Táv: 36,0 km
Szint: 650 m
Időpont: 2015.03.07.
Rajthely: Monostorapáti
A gyönyörű idővel érkező tavasz első hónapjának legelső hétvégéjén igencsak hosszú utazásra adtuk a fejünket, és a Mecseket jócskán hátunk mögött hagyva, a távol eső Balaton-felvidék túrázás szempontjából kevésbé ismert belső területei felé vettük az irányt. Egyből felvetődik a kérdés, hogy mi is volt az a csábító indok, mely ekkora út megtételére ösztökélt minket? A válasz erre igen egyszerű, az izgalmas hangzású "Művészetek Völgye" teljesítménytúrák felettébb tartalmas programnak ígérkeztek, melyek keretén belül a különleges hangulatú Művészetek Völgyével ismerkedhettek meg e napon a Monostorapátiba ellátogató természetjárás szerelmesei.
Az öt fős "D-i különítményünkkel" mi nem sokkal fél 8 előtt érkeztünk meg Monostorapáti csendes kis településére, ahol a helyi általános iskolát felkeresve gyorsan belevetettük magunkat a szokásos papírmunkába. Miután megvoltunk a nevezéssel egy nagyon igényes, színes térképet, illetve egy különálló, részletes leírást (amiből konkrétan egy betűt sem kellett olvasnunk, mert a térkép tényleg annyira rendben volt) kaptunk útravalóul, melyek gyors átböngészését követően már útra is keltünk. Az iskola kapuján kilépve balra fordultunk a Zrínyi utca szűk aszfaltútján, majd a templom érintésével É-i irányba szép lassan elhagytuk a falut (1. kép).
Monostorapátiból kiérve rögtön egy széles szekérútra váltottunk, mely keményre fagyott felszínét taposva hamarosan átkeltünk egy kisebb patak felett, majd szalagozást követve rövidesen betértünk a helyi szántóföldeket elválasztó, szellős erdősávba (2. kép).
Azonban csak rövid ideig maradtunk a fák között, és nemsokára már ismét a szélesen elterülő szántóföldek között kanyarogtunk a ragyogó napsütésben. Ugyan a szikrázó, tiszta időben még egy szál felhő sem mutatkozott égen, de azért még kissé csípős reggelünk volt (3-4. kép).
Mindössze néhány száz méter erejéig maradtunk kint a nyitott, sík terepen, amelyen túljutva ezúttal már egy nagyobb kiterjedésű, egybefüggő, zárt erdőbe tértünk be. A fák között haladva elszórtan még kopott zöld sáv jelzéseket is felfedezhettünk az út mentén felfestve, de emellett szerencsére a kiváló szalagozás továbbra is mutatta az utat. Az egyenesen É-nak tartó földúton gyalogolva hamarosan elértük a Bába-kúthoz vezető útleágazást, majd rövidre rá egy magányosan álldogáló, fehérre meszelt kulcsosházhoz érkeztünk (5. kép).
A kijelölt útvonalat kis időre hátunk mögött hagyva ezen a ponton rövid kitérőt iktattunk be a programba. Közvetlenül az út mellett egy kis fatábla a Java-kút irányába terelt minket, így a kíváncsiságtól vezérelve gyors megkerültük a kulcsosházat, mely mögött egy keskeny ösvény egészen az út mellett kígyózó patakhoz vezetett le (6-7. kép).
Egy apró fahídon átkeltünk a csobogó vízfolyás felett, majd balra fordulva rövid ideig követtük annak vonalát. Egészen egy közeli völgybevágásig sétáltunk, ahol régi kőházak romjait kerülgetve rövidesen megpillantottuk szelektív kitérőnk célpontját, a Java-kutat (8-9. kép).
Rövid ideig elidőztünk a bő vízzel folydogáló forrás kőből épült kifolyója mellett, majd ezt követően visszatértünk a korábbi széles erdei útra, amit még bő 1,5 kilométeren át követtünk É-i irányba. A hosszú egyenes végén végül egy jobbos ív mentén kiértünk az erdőből és újfent szántóföldek között haladva rövidesen egy állatoktól hemzsegő tanyán vágtunk át (10. kép).
A teljesen lapos terepen haladva nem kellett túlságosan megerőltetnünk magunkat, mindössze 1-2 apró dombocska jelentett némi változatosságot a szélesen terpeszkedő szántók között. Semmitől nem zavartatva így kifejezetten jó tempóban haladtunk előre és folyamatosan közelítettünk Taliándörögd már messziről felsejlő épületei felé. A balra forduló szekérutat követve kisvártatva meg is érkeztünk település határába, ahol előbb a Kiss János utcába, majd a Kossuth utcába betérve a település központja felé vettük az irányt (11. kép).
Taliándörögd házai között sétálva tipikus, vidéki kis falu benyomását keltette bennünk a helység, melynek főbb látnivalóinak a település központja adott helyet. A fehéren szikrázó, katolikus templom árnyékában egy aprócska kis parkban az I. és II. világháború hősi hallottainak emléket állító faoszlopok bújnak meg, míg tőlük nem messze egy 19. századi, műemlékké nyilvánított mosóház is megtekinthető. Ezekkel átellenben található a falu "kulturális" központja, azaz a Klastrom kocsma, mely túránk első ellenőrzőpontjának adott otthont (12-15. kép).
A helyi vendéglátó ipari egységbe csupán nagyon rövid ideig időztünk, épphogy csak egy pecsételés erejéig tértünk be és azt követően már robogtunk is tovább. Persze előtte még magunkhoz vettük szolgáltatásként osztogatott müzli szeleteket is. Visszatérve túránk útvonalára a falu É-i vége felé vettük az irányt, azonban még mielőtt az utca végéhez értünk volna egy hirtelen jobbos kanyarral, K-felé hagytuk el Taliándörögdöt. Amint kiértünk a házak közül rögtön különleges látvány fogadott minket, ugyanis a falu határában büszkén magasodó Szt. András templomrom monumentális maradványa bontakozott ki a szemünk előtt. A poros földúttól mindössze néhány tíz méterre található, középkori templomrom látványos kőfalai szinte ellenállhatatlanul magához vonzza az erre járó turistákat, így nem volt mit tenni mi is engedtünk a csábításnak és besétáltunk a letűnt korokat idéző, szürke falak közé (16-19. kép).
A kellemes múltidézést követően visszatértünk a kijelölt útra és kitartóan ÉK-felé haladva hosszasan tiportuk még tovább az út porát. Az enyhén hullámzó terepen kissé jellegtelen, ezért nem túl izgalmas vidéken vágtunk keresztül, ahol amerre csak néztünk, mindenhol végtelennek tűnő szántóföldek szegélyezték utunkat (20. kép).
Az egyre kellemesebbé váló tavaszi időben üde színfoltot jelentett azonban, hogy a földutunk kicsit mélyebb szakaszához érve még egy kis hóval is találkoztunk annak árnyékosabb részein. A keskeny hó szigeteket kikerülve még bő 1 km-t haladtunk ÉK-felé, majd egy kisebb dombtetőre felérve jobbra fordultunk a tekintetünket már jó ideje vonzó, hatalmas "parabola antennák" felé. A kíváncsiságtól hajtva kicsit megszaporáztuk lépteinket, és rövidesen meg is érkeztünk a futurisztikus kinézetű állomás közelébe, ahol egy keskeny aszfaltút mellé kihelyezett bójánál, néhány számjegyből álló kódot kellett feljegyeznünk itinerünkbe, valamint egy rövid kis összefoglalót is olvashattunk a "Szputnyik"-nak becézett Űrtávközlő Földi Állomásról. Azt követően, hogy magunkba szívtuk a hasznos információkat a különös objektumokról, balra fordultunk az enyhén emelkedő műúton és egy kisebb dombra felkapaszkodva búcsúztunk a "Szputnyik"-tól (21. kép).
A balra kanyarodó műútról jobbra letérve ismét belevettük magunkat a végtelen rónaságokba, ahol már a közeli Öcs felé tartottunk. Tereptárgyak és turistajelzések híján út menti kórókra, száraz gazokra kiaggatott szalagozást követtünk a szinte észrevétlenül lejtésnek induló terepen, melyen szép lassan hátunk mögött hagytuk a korábbi kis dombocskát. A laposabb területeken fekvő szántók közé leérve rövidesen hamisíthatatlan vidéki trágyaszag csapta meg az orrunkat, jelezvén, hogy már igen közel járunk a faluhoz. És valóban, egy bal kanyarhoz érve kissé sáros földúton pillanatok alatt meg is érkeztünk Öcsre. Magából a településből sajnos túl sokat nem láttunk, mivel annak DK-i részét épphogy csak érintve a házak között gyorsan keresztülrohant jelzésünk, mely az enyhén kapaszkodó aszfaltúton egészen a Pula irányába tartó országútig vezérelt minket (22. kép).
Balra fordulva kezdetben a műút szegélyén haladtunk tovább K-felé, majd pár száz métert követően jobbra letértünk egy párhuzamosan futó szekérútra, hogy egy igen rövid kitérőt követően aztán ismét visszakanyarodjunk az aszfaltúthoz. Átkelve az úttest túloldalára továbbra is maradtunk annak közvetlen közelében és egy nyitott, hosszú egyenes mentén haladva a fák közül rövidesen előbukkantak Pula első épületei. A település határát jelző táblához érve nagy meglepetésünkre egy különös szerzet tekintett le ránk a domboldalból, melyhez közelebb merészkedve megismerkedhettünk a Pulai Falóval (23. kép).
A rövid kitérőt követően visszakanyarodtunk a korábbi országúthoz és szép lassan már Pula házai között sétáltunk. Az első adandó alkalommal jobbra betértünk egy szűk kis utcácskába, ahol rögtön elhaladtunk a szépen felújított, eredetileg 1773-ban épült, barokk stílusú Szt. Flórián kápolna előtt (24. kép).
Szinte közvetlenül a kápolna mellett, egy kis dombocska tetejében magasodott a szintén barokk stílusú, 1779-ben épült római katolikus templom is, melynek magasba törő harangtornya büszkén tekintett le az utcára (25. kép).
A rövid kis utca végén a Pulát átszelő 77. sz. főútra érkeztünk ki, melynek szélében egy apró buszmegálló adott otthont 2. ellenőrzőpontunknak. Ezzel egy időben pontosan fél távnál jártunk, ami valljuk be, néhány momentumtól eltekintve (Java-kút, Szt. András templomrom, Szputnyik) nem volt túl izgalmas, köszönhetően a sok egyhangú, sík szakasznak. Viszont, ahogy az itinerünket böngésztük feltűnt, hogy a java még csak ez után fog következni. Az odáig megtett mintegy 180 méteres szintkülönbséggel szemben a túra második felében már közel 470 méter (durva, mi? :)) vár majd ránk, ami azt jelentette, hogy hamarosan még néhány "hegyet" is beiktatunk a programba. A pozitív előjelektől felvillanyozva gyorsan begyűjtöttük aktuális pecsétünket, majd egy mosolygós piros almával a zsebünkben már indultunk is tovább (26. kép).
Az országút aszfaltját koptatva, K-felé hagytuk el Pulát, melynek határában jobbra letértünk a műútról és hamarosan egy kis patakon átkelve betértünk az erdőbe. A fák között sétálva aztán rögtön következhetett a már hiányolt szintkülönbség, hiszen egy kellően fárasztó kis kaptatónak feszültünk neki. Leküzdve az akadályt, balra fordultunk és a kellemes hangulatú, napsütéses erdőben egészen a Vázsonyi-séd békésen csordogáló patakjáig ereszkedtünk vissza, miközben nem győztünk betelni az avart fehérre festő, tengernyi hóvirág látványával (27-28. kép).
Ahogy haladtunk előre a tavaszias hangulatú völgyben, úgy a bal kéz felől csordogáló patak éles kanyarokkal, mint valami hosszú vízi kígyó, sűrű meanderezésbe kezdett. Egyes kanyarjai, mintha a Börzsönyt körülölelő Duna miniatűrjei lettek volna. A különleges látványnak végül egy középkori halastó gátja vetett véget, melyet még a 13. század végén emeltek a tálodi Pálos kolostor szerzetesei (29. kép).
Megkerülve az egykori tómedret rövidesen kiértünk a fák közül és egy tágas tisztás szélében csatlakoztunk az Országos Kéktúra jelzéshez. Egyenesen D-felé haladva pár száz méteren át kint haladtunk a nyílt terepen, majd annak végeztével ismét visszatértünk az erdőbe, amivel lényegében már meg is érkeztünk Kinizsi-forráshoz (30-31. kép).
A széles kőmedence, algáktól zöldre festett vize ivásra ugyan nem alkalmas, de kontrasztos színei igazán hangulatosan mutattak a napfényben fürdőző ligetes erdőben. Arról már nem is beszélve, hogy mindehhez a forrás körül hihetetlen méretekben elszaporodott, bólogató hóvirágszőnyeg szolgáltatta a hátteret.... hiába itt a tavasz (32. kép).
Ha a forrástól még egy keveset beljebb sétáltunk az erdőben, akkor néhány méterrel arrébb a 13. században épült tálodi kolostor magányos támfalának düledező romjait is megcsodálhattuk (33. kép).
Miután kigyönyörködtük magunkat a magával ragadó helyszín csodáiban, feljegyeztük a forrás mellett található újabb kódot, majd egészen a korábbi tisztás széléig sétáltunk vissza. Ott búcsút intettünk a kéktúra jelzésének és egy igen hosszúra nyúló emelkedőnek vágtunk neki (34. kép).
A Som-hegy (312 m) K-i lejtőin kapaszkodva hosszú métereken át küzdöttük fel magunkat a hegytetőre, de végül szerencsésen letudtuk a "csúcshódítást". Örömünk azonban nem volt teljesen felhőtlen, hiszen helyenként sajnos igen durva sárral kellett megküzdenünk a hegy felső, sík szakaszain (35. kép).
A helyzetet, még tovább súlyosbította, hogy a helyszínen zajló fakitermelés sem javított éppenséggel az utak állapotán. Aggodalomra természetesen azért nem volt ok, hiszen mindezek ellenére viszonylag minimális plusz teherrel a bakancsunkon meg lehetett birkózni a terepviszonyokkal és a hosszú egyenes szakaszokat megtörő, éles kanyarokkal végül hamar túljutottunk a Som-hegyen. A Ny-i lejtőkre átbukva az erdőirtásoknak "köszönhetően" hamarosan körvonalazódtak előttünk Vigántpetend házai, míg a messzi távolban a Szputnyik hatalmas antennái szegeződtek az ég felé (36. kép).
A keskeny szekérúton lerobogva hamarosan befutottunk a völgyben fekvő kis falu szűk utcájába, melyet hosszan követve meg sem álltunk az egykoron szebb napokat látott iskola épületéig. Betoppanva a romos épületbe kisebb tömeggel találtuk szembe magunkat, ahogy a terem közepén felállított etetőasztal körülzsongta a lelkes túrázó sereg (37-38. kép).
Pecsételést követően legurítottunk mi is néhány bögre teát, majd a hamarosan folytattuk túránkat. Az iskola kapuján kilépve a Kossuth utcán indultunk tovább, tartva a D-i irányt. Kisvártatva megkerültük a falu szélén magányosan álldogáló, nemrégiben felújított templomot, majd DK-felé fordulva, egy poros, rossz minőségű betonúton intettünk búcsút Vigántpetendnek (39. kép).
Az enyhén emelkedő úton szép lassan a település fölé kapaszkodtunk, mígnem egy éles jobb kanyarral Ny-nak fordultunk és a nem túl meredek domboldalban húzódó erdő szélén haladtunk tovább. Jódarabon sétáltunk közel a fákhoz, mígnem néhány gyors kanyart véve átvágtunk egy kisebb erdőrészen, majd egy széles tisztás közepén balra fordulva egy kissé combos emelkedő várt ránk, mely a Király-kőhöz közelítve remek ráhangolódásul szolgált. A rövid kaptatót követően egyenesen betértünk az erdőbe és a jobbra forduló keskeny ösvény mentén meredek sziklafalak alatt sétáltunk el. A rendkívül hangulatos szakaszon lépten-nyomon méretes sziklagörgetegek szegélyezték utunkat, melyeket vastagon borító, zöld mohaszőnyeg varázsolt igazán meseszerűvé (40. kép).
Mire már éppen a feledés homályába merült volna az iménti kaptató, egy balos kanyart véve, hirtelen brutális meredekséget öltve ösvényünk nekivágott a hegyoldalnak. A csúszós, sziklás kapaszkodón igencsak feltorlódott előttünk a sor, de néhány szerencsés előzéssel azonban sikerült hamar túljutnunk az izzasztó akadályon. A sziklafal tetejében továbbkanyargó ösvény vonalát követve már nem jártunk messze következő pontunktól, de azon a néhány méteren, amíg odaértünk igazán lenyűgöző látvány tárult elénk, ugyanis a hegyoldalt a Szent György-hegyhez hasonlatos bazaltorgonák csipkézték, melyek fölött kitekintve lélegzetelállító panorámában gyönyörködhettünk. Nálam abszolút ez a szakasz vitte a prímet ezen a túrán (41-43. kép).
Nézelődésre jutott időnk rendesen, mivel a Király-kőn található pontban méretes sor alakult ki mire odaértünk, köszönhetően annak, hogy ezt a szakaszt minden résztáv érintette. No de sebaj, sose legyünk rosszabb helyen (44. kép).
Miután túlestünk a megkívánt adminisztráción, egy újabb müzli szeletet vettünk magunkhoz és maradva a kijelölt ösvényen (egyébként a sárga háromszög jelzése vezetett erre, de a túra egészén végigkísérő szalagozás miatt nem nagyon foglalkoztunk az egyébként is igen hiányos jelzésekkel) nemsokára meredek ereszkedésbe kezdtünk a Király-kő lábánál húzódó hangulatos völgybe. Leérkezvén a hegyoldal lábához csatlakoztunk egy épphogy csordogáló kis patak mellé, melynek medre mellett haladva közösen ereszkedtünk tovább lefelé a vadregényes völgyben. Kétség nem fér hozzá, lentről csodálva is ugyanolyan impozáns és lélegzetelállító látványt nyújtottak a korábbi, csupasz sziklafalak, akárcsak fentről (45-46. kép).
A szűk völgy egyre lendületesebbé váló ösvényén nemsokára hátunk mögött hagytuk a tekintélyt parancsoló hegyoldalakat és egy balos ív mentén hamarosan megérkeztünk Kapolcsra. A Petőfi utcán tovább ereszkedve kisvártatva átkeltünk a Eger-víz sebes patakja felett átívelő kőhídon, majd a Kossuth utcán balra fordulva keresztülvágtunk a település központján. A templom érintését követően egy érdekes motívumokkal díszített házhoz érkeztünk, ami előtt jobbra fordulva rövidesen egy kisebb emelkedővel intettünk búcsút a falunak (47-48. kép).
Kiérve Kapolcsról a korábbi családi házakat hirtelen széles mezők váltották fel, melyeken keresztülvágva egy kitartóan kapaszkodó szekérutat követtünk toronyiránt az előttünk magasodó Bondoró felé (49. kép).
Nagyjából a hegyoldal felénél járhattunk, amikor az út egy rövid ideig szintben haladt tovább É-i irányba, rövid pihenőt biztosítva a túra utolsó komolyabb megpróbáltatása előtt. Ugyanis rövidesen egy bal kanyarral toronyiránt megindultunk a hegy igen meredek ÉK-i lejtői felé, ahol hirtelen jelentős szintkülönbséget kellett leküzdenünk rövid idő alatt. Azonban mielőtt még nekiveselkedtünk volna a brutális kaptatónak, néhány röpke másodperc erejéig visszapillantva búcsúztunk a völgyben megbújó Kapolcs békésnek tűnő házaitól (50. kép).
A látvánnyal feltöltődve aztán következhetett a munka neheze és az utolsó erőtartalékokat mozgósítva lendületből legyűrtük az előttünk tornyosuló akadályt, majd a már jóval békésebbé szelídülő terepen folytattuk tovább a túránkat. Tágas mezők és azokat megszakító erdőfoltok között lavírozva távolról elhaladtunk a bal kézre eső Nagy-tó mellett, majd az összefüggő erdőségbe betérve egy hosszú egyenes szakasz várt ránk egészen a Bondoró aljánál található utolsó állomásunkig, ahol egy fára erősített bójánál feljegyezhettük utolsó kódunkat az itinerbe (51. kép).
Ezt követően még egy jó darabon maradtunk a fák között, és klasszikus erdei utakon sétálva egy elnyújtott jobbos ív végén hamarosan ismét nyílt terepre értünk ki, ahol szinte megütött minket az elénk táruló, lélegzetelállító látkép. Ahogy a lapos dombtetőről a távolba meredtünk, gyönyörűen kirajzolódtak a tanúhegyek ismerős vonulatai, melyek ezzel fel is tették a koronát aznapi túránkra (52. kép).
A dolgok lényegi részét ezzel tulajdonképpen le is tudtuk, hiszen innét már nem volt hátra más, mint, hogy leereszkedtünk az előttünk álló lendületes lejtőn, majd egy balost véve egészen a Monostorapátiba vezető országútig gyalogoltunk ki. A kanyargós aszfaltút vonalát követve szép lassan begyalogoltunk a falu központjába, ahol hamarosan felbukkant előttünk a reggelről ismerős, rikítóan fehér templom. Még egy utolsó bal kanyart és kerek 7 órát követően aztán vissza is értünk az iskolába, ahol aznapi fáradozásainkért átvehettük a jól megérdemelt gyönyörű szép emléklapot és a kevésbé szép kitűzőnket.
Összességében meg voltam elégedve a túrával, remek nap volt. Bár az első felén tényleg valahogy túl kellett esni, mert ahogy említettem a Java-kút, Szt. András templomrom és a Szputnyikon kívül jobbára csak unalmas sík szakaszok tarkították az első 18 kilométert. De aztán a túra második fele mindenért kárpótolt. Nekem már csak a Király-kő és az alatta húzódó vadregényes völgy önmagában megérte a fáradozást és akkor nem említettem még a Kinizsi-forrást és környékét, vagy a túra végén feltárulkozó tanúhegyek csodálatos látványát. A szervezés szintén remekül vizsgázott, a túra teljes hosszában első osztályú szalagozás kísért minket végig, mely már önmagába garancia lett volna pontos tájékozódáshoz, de e mellé kiváló minőségű térképet is kaptunk. A szolgáltatást tekintve nem mondanám, hogy halálra etettek minket, de összességében elfogadható volt, bár a túra végén azért jól esett volna valami harapnivaló.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése