Lepke 40

Helyszín: Keszthelyi-hegység
Táv: 40,0 km
Szint: 1140 m
Időpont: 2015.03.28.
Rajthely: Vonyarcvashegy

Azt kell, hogy mondjam ez idáig rendkívül változatosan alakul számomra az idei túraév, hiszen eddigi 7 teljesítménytúrám során már 6 különböző tájegységben sikerült tiszteletemet tennem. Szerencsére március utolsó szombatjához érve is folytathattam tovább eme jó szokásomat, és jöhetett a legújabb kaland a sorban. Ez alkalommal a Keszthelyi-hegységre esett a választásunk, ahol egy könnyednek ígérkező "lepkevadászat" keretén belül szerettük volna bebarangolni a Balaton Ny-i szegletét, illetve felfedezni annak rejtett értékeit. Keszthely és környéke egyébként abszolút ismeretlen terület volt számomra, így előzetesen már nagy izgalommal vártam, hogy jöjjön végre a hétvége, és ismételten új vizek felé evezünk.
Pécsről indulva kora hajnalban vágtunk neki a több órás, hosszú autóútnak, melynek legvégén a Keszthely melletti Vonyarcvashegy települése várt minket. A túra rajthelyét a helyi vasútállomás kopott, szürke és fehér épületében megbújva találtuk, ahol érkezésünket követően gyorsan alá is vetettük magunkat az ilyenkor szokásos rajtprocedúrának (1. kép).

Nevezést követően kissé bizarr itinerrel leptek meg minket a szervezők, melyen első ránézésre el kellett gondolkoznunk, hogy akkor most mit is kezdjünk vele, ugyanis a benne található fekete-fehér térkép jószerével használhatatlan volt. Szerencsére volt hozzá még egy kézzel felfirkantott, sematikus ábra is, ami alapján azért már meg lehetett oldani a tájékozódást, de mindenesetre látta már ennél jobb megoldást is. A lényeg a lényeg, miután kibogarásztuk, a helyes irányt rögvest útra is keltünk és a piros sáv  - zöld sáv egybefonódó jelzéseit követve hátunk mögött hagytuk az állomást (2. kép).

A Kossuth Lajos utca vonalát követe felsétáltunk egészen a 71. sz. főútig, amin balra fordulva búcsút intettünk a zöld sávnak és már csak a piros jelzést követve gyalogoltunk tovább Ny-nak. Rövidesen átkeltünk  az országúton, majd a Cseri utca és a Berzsenyi Dániel utca lustán kapaszkodó, szűk aszfaltútján kanyarogva szép lassan elhagytuk Vonyarcvashegyet. Miután az utolsó lakóépület mellett is elsétáltunk rögvest betértünk a Hosszú-völgy nevének megfelelően hosszan elnyúló völgyébe (Nomen est omen). Egy széles erdei földúton gyalogolva továbbra is enyhén felfelé kapaszkodó terepen haladtunk nyíl egyenesen É-i irányba, de számottevő szintkülönbséggel azért nem kellett megbirkóznunk a lankás domboldalak közé szoruló tágas völgyben. Útközben körös-körül elszórtan sorakozó tölgyek és fenyőfák szegélyezték utunkat, melyeket igen csak megritkítottak a környékbeli fakitermelések következtében. Nagyjából a Hosszú-völgy felénél járva pont egy ilyen kissé szellősebb erdei szakaszon vágtunk keresztül, amikor jobb kéz felől egy hangulatos kis erdei pihenő, nemrégiben felújított házikójához érkeztünk (3. kép). 

Ezt követően még majd egy kilométeren át haladtunk É-felé a megtépázott erdőben, helyenként méretes farakások között gyalogolva, mígnem egy útelágazáshoz érve megpillantottuk a jobbra leágazó a sárga sávot. Új jelzésünkre váltva rögvest neki is veselkedtünk a Pető-hegy (355 m) D-i lejtőinek, ahol néhány métert követően elhagytuk az odáig követett, széles földutat és a sárga háromszög keskeny ösvényre váltva már egy kicsit combosabb emelkedővel néztünk farkasszemet. Szerencsére azonban nem tartott túl hosszan a küzdelem, így kisvártatva fel is érkeztünk első ellenőrzőpontunkhoz, mely a hegytetőn nyújtózkodó Berzsenyi-kilátó lábától néhány méterre találtunk. Miután begyűjtöttük aktuális pontunk bélyegzőjét, természetesen nem tudtuk megállni, hogy fel ne kapaszkodjunk a gyönyörű szép, faszerkezetes kilátó tetejébe, hogy a fák szintje fölé emelkedve kicsit megcsodálhassuk a lábunk alatt elterülő tájat (4. kép).

Amióta a túra elején útra keltünk, egész idő alatt hol komolyabb, hol kicsit visszafogottabb, de végig szeles idővel küzdöttünk. Azonban ahogy pár méter magasnyira felkapaszkodtunk valami orkán erejű széllökések csaptak le ránk, olyannyira, hogy fél kézzel a korlátban kellett kapaszkodni, mert a szél bizony igen hevesen taszigált minket. A körülmények nem voltak éppen ideálisak, viszont mindezek dacára álltuk a sarat és csak sikerült megcsodálnunk a környező hegyvidék vadregényes vonulatait (5-6. kép).

Miután kigyönyörködtük magunkat a csodálatos körpanorámában hátunk mögött hagytuk a huzatos kilátót és visszaereszkedtünk egészen a sárga sávig, mely széles földútján balra fordulva K-felé folytattuk tovább a túrát. Egy rövid átvezető sík szakaszt követően hamarosan meredek ereszkedésbe kezdtünk a hirtelen lejtmenetbe átcsapó Pető-hegy foghíjas K-i lejtőin (7. kép).

A lendületes lejtő lekocogva villámlátogatást tettünk a lent elterülő, széles völgyben, ahova amint megérkeztünk, úgy szinte rögtön távoztunk is, hiszen magas fenyőfák lombja alatt békésen kapaszkodó ösvényt követve nekivágtunk a szemközti völgyoldalnak. Az elnyújtott, de nem túl megerőltető emelkedő tetejébe érve rövidesen balra fordultunk egy széles, poros földúton és a továbbiakban már szintben haladtunk tovább. A fakitermeléstől megviselt, fiatal erdőben könnyedén haladtunk előre a kanyargós úton, amely mentén végig igényes útjelző táblák tereltek minket a helyes irányba (8-9. kép).

Jó tempót diktálva rövidesen elhaladtunk Öreg-tető felé tartó piros keresztet leágazója mellet, majd nem sokra rá a D-felől érkező zöld sáv csatlakozott a sárga sáv jelzésünkhöz és a továbbiakban már a két egybefonódó jelzést követtük egészen Büdös-kútig. Útközben még feltűnt jobb kéz felől a zöld kereszt, majd a zöld háromszög is, de különösebben nem törődtünk velük, hanem a nem túl izgalmas szakasz végéhez közeledve rövidesen egy hangulatos fenyőerdőn vágtunk át. Kiérve a magas tűlevelű óriások közül rövidesen felcsillant előttünk 2. pontunk, ahol kellemes környezetben, és nem mellesleg turista utak csomópontjában fekvő Büdös-kút várt minket. A napsütötte tisztására érve ekkora már nyüzsgő túrázó sereg zsongta körbe a hangulatos esőbeálló környékét, ahol bőségesen megterített asztalokkal várták a beérkezőket (10. kép).

Igazolást követően néhány falatot mi is elfogyasztottunk a klasszikus túramenüből (zsíros kenyér + tea), majd a sárga jelzésen maradva továbbrobogtunk D-i irányba. Átmenetileg ugyan, de Büdös-kutat követően gyökeres változás állt be a túra arculatában, mégpedig jó irányban! Az eddigi egyhangú, szürke erdőirtások helyébe ezen a szakaszon gyönyörű szép, tágas erdők léptek. Igazi tavaszi hangulatot fogott el minket a szálas famonstrumok kopasz lombjai között beeső napsütésben sétálva, melynek melegében nem csak mi sütkéreztünk, hanem a  barna avart zöldre festő medvehagyma szőnyeg is (11-12. kép).

Egy jódarabon élveztük a klasszikus erdei szakasz vendégszeretetét, mígnem egy lustán kapaszkodó emelkedőnek nekivágva rövidesen átbuktunk egy szomszédos völgybe, ahol igen hosszúra nyúl lejtmenetbe fogva ismét gyér erdőkön vezetett  keresztül utunk. A nagy sokára ellaposodó terepen, fiatal facsemeték között sétálva végül egy hosszú egyenes vezetett be minket a Bélap-völgybe É-D irányultságú vonulatai közé, ahol egy szűk műúthoz csatlakozva gyalogoltunk tovább a széles völgyben (12-13. kép).

Majd 1 kilométeren át követtük D-felé tartva a kopott, monoton aszfaltcsík vonalát, melyen meg sem álltunk egészen a Széchenyi kopja melletti turistapihenőig, ahol már a 3. ellenőrzőpontunknál jártunk (14. kép).

Igazolást követően búcsút vettünk a sárga sáv jelzéstől, és a K-i völgyoldal meredek emelkedői felé forduló sárga kereszt mentén szép lassan kikapaszkodtunk Bélap-völgyből. A vérpezsdítő kaptató tetejében aztán egy újabb jelzésváltást követően rögvest átbuktunk a lendületesen ereszkedő K-i lejtőkre, ahol a piros sávot követve kellemes, kevert fenyvesek árnyékában közelítettünk Balatongyörök felé. Röviddel azután, hogy elsétáltunk egy fehéren ragyogó, lepusztult löszfal (vagy talán mészkő) aljában meg is érkeztünk a kellemes fekvésű, balatoni település határába (15. kép).

A házak közé nem merészkedtünk be túlságosan, hanem a 71. sz. főutat megközelítve vettünk egy éles balkanyart és betértünk a Szépkilátói büfésorra, ahol a Fenyves büfé előtt várt minket aktuális pontunk őre. Miután begyűjtöttük legújabb bélyegzőnket gyors megkerestük a piros háromszög jelzést, és az erdő szélében kanyargó úton szép lassan távolodtunk Balatongyöröktől. Miután elhagytuk az utolsó üdülőket is betértünk az erdőbe és rövidesen hosszas hegymenetbe kezdtünk a Pap-hegy irányába. Egy hosszan kígyózó, keskeny ösvény vonalát egyre magasabbra kapaszkodtunk a napsütötte fenyvesben, miközben ismét folyamatosan erősödött körülöttünk a szél (16. kép).

Kitartó küzdelmünk jutalmaként hamarosan kezdett kibontakozni a fák között következő célpontunk, a Pap-hegy csúcsún trónoló Batsányi-kilátó barnás-vörös felépítménye, azonban még mielőtt toronyiránt felkapaszkodtunk volna a csupasz hegytetőre, ösvényünk egy enyhe jobbos ív mentén került egy keveset és végül K-i irányból indítottuk meg az utolsó rohamot (17. kép).

A csúcshódítás végén ismételten igen barátságtalan viszonyok fogadtak minket, köszönhetően az erős szélnek, de ezen a napon ehhez már igazán hozzászokhattunk. Úgyhogy dacolva a természet erőivel jöhetett némi lépcsőzés, ami alatt meg sem álltunk a kilátó legfelső szintjéig, ahol aztán nagy örömmel konstatáltuk, hogy ez a kis plusz szintkülönbség abszolút megérte a fáradozást, sőt! Ahogyan megpillantottuk a Balaton csillogó víztökre mellett sorakozó tanúhegyek sejtelmes vonulatait konkrétan leesett állunk (18-19. kép). 

Nagyon nehéz volt elszakadni a csodálatos körpanorámától, de nem volt mit tenni, ugyanis szólított a kötelesség. Visszaereszkedve a földre tehát érzékeny búcsút vettünk a hangulatos kilátótól és a néhány méterrel lejjebb található padokhoz sétálva becsekkoltunk 5. ellenőrzőpontunkra, ahol egy magányos pontőr bélyegzővel és egy Sport szelettel fogadott minket. Miután letudtuk a kötelező köröket ismét felkerekedtünk és a piros háromszögön még mintegy 200 métert megtéve egy közeli útelágazásig gyalogoltunk. Ott aztán kissé elbizonytalanodtunk az útirányt illetően, mert jelzés egy szál se volt, ezért némi sikertelen keresgélést követően kénytelenek voltunk térképet ragadni. Végül csak sikerült belőni a helyes útirányt és jobbra fordulva egy keskeny földutat követtünk tovább. Beletelt néhány száz méterbe, mire az első piros sáv jelzéssel szembetalálkoztunk, amely azután se kényeztetett el túlságosan minket, enyhe költői túlzással jó, ha kilométerenként 1-el találkoztunk (20. kép).

Túránk ezen szakaszán ismételten napsütötte, nyitott erdőségeken át kanyargott utunk, amely mellett gyakran figyelhettünk meg tavaszi hérics (Adonis vernalis) rikító sárga szirmait, melyek egy kis színt csempésztek a fakó tájba (21. kép).

 

É-i irányba haladva hosszasan tapostuk a keskeny erdei út száraz felszínét, mígnem a piros négyszögre váltva enyhén ereszkedni kezdtünk. Az új jelzésünkhöz azonban nem ragaszkodtunk túl sokáig, hiszen a szép lassan egyenletessé váló terepen hamarosan ismét váltottunk, és a Kalosza-völgy felől érkező piros kereszthez csatlakozva rögtön a Márványkőfejtő-hegy (439 m) hosszan elnyújtott, meredek kaptatójának vágtunk neki. Tartva az É-i irány, nyíl egyenesen kapaszkodtunk felfelé a D-i lejtőkön, melyeken keresztül hamarosan felküzdöttük magunkat egy kőtörmelékes, nyitott tisztásra, ahonnan visszafordulva gyönyörű kilátásunk nyílott a nem is oly távoli Balaton nyugodt víztömegére. A tisztáson átvágva rövid időre ismét visszatértünk a fák sűrűjébe, ahol kicsit kifújhattuk magunkat az iménti megpróbáltatások után (22. kép). 

Túlságosan azonban nem volt alkalmunk elkényelmesedni, ugyanis hamarosan ismét kiértünk a zárt erdőből és egy szűk, nyitott sáv mentén néhány méterrel még feljebb kapaszkodtunk. Felérve az emelkedő tetejébe keskeny ösvényünk aztán tovább kígyózott a térdig érő, csupasz bokrok és száraz füvek között, melyek mellett megbújva ismét tömegesen sárgállottak a tavaszi hérics apró kis virágai (23. kép).

Piros kereszt jelzésünk rövidesen egy széles erdei útba torkollott, melyen tartva É-i irányunkat egyenes törzsű, nyúlánk tölgyek tágas erdején vágtunk keresztül. A síkban haladó, egyenletes földút néhány enyhébb kanyart leszámítva nyíl egyenesen törte magát előre a Vékony-cser felé, ahol egy útelágazásban álló magányos magasles jelentette 6. ellenőrzőpontunkat, melynek lábánál aktuális pontőrünk a pecséttel várt minket (24. kép). 

Begyűjtve az igazolást még egy rövid darabon egyenesen robogtunk tovább, egészen a következő útelágazásig, ahol balra fordulva megtettünk még néhány száz métert és végül felértünk a Cser-tető tarvágásokkal tarkított, kopasz tetejébe. Néhány merőleges kanyarral megtörve továbbra is É-nak tartottunk a nyílt terepen, mígnem a fák közé visszatérve rövidesen betértünk a Szapu-völgybe, ahol Ny-felé fordultunk a zöld sávon. A fokozatosan lejtésnek induló terepen egyre mélyebbre hatoltunk a völgyet kitöltő sűrű erdőben, melyet ismételten zöldre festett kedvenc tavaszi csemegénk, a medvehagyma (25. kép).

Az ereszkedő erdei út mellett bal kéz felől hamarosan feltűnt a zöld kör jelzése, melynek keskeny ösvényére váltva hirtelen még meredekebben buktunk alá a völgyoldalban. Néhány méterrel a földút szintje alá ereszkedve végül leértünk a völgy aljába, ahol a Szent Miklós-forrás kiépített kifolyója mellet találtuk meg 7. pontunkat (26. kép).

A bő vízzel ömlő forrás csobogó vize mellett begyűjtöttük újabb pecsétünket, majd a tovasiető, keskeny kis patakon átkelve érzékeny búcsút vettünk a ponttól. Ösvényünk rögvest nekiiramodott a szűk völgy meredek partoldalának, melyen felkapaszkodva kisvártatva egy széles erdei útra fordultunk rá, ahol ismét csatlakoztunk a D-i irányba tartó zöld sáv jelzéséhez. Ezt követően egy rövid, átvezető szakasz erejéig szintben haladtunk tovább, medvehagymától zöldellő dombtetőktől kísérve, mígnem a fokozatosan lendületbejövő terepen még feljebb kapaszkodtunk, megközelítve a Görbe-tető csúcsát (27-28. kép).

Amint felértünk a talpunk alatt húzódó emelkedő tetejébe, balra fordulva rögtön becsatlakozunk egy tágas erdészeti útra, melyen néhány métert követően igen furcsa helyre érkeztünk. A poros földút mellett ugyanis apró fejfák bizarr látvány adta tudtunkra, hogy éppen a "Kedvencek temetője" (Kutyasírok) mellett jártunk (29. kép).

Hátunk mögött hagyva a négylábúak nyughelyét még jó darabon követtük a tömörödött földút lustán kanyargó vonalát, mígnem É-felől közelítve visszakanyarodtunk Büdös-kútra, régi/új ellenőrzőpontunk színhelyére. Az áthaladó túrázók népes serege továbbra sem tűnt apadni, így még mindig rengetegen legyeskedtek a tisztás szélén álló esőbeálló körül. Miután a pontőröktől beszereztük a jól megérdemelt pecsétet, mi is maradásra adtuk fejünket és néhány zsíros kenyért társaságában eltöltöttünk pár percet a kellemes hangulatú helyen (30. kép).

Amint visszapótoltunk egy kevés kalóriát a túrázós "Update" menüből ismét felkerekedtünk, és a közelben eredő zöld háromszög jelzéséhez sétáltunk. Ráfordulva új jelzésünk D-nek tartó, egyenes földútjára, néhány száz méter erejéig egy lustán kapaszkodó domboldalban küzdöttük magunkat tovább előre. Az emelkedő vonalát hamarosan egy éles jobb kanyar törte meg, ahol a terep egy kicsit jobban nekilódult, de a hátralévő néhány métert már hamar letudtuk, és a Pad-kő  (409 m) csúcsára felérve újabb ellenőrzőpontra bukkantunk. Pontőreink egy újonnan épülő kilátó alapzata  - és a régi maradványai - mellet álldogálva készségesen kiosztották legújabb pecsétünket, majd miután letudtuk a kötelező köröket gyorsan átbuktunk a hegy Ny-i lejtőire, melyen egészen a közelben kanyargó zöld kereszt földútjára ereszkedtünk le (31-33. kép).

Déli irányba fordulva új jelzésünkön kezdetben erdőirtásoktól megritkított, kopasz erdők között kanyarogtunk tovább, ahol a helyenként elburjánzó húsos som (Cornus mas) sárgálló bokrai vittek némi változatosságot a kissé monoton szakaszba (34. kép).

Hosszas sétát követően aztán szép lassan megszaporodtak körülöttünk a fenyőfák és mire felocsúdtunk, már kellemes, napsütötte fenyvesekben kanyargott utunk. Az enyhe lejtésnek induló terepen lépteink is egyre szaporábbak lettek és miután Keserű-tetőt (302 m) is hátunk mögött hagytuk a tűlevelűek rengetegében rövidesen megérkeztünk Csereze-hegyre, ahol egy elhagyott, magányos bánya mellett újabb pontot gyűjtöttünk be (35. kép).

Kimerészkedve a fehér falú, meredek partfal szélébe akár meg is csodálhattuk az egykori kőfejtő maradványait, melyet a természet lassan, de biztosan megkezdett visszahódít magának (36. kép).

Néhány perc nézelődést követően aztán továbbindultunk a zöld kereszten maradva, amely ösvénye kisvártatva lendületes lejtmenetbe kezdett. Rövid ereszkedést követően hirtelen házak bukkantak elő a fák közül, ami egyben azt is jelentette, hogy visszatértünk Vonyarcvashegy határába. Keskeny ösvényünket aszfaltútra cserélve gyorsan végigrohantunk néhány rövid utcán, majd a 71. sz. főúton átkelve egyenesen a messziről figyelő Szt. Mihály-domb felé tartottunk, melynek tetejéből egy fehér falú kápolna magas tornya tekintett le ránk (37-38. kép).

Mindvégig egy keskeny aszfaltút vonalát követve elsétáltunk egy elkerített halastó mellett, majd nem sokkal azután, hogy átkeltünk a vasúti síneken rövidesen megkezdtük kapaszkodásunkat a lapos táj síkjából kiemelkedő, széles dombtetőre. Zöld kereszt jelzésünk egy kisebb hurkot beletéve óvatosan kapaszkodott fel a kissé meredek domboldalban, ahol miután elhaladtunk egy öreg temető sírkövei előtt, rögvest közvetlen közelről is megcsodálhattuk a magányos kápolna szürkés-fehér falait (39-40. kép).

Megkerülve a nyitott dombtető közepén nyújtózkodó büszke kápolna szögletes épületét rögtön rá is leltünk 11. ellenőrzőpontunra, melyet néhány nyúlánk fenyőfa alatt megbújva találtuk. Pecsételést követően egy rövid ideig még elidéztünk a dombtetőn, ugyanis ha néhány métert megtéve kisétáltunk annak K-i szélébe, akkor a keresztre feszítés jelenetét ábrázoló faragványok mellől csodálatos panoráma nyílott a Keszthelyi-öbölre. Miután beteltünk a látvány visszafordultunk és a kápolnát megkerülve búcsút intettünk a helynek (41. kép).

A dombtetőre vezető műút visszafordítójához érve elhagytuk az aszfaltot, és egy keskeny ösvényen továbbereszkedve hamarosan leértünk a domb lábánál húzódó bicikliútra. Ott Ny-felé fordulva kisvártatva elsétáltunk egy kisebb nádas mellett, majd egy éles jobb kanyarral újra átkeltünk a vasúti síneken (42. kép).

Az egyenletes, sík terep mentén elég jó tempóban haladtunk előre, így hamarosan ismét visszatértünk Vonyarcvashegy épületei közé, ahol a Petőfi utca vonalát követve búcsút intettünk a régóta kísérő zöld keresztnek, majd a zöld háromszög útmutatása mellett átkeltünk a 71. sz. földúton, és a Liszt Ferenc utca keskeny aszfaltútját koptatva szép lassan elhagytuk a települést. Miután az utolsó lakóházak is elkoptak mellőlünk egyenesen bevettük magunkat az erdőbe, ahol az enyhén emelkedő földút mentén bevettük magunkat a sűrű növő fenyőfák rengetegébe (43. kép).

Egy kisebb vargabetűt leírva lassacskán megkerültük a bal kézre eső Vas-hegy lankás lejtőit, majd D-i irányba fordulva rövidesen mi magunk is nekigyürkőztünk a hegynek. Az É-i lejtők felől támadva egyre inkább kezdett lendületet venni a terep, így végül egy kissé meredek kaptatón keresztül tudtuk le az utolsó, számottevő szintkülönbséget a túrán. Felérve a hegycsúcs nyitott tisztására aztán gyorsan becsekkoltunk utolsó ellenőrzőpontunkra, majd miután egy újabb pecséttel gazdagodtunk rögvest meghódítottuk az erdősáv szélén magasodó Kitaibel Pál-kilátó huzatos fatornyát (44. kép).

A kopott kilátó tetejébe felkapaszkodva újabb, gyönyörű panoráma fogadott minket (e éren igencsak el voltunk kényeztetve aznap), ahol D-i irányba kitekintve a közeli Balaton partot csodálhattunk meg, míg hátunk mögött a Keszthelyi-hegység belső vonulatait figyelhettük meg (45-46. kép).

Búcsút intve a hangulatos kilátótoronynak ismét felvettük a zöld háromszög fonalát és a Vas-hegy Ny-i oldalában ereszkedő lendületes lejtő mentén még egyszer, immáron utoljára visszatértünk Vonyarcvashegyre. A házak között továbbereszkedve hamarosan elértük a települést átszelő főút széles aszfaltcsíkját, melynek érintésével egészen az ismerős Kossuth Lajos utcáig sétáltunk. Balra fordulva a zöld sávon már meg sem álltunk a vasútállomás hosszúkás épületéig, amivel egy időben túránk végéhez is érkeztünk (47. kép).

A váróterem szűk helységébe betoppanva népes kavalkád fogadott minket a rendezői asztalok körül, mellyel egybeolvad mi is kivártuk sorunkat, hogy átvehessük megérdemelt kitűzőnket és a hozzá járó emléklapot. Elégedetten nyugtázva napunkat megköszöntük a remek szervezést, majd a vasútállomásnak búcsút intve hazaindultunk Pécsre, szerencsére már autóval. :)
Úgy gondolom, ismételten egy kiváló napot tudhattunk magunk mögött, amiért megérte hátunk mögött hagyni a délvidéket. Mint azt korábban említettem a Keszthelyi-hegység ez idáig teljesen ismeretlen terület volt számomra, ezért nagyszerű élmény volt a Balaton menti, vadregényes tájak felfedezése, melyek első sorban csodálatos kilátóinak és gyönyörű szép panorámáinak köszönhetően nyújtottak maradandó élményt. Ugyan kinek ne tetszene a csillogó víztükrű, Balaton kékeszöld víztömege; a napsütötte, part menti fenyvesek gyanta illatú ligetei; vagy a környező hegységek békésen hullámzó vonulatai? Az azért nagy szívfájdalmam volt, hogy az útvonalba helyenként igencsak belerondított a hatalmas méreteket öltő helyi fakitermelés, de azt leszámítva tényleg élvezetes volt a túra. A szervezés-szolgáltatás tulajdonképpen rendben volt, bár a Batsányi-kilátót követően nem ártott volna egy szalag, ami a piros sávra terel, mert az itiner valljuk be, nem nagy eresztés. Külön dicséret jár azonban a Büdös-kútnál felállított pontért, ahol a túra során 2 alkalommal is lehetőségünk nyílt falatozni a felkínált finomságokból. Összességében nagyon korrekt túra, csak ajánlani tudom.