó ibolya, mely szó szerint egy kis színt csempészet ezen szakaszba (15. kép).

Nem telt bele sok idő és hamarosan kiértünk az oltalmat nyújtó fák közül és egy kissé szeles fennsíkon haladtunk tovább immáron szalagozást követve. Alacsony bokrok és száraz kórók között kanyargó földúton helyenként felszínre bukkanó alapkőzet törmeléke kissé egyenetlenné tette a talajt, de kifejezetten könnyed szakaszon jártunk. A jobbára szintben haladó, kanyargós úton rövidesen egy újabb fenyőerdő szélében sétáltunk egy darabon, majd nem sokra rá jobb kéz felől egy szélesen tátongó kőfejtő szegélyezte utunkat (16-17. kép).

A külszíni bányát hátunk mögött hagyva hamarosan elmaradoztak mellőlünk a fák és az enyhén lejtésnek induló domboldalban egy teljesen nyitott mezőre értünk ki. Ameddig a szem ellátott a szélben lengedező, száraz füvek uralták a környéket, melyek között helyenként megbújva néhány kisebb bokrot is felfedezhettünk. Továbbra is szalagozást követve, nem túl látványosan, de folyamatosan ereszkedve közelítettünk a látóhatár szélében fültűnő Sóskút épületei felé, amitől már csak néhány, lankásan domboldal választott el (18. kép).

Igen ám, csak az egyik szalag mellett véletlenül rossz ösvényre tértünk rá, és mintegy 100-150 méter után, amikor már kezdett igen furcsán jobbra kanyarodni az út, rájöttünk, hogy nem jó irányba tartunk. Viszont újabb szalagot nem találtunk, így nagyjából belőttük a pontot feltételezett helyét, és a békésen hullámzó dombok között kaptatva arrafelé kanyarodtunk. Kis kitérővel ugyan (nagyjából így is annyit mentünk, mintha a hivatalos úton érkeztünk volna), de végül csak megérkezünk a 3, ellenőrzőpontra, hol aztán igazi szeretetcsomaggal fogadtak minket. A szervezők nem nagyon fukarkodtak, ugyanis opcionálisan egy egész zacskó nápolyit, vagy sós krékert nyomtak a kezünkbe, ami mellé még egy 0,5l-es ásványvíz is járt. Pecsételést követően illedelmesen meg is köszöntük a kedvességet, majd Sóskút épületei közé betévedve a település központja felé vettük az irányt. Néhány gyors kanyart követően átkeltünk a települést átszelő főúton, majd a Benta-patak fölé görnyedő kis kőhídon átsétálva jobbra betértünk a Kőszikla utcába (19-20. kép).

Néhány métert követően a piros sáv jelzés kissé trükkösen vett egy hirtelen visszafordítót, és két ház között megbújva gyorsan megindult az utca fölé magasodó Kálvária-hegy irányába. Kissé meredek, de nem túl hosszú kaptató mentén tehát mi is szép lassan a házak fölé emelkedtünk és a bokrok közül kibújva felértünk a hegy nyitott fennsíkjára (21-22. kép).

Bal kéz felől, a hegytető kellős közepén katonás rendben sorakoztak mellettünk az egyes stációk fehér oszlopai, míg, ha jobbra kimerészkedtünk a meredek falú sziklaszirtek szélébe, akkor gyönyörű kilátás fogadott minket, különösen, ha a lábunk alatt húzódó széles völgy felé vetettük tekintetünket (23-26. kép).

A Kálvária-hegy (175 m) legtetején található kőkereszthez érve egy fehér Skoda várt ránk, megtestesítve 4. ellenőrzőpontunkat, ahova gyorsan becsekkolva már robogtunk is tovább a meredeken ereszkedő É-i lejtők felé (27. kép).

A lendületes lejtmenet végén visszatértünk a Benta-patak lapos völgyébe, ahol hosszan elnyúló legelők mentén ÉNy-felé vettük az irányt. A patak vonalát követő egyenes szekérúton rövidesen egy kisebb erdősávon vágtunk keresztül, melyből kiérve kisvártatva egy nagyobb lovas tanya mellett sétáltunk el (28-29. kép).

Miután hátunk mögött hagytuk a négylábúak tágas kifutóját még egy rövid ideig a nyílt terepen haladtunk, majd egy gyors jobb-bal kanyart követően ismét visszatértünk az erdőbe, ahol fiatal nyárfák mértani pontossággal telepített, szabályos sorai között sétáltunk tovább. Az idő közben előbújó Nap kellemes, tavaszias hangulatot kölcsönzött a szellős erdőnek, melynek ösvényét még jódarabon követtük (30. kép).

A magas szálfák végtelennek tűnő sorának végül egy kellemes fekvésű üdülőtelep vetett véget, melynek murvás földútját koptatva szép lassan elhaladtunk a csillogó víztükrű horgásztó mellett (31-33. kép)

A tó É-i végéhez érve egy szűk betonhídon ismét átkeltünk a hangos zúgással bukdácsoló Benta-patak felett, majd rögtön balra fordulva szép lassan hátunk mögött hagytuk a békés kis települést. Még egy jódarabon  a közvetlenül mellettünk csordogáló, tiszta vizű patak vonalát követtük, melynek zöldellő partját tucatjával díszítették a tavasz színes hírnökei (34. kép).

Pár száz métert követően aztán végleg búcsút intettünk a régóta környékezett vízfolyásnak és a Biatorbágy felé vezető országúton átkelve előbb elhaladtunk egy járműmatuzsálemeket őrző roncstelep mellett, majd kisvártatva bevettük magunkat a fák közé. Egyre mélyebbre hatolva a sűrű erdőben szűk ösvényünk rövidesen enyhe hullámzásba kezdett, majd a magas fenyőfák árnyékában haladva rövidesen egy roppant mély völgy fölé kapaszkodtunk (35. kép).

A bal kézre eső, vakítóan fehér falú völgy meredek partoldalai csak úgy szikráztak a kopasz lombok között beeső napsütésben, magához vonzva az erre tévedő túrázók tekintetét. Engedve a csábításnak néhány métert én is lejjebb ereszkedtem a keskeny ösvényünkről, hogy kicsit közelebbről is szemügyre vegyem a hasadék látványos formáit (36-37. kép).

Visszakapaszkodva a kijelölt útra rövidesen megkerültük a völgyet, melynek DK-i végében egy romos kőhíd(?) szomszédságában találkoztunk a piros kereszt jelzéssel, de mi mit sem törődve vele maradtunk a piros sávon és immáron a völgy jobb oldalában sétálva enyhe ereszkedésbe kezdtünk (38-39. kép).

A felszínre bukkanó, méretes sziklatömbök mellett kanyarogva ösvényünk fokozatosan vesztett lendületéből, míg végül már teljesen szintben haladtunk. Gyönyörű szép, napsütéses fenyvesekben sétálva hamarosan egy éles jobb kanyarhoz érkeztünk, amin befordulva aztán ismét hosszú, elnyújtott kapaszkodásba kezdtünk, mely lényegében egészen a Nyakas-kői ellenőrzőpontig tartott. Szerencsére meredekségét tekintve azért nem volt túl megerőltető ez az etap, így különösebb gond nélkül érkeztünk meg a hatalmas sziklaképződmény lábánál posztoló pontőreinkhez (40. kép).

Becsekkolást követően aztán következhetett a túra kétség kívül legszebb szakasza, ugyanis miután elsétáltunk a monumentális sziklafal alatt rövidesen  balra fordultunk és "sziklamászó" tudományunkat csillogtatva nekiveselkedtünk az előttünk tornyosuló, kissé lepusztult hegyoldal fehéren szikrázó szikláinak (41-42. kép).

Mint fürge zergék kapaszkodtunk egyre magasabbra a kiálló sziklák között kígyózó jelzést követve, mígnem a rövid, de annál combosabb hegymenet leküzdésével végül felértünk a lapos platóra. A meredeken alábukó sziklaszirtek széléből körültekintve lélegzetelállítóan szép panoráma fogadott minket, melyet hosszasan csodálva alig bírtunk betelni a látvánnyal. Nagyon leragadni azonban nem volt érdemes, hiszen az É-nak tartó keskeny ösvény vonalát követve még egy jódarabon élvezhettük a vendégmarasztaló szakasz látványos sziklaképződményeit, valamint a lábunk alatt elterülő végtelen tájat (43-46. kép).

Sajnos azonban semmi nem tart örökké, így bár jócskán örömünket lelhettük eme csodálatos szakaszban, végül mégis kénytelenek voltunk búcsút inteni a helynek. Piros jelzésünket követve egy nyitott domboldalban húzódó kaptatón kicsit feljebb kapaszkodtunk a szikláktól, majd annak túloldalára átbukva nemsokára már hétvégi házak sétáltunk tovább. Néhány gyors kanyart követően gyorsan keresztülkígyóztunk a néma épületek között, majd egy magas erdőbe betérve rövid, de lendületes lejtőn ereszkedtünk tovább lefelé. Miután a terep ismét egyenletes ösvénnyé szelídült, már nem kellett sokat gyalogolnunk, és meg is érkeztünk utolsó előtti ellenőrzőpontunkra, a Szily-kápolnához (47. kép).

Sokat ezúttal nem időztünk a pontban, hiszen már nagyon csábított a cél közelsége, ezért pecsételést követően megkerültük a fehér falú kis kápolnát, majd egy újabb lejtmenetnek nekiiramodva folytattuk tovább a túrát. A lejtő aljában szűk kis ösvényünk egy széles földútba torkollott, amin jobbra fordulva rövid ideig egy kissé nyitott szakaszon sétáltunk. Végül még betértünk egy kisebb erdősávba, hogy annak túloldalán előbukkanva a lőtér tágas mezejére érjünk ki. A füves rét közepén már messziről kiszúrtuk utolsó pontunk őreit, akikhez odasietve gyorsan be is gyűjtöttük az utolsó pecséteket (48. kép).

Ezt követően egészen a talpunk alatt elterülő mező végig gyalogoltunk, ahol egy műfüves focipályát megkerülve már egy keskeny aszfaltúton vezérelt tovább minket a piros jelzés. Elhaladtunk néhány lakóépület előtt, majd pár száz métert követően balra letértünk és egy szűk ösvény mentén, kertek alatt haladtunk tovább. A túra utolsó szakaszára a változatosság kedvéért maradt még egy patakátkelés, melyhez egy masszív fahidat hívtunk segítségül, majd miután azt is letudtuk egy kopott műútra értünk ki, ahonnan hamarosan már meg is pillanthattuk a túra végét jelző viadukt jellegzetes felépítményét (49-50).

Az utolsó pár száz méter már hamar lepörgött és a viadukt alatt átkelve, 4 és fél órás menetidővel vissza is érkeztünk a célba, ahol aztán egész napost fáradozásainkért természetesen átvehettük a jól megérdemelt, gyönyörű oklevelünket és a meseszép, ezüstszínű jelvényünket. Ez utóbbiért már önmagában megért útra kelni ezen a vasárnapon (51. kép).

De persze nem csak a jelvény marad emlékezetes a "Bia 25"-ről, hiszen azt gondolom, hogy az egész túra úgy volt tökéletes, ahogy volt. Gyönyörű útvonal, küzdelmes szakaszokkal tarkítva (főleg a táv elején), melyek közül engem a Kőorr - Kálvária-hegy - Nyakas-kő hármasa fogott meg igazán, azok viszont nagyon. A szervezés és a szolgáltatás is egyaránt profi volt, hiszen gyönyörű szép, igényes itnert kaptunk, melyet kiváló terepi szalagozással egészítettek ki, Sóskútnál vizet és rágcsálnivalót kaptunk ellátmányként, és akkor persze még ott van túra végi jutalmunk, a szép oklevél és a gyönyörű jelvény is. Azt hiszem ennél többet nem is kívánhatunk egy ilyen laza kis túra alkalmával, amely akár az egész családoknak nagyszerű kikapcsolódási lehetőséget nyújt. Úgy érzem remek választás volt, köszönet a túráért!