2015. szeptember 19., szombat

Tolna 50

Helyszín: Szekszárdi-dombság
Táv: 49,7 km
Szint: 1154 m
Időpont: 2015.09.19.
Rajthely: Bonyhád


Sajnos viszonylag kevés teljesítménytúra van egy évben a Szekszárdi-dombságban, de azok legalább minőségi rendezések. Ennek ékes bizonyítéka a "Tolna 50" is, mely kétségtelenül a Tolna megyei túrák egyik zászlóshajója. Szinte minden megtalálható benne amit látni érdemes az ország eme szegletében: hangulatosan hullámzó dombvidék, mesebeli tavak, fürtök alatt roskadozó szőlőföldek és bájos kis falvak. Mindehhez, ha hozzávesszük a lelkes és barátságos rendezői gárdát, azt hiszem minden garantált egy emlékezetes kiránduláshoz. Nem is véletlen, hogy idén immáron 4. alkalommal tértem vissza Bonyhádra (1. kép).
A Perczel Mór Szakközép megszokott kockaépületében berendezkedett túra főhadiszállására röviddel rajtnyitás után érkeztünk meg, így nagy tolongástól nem kellett tartanunk. Ezért gyorsan és könnyedén átestünk az ilyenkor szokásos adminisztráció, és negyed hétkor már útra is keltünk a reggeli szürkületben. Az útravalóul kapott (talán indokolatlanul) óriási, fekete-fehér térképen hamar kisakkoztuk a megfelelő irányt, mely szerencsére nagyban megegyezett a korábbi évek kiírásával, majd Ny-i irányt felvéve keresztülfűztük magunkat a városon (2. kép).
Mindvégig a sárga sáv jelzés útmutatását követve szép egymásutánjában elsuhantunk a Városháza tetszetős épülete, a buszpályaudvar nyüzsgő forgataga, majd a Völgységi-patak ódon kőhídja mellett, míg végül a 6 sz. főút forgalmas országútján átkelve már felfelé kapaszkodtunk a Bartók Béla nagy elánnal nekilóduló, szűk kis utcájában, ahol már a kék keresztet követtük. Belemelegedve túránkba gyorsan elkoptak mellőlünk az épületek, és, ahogyan egy keskeny ösvényre váltva egyre feljebb küzdöttük magunkat a meredek domboldalban, rövidesen megcsodálhattuk a lábunk alatt elterülő várost (3. kép).
A tetszetős látványtól elszakadva hamar bevettük magunkat az előttünk terpeszkedő, apró kis erdőfoltba, ahol ezt követően már nem kellett sokat sétálnunk, és rövidesen emelkedőnk tetejébe értünk. Odafent aztán hirtelen végeláthatatlan szőlőföldek határába csöppenve köszöntöttek minket a méltán híres szekszárdi borvidék előhírnökei, melynek roskadozó fürtjei épp szüretre vártak. Miután rövid mintavételezés után megállapítottuk, hogy az idei bor nagyon finom lesz, rögtön jobbra fordultunk a gerincen végignyargaló keskeny betonúton, és egyszerűen csak átadtuk magunkat a látványnak. Ugyanis a jobbunkon húzódó széles mezők felett elmerengve a város egyre zsugorodó makettjét, és a távolban nyújtózkodó Mecsek sejtelmes sziluettjét vehettük szemügyre... (4-6. kép)
... míg bal kéz felől a békésen hullámzó szőlősorok hosszú kígyói, aranyló kukoricaföldek, illetve a velük kokettáló felkelő Nap kibontakozó fénysugarai kölcsönöztek különleges hangulatot túránk eme szakaszának (7. kép).
Hamarosan egy éles bal kanyarral É-felé fordultunk, és miután az utolsó épületek elkoptak mellőlünk utunk nemsokára lendületes lejtmenetbe fogott, mintegy fejest ugorva a Szekszárdi-dombság lankái közé. A civilizáció utolsó hírmondójától, azaz a talpunk alatt húzódó, kopott műúttól búcsúzva, átkeltünk a Rák-patak vékonyka csermelyén, melyet követően már jött is az újabb domboldal, ahova kövér lucernamező szélében kanyargó, széles földúton kúsztunk fel (8. kép). 
Megbirkózva a leküzdhetetlennek korántsem nevezhető emelkedővel, szinte rögtön át is buktunk a dombtetőn, melynek túloldalán tágas rétek és apró erdőfoltok idilli egyvelege közt lavíroztunk le, egészen a Grábócra tartó műútig. A kanyargós aszfaltcsík vonalát nyomban felvéve, aztán már  a csendes kis tolnai falu közeli települése sem váratott magára sokat, és ahogy a Grábóc határában megbújó, fehéren ragyogó templom és kálvária kettősének figyelő tekintetétől kísérve betértünk a Fő utca maroknyi épülete közé, rögtön csatlakoztunk a Dél-Dunántúli Kéktúra jelzéséhez (9-10. kép).
Ny-felé tartva, egy gyors kanyarváltást követően végül egy szebb napokat is megélt, elhagyatott élelmiszerbolt mellett elsétálva érkeztünk meg első ellenőrzőpontunkra, mely a méltán nevezetes szerb ortodox templom és kolostor gyönyörű épületének szomszédságában vert tanyát. A kolostor nyitott kapuit látva természetesen nem tudtam megállni, hogy kicsit közelebbről is szemügyre vegyem az impozáns épületegyüttes égbetörő falait, így amíg pontőreink készségesen hitelesítették papírjainkat, éltem a lehetőséggel, és gyorsan beszaladtam megcsodálni a ritkaságnak számító látványosságot (11-14. kép).
Miután eleget adóztam a kultúra oltárán, visszatértem a kijelölt útra, és a túra fonalát ismét felvéve a többiek után eredtem. Grábóc utolsó épületeit is hátam mögött hagyva hamarosan egy mély földútra terelt rá a Dél-Dunántúli Kék jelzése, melyen egy könnyed emelkedőnek nekirugaszkodva kapaszkodtam fel a település fölé magasodó dombtetőre. Odafent aztán a hivatalos út elvileg egy éles balost követően, egy keskeny erdősáv mögé bújva nyargalt tovább K-felé, de én ehelyett inkább a vele párhuzamosan futó, régi kék sáv jelzéseit követtem. Választásom oka igen egyszerű volt, ugyanis a néhány méterrel arrébb futó szekérútról, amerre a többiek haladtak sajnos semmi sem látható az impozáns látványt nyújtó Mecsek távoli, sejtelmes vonulataiból (15-16. kép).  
A letarolt napraforgóföld szélében vezető, privát ösvényem végeztével nemsokára én magam is visszatértem a hivatalos útra, hol csatlakozva túratársaimhoz még egy rövid darabon koptattuk a Szálkára vezető, poros szekérút felszínét. A békésen hullámzó dombvidék látványától búcsúzva végül szép lassan körülzártak minket az útszéli bokrok, s fák, mígnem egy éles jobbossal ráfordultunk a település szíve felé tartó Petőfi utcára (17-18. kép).
A lendületes lejtmenettel indító betonútra váltva, majd 1,5 kilométeren át koptattuk a hosszúra nyúló utca vonalát, miközben takaros családi-, és turistaházak előtt suhantunk el. Kitartó gyaloglást követően aztán elértük Szálka D-i szegletét, ahol a Trófea Fogadó-t őrző, méretes szarvasbika bronz szobra mögött jobbra fordulva búcsút is intettünk a kellemes, kis falunak (19-21. kép).
De első körben nem jutottunk túlságosan messzire, hiszen a Szálkai-víztározó ÉK-i csücskében rögtön belefutottunk második ellenőrzőpontunkba. A méretes horgásztó békésen hullámzó víztükrétől néhány méterre tanyát vert állomásunk pazar környezetben fogadta az áthaladó túrázókat, mely újfent megért egy kicsivel hosszabb bámészkodást. De, nehogy csak a szemünket, hanem a hasunkat is kényeztethessük, arról kedves pontőrünk gondoskodott, akitől nagyon finom, ostyás süteményt kaptunk aktuális igazolásunk mellé (22-25. kép).
Igen nehéz szívvel hagytuk végül hátunk mögött a vendégmarasztaló helyet, de kénytelenek voltunk továbbállni, hiszen ekkor még jócskán volt hátra túránkból. Szóval búcsút intve a pontnak megtettünk néhány méter a mesés tóparton, majd a kék sáv jelzéstől is megválva nekirugaszkodtunk a kék háromszög lomhán kapaszkodó földútjának. Egy kisebb erdőirtás mellett elhúzva rövidesen körülzárt minket a méretes faóriásoknak otthon adó erdő, melynek terebélyes lombjai alatt egészen a zöld kereszt széles gerincútjáig küzdöttük fel magunkat (26. kép). 
Balra fordulva ezt követően klasszikus erdei utak vonalát követtük tovább az enyhén emelkedő, és helyenként, mutatóba némi sárral is jelentkező földúton, míg el nem értük az Alsónána felé forduló sárga keresztet (27-29. kép).
D-i irányba fordulva új jelzésünkön egy mély földúton nyargaltunk tovább, melynek nyíl egyenes vonalát tartva lendületes lejtmenetbe kezdtünk. Jó tempót diktálva gyorsan fogytak talpunk alatt a méterek, míg végül az erdő öleléséből kiszakadva, terebélyes szőlőföldek vezették fel az Alsónánáig tartó szakasz utolsó etapját. Beérve a házak közé, nyomban felvettük a Kossuth utca fonalát, és még egy keveset ereszkedve rövidesen elhaladtunk a szebb napokat is megélt katolikus templom tornya előtt (30. kép).
Nem sokkal ezután, egy hirtelen balost véve (remek szalagozás mutatta az utat) bevettük magunkat egy, a házak között megbújó, keskeny ösvényre. A pincesor felé törve utunkat rövidesen megmásztunk pár lépcsőfokot, majd felérve a hangulatos présházak szűk kis utcájára, rábukkantunk 3. ellenőrzőpontunkra, ahol nagy örömmel fogadtak minket pontőreink, a szállingózó bringások gyűrűjében (31-32. kép).   
Miután a pontban ismét feltöltekeztünk a finom süteményekből, és csokiból, újfent szedtük a sátorfánkat, majd továbbálltunk. Az autentikus pincéket, valamint a hozzá tartozó kövér szőlősorokat hátunk mögött hagyva visszaereszkedtünk a faluba, miközben megcsodálhattuk a lábunk alatt elterülő település csodálatos látványát (33. kép). 
Alsónánától végül a Várdomb felé siető országutat keresztezve vettünk végső búcsút, és miután a focipálya mellett is elhaladtunk már a zöld kereszt jelzései követtük, tágas kaszálók és szántóföldek között sétálva (34. kép).
Rövid gyaloglást követően aztán, egy éles jobbossal DK-i irányt vettünk fel, majd az enyhén emelkedő terepen keresztülfűztük magunkat egy nagyobb erdőfolton. Amint túljutottunk az oltalmat nyújtó faóriások sűrű rengetegén, ismét a Szekszárdi-borvidék kellős közepébe csöppentünk, azonban a tarka szőlőfürtök vibrálásával ezúttal méltó módon felvették a versenyt, az útszélen roskadozó kökénybokrok kéklő szemei, valamint a vörösen izzó csipkebogyó bokrok (35-37. kép).
A könnyed, jól járható gerincúton helyenként szétnyílt mellettünk az út menti növényzet, zavartalan kilátást biztosítva a lent elterülő síkvidékre, ahol a messzi távolban még Bátaszék körvonalai is feltünedeztek. A békés nézelődésnek aztán végül egy meredeken alábukó lejtő vetett véget, mely Várdomb felé tartó ereszkedésünk első hullámát jelentette (38. kép).
Miután keresztülfűztük magunkat egy kisebb erdőfolton, poros földutunk újabb lendületet vett, így tartva a nekiiramodó terep ritmusát mi is kicsit gyorsabban szedtük a lábunkat a kígyózó szőlősorok között járva. Végül egészen Várdomb DNy-i csücskéig ereszkedtünk, ahol a Pilis utca érintésével belevetettük magunkat az őszi szüret kellős közepébe (39-41. kép).
Ugyanis ezt követően közel 3-4 kilométeren át élvezhettük a klasszikus Szekszárdi-borvidék vendégszeretetét, ahol egymást érték a kövér szőlőföldek között megbújó présházak és pincék, melyek közül nem egyben buzgón sürögtek a kellemes őszi időt kihasználó szüretelők. Mialatt nyíl egyenesen D-i irányba haladtunk, mi magunk is "beazonosítottunk" egyet-kettőt a táj nevezetes szőlőfajtáiból, de csakis a minőség ellenőrzés kedvéért (42-43. kép).
A rögtönzött mintavételezésünknek végül Lajvérpuszta parányi települése vetett véget, ahol a lakóházak közé betérve már 4. ellenőrzőpontunk felé masíroztunk. A helyi templom fehéren ragyogó falai mellett végül rábukkantunk aktuális pontunk őreire, akik nagy szeretettel, és rengeteg finomsággal fogadtak minket. Az előételként fogyasztott szőlőt ezúttal finom zsíros-, illetve lekváros kenyérrel folythattuk le, melyből jutott bőven a megfáradt túrázóknak (44-46. kép).
Miután felhagytunk a kulináris élvezetek habzsolásával visszasétáltunk a település bekötőútjához, amerről érkeztünk, majd a vasút érintésével, és némi aszfaltkoptatást követően szépen átszambáztunk a közeli Kövesd településére (47-48. kép).
A szintén nem egy metropolisz méretű falun nem tartott sokáig átverekedni magunkat, a Várdomb óta kísérő zöld sáv jelzést követve pillanatok alatt Kövesd DNy-i végében teremtünk (49. kép).
Ott aztán egy igen poros mezőgazdasági úton Ny-i irányt vettünk fel, majd száraz kukoricaföldek közvetlen szomszédságában hosszasan gyalogolva, egyszer csak megpillantottuk a Kövesdi erdészlak rejtőzködő épületét, az előttünk elterülő erdő szélében (50-51. kép).
Elsuhanva a magányos házikó udvara előtt szép lassan körülölelt minket az erdő, ahol igen hangulatos utakon haladtunk tovább, az őszbe igyekvő faóriások alatt. Helyenként égi áldást szóró, méretes fekete diófák tették izgalmassá a szakaszt, de szerencsére sikerült ép bőrrel túljutni rajtuk, és, amint egyre mélyebbre hatoltunk a sűrű rengetegbe, utunk hamarosan vadregényes völgyvonulatok közé kúszott be (52. kép).
A meredek lejtők közé szorult, kanyargós erdei úton rövidesen lomha emelkedésbe kezdett a terep, miközben sorra haladtunk el a Kövesdi-vizet tápláló források (Bükkös-forrás, majd a Marika-forrás) közelében. Végül igencsak belelendülve egy combos emelkedővel intettünk búcsút a völgynek, hogy némi hullámvasutazásba kezdve, de már jóval békésebb terepviszonyok között haladjunk tovább É-felé. A Tértörő-forrás érintését követően aztán végképp lecsendesedett talpunk alatt az út, és szép fokozatosan ellaposodva rövidesen belefolytunk a sárga, majd a kék sáv jelzéseinek egybefonódód kettősébe, mely egészen Mórágy határáig kísért minket (53. kép). 
Ahol a település felé siető sárga sáv és a Ny-nak tartó kék sáv útjai ismét különváltak, ott vert tanyát ötödik ellenőrzőpontunk. Ezúttal nem időztünk túlságosan hosszan aktuális állomásunkon, mindössze begyűjtöttük a szokásos igazolást és már robogtunk is tovább a kéken. Egy rövidebb, nyílt szakaszt követően újfent visszatértünk a sűrű lombok alá, és klasszikus erdei utak vonalát követve meg sem álltunk a Henrik-forrásig, melynek hűsítő vizéből kortyoltunk párat (54-55. kép).
A forrástól továbbindulva nem telt bele sok idő, és kék jelzésünk gondolván egyet É-felé fordult, hogy a völgy széles földútját elhagyva nekiiramodjon a lustán emelkedő völgyoldalnak. A több hullámban támadó kaptatókkal birkózva, mind feljebb, s feljebb kapaszkodtunk, mígnem egy tágas erdőirtás mellett elhaladva ismét le nem csendesedd a táj (56. kép).
Azt követően aztán, jól járható, klasszikus erdei utak vonalát követe meg sem álltunk egészen Bátaapáti igencsak tetszetős településéig, ahol szépen felújított házak, rendezett porták és mutatós közterek közt sétálva némi betekintést nyertünk a békés falu életébe (57-58. kép).
Miután a Táncsics utcán ÉNy-felé haladva hátunk mögött hagytuk az utolsó lakóépületeket is, utunk enyhén emelkedve szép fokozatosan visszatért a vadonban, ahol rövidesen túránk egyik legszemetgyönyörködtetőbb szakasza fogadott minket. A sárga sáv útmutatását követve ugyanis nemsokára egy éles jobb kanyarral nekiiramodtunk a fölénk magasodó, zöldellő domboldalaknak, melyek békésen hullámzó vonulatait megmászva feltárult előttünk a Szekszárdi-dombvidék, a maga legkápráztatóbb pompájában (59-61. kép).
Lélegzetelállító volt nézni a zöldellő rétek és sötét erdőségek kusza tengerét, melyek a kék égbolttal összeérve még a legfantáziátlanabb művészeket is megihlették volna. Már ezért a részért megérte ma útra kelni... Nagyjából hasonló gondolatokkal a fejünkben szeltük a vidéket, ahol nagy nézelődés közepette csakúgy rohantak a méterek (62. kép).
A tágas kaszálók, és szórványos erdőfoltok között pillanatok alatt meg is érkeztünk a Zsibriki-halastavak fölé magasodó dombtetőre, melynek pazar körpanorámája tette fel az "i"-re a pontot. Ugyanis, amíg a lábunk alatt, a szélesen elterülő halastó ragyogó víztükre vonzotta magához tekintettünket, addig a távolban az ég felé nyújtózkodó Mecsek csipkézett vonulatait csodálhattuk meg, míg a jobbunkon Zsibrik parányi településének házai bujkáltak a virágzó dombok mögött. A gyönyörű látványt hamar magunkba kellett szippantanunk, hiszen a hirtelen alábukó szekérúton, rövidesen lendületes ereszkedésbe kezdtünk, melynek végállomása a tóparton álldogáló halőrház magányos épülete volt, hatodik ellenőrzőpontunkkal egyetemben (63-66. kép).
Egy újabb igazolást, almát és némi nápolyit bezsebelve hamar megköszöntük pontőreinknek a szíves vendéglátást, és rövid pihenőt követően már nyargaltunk is tovább. Felvéve a településről kivezető, keskeny aszfaltcsík vonalát, egy keveset É-i irányba gyalogoltunk, majd egy éles, balos hajtűkanyarral újfent szekérútra váltottunk (67. kép).  
Egy elnyújtott, jobbos ív mentén haladva, szép fokozatosan ismét É-nak fordultunk, ahol egy újabb halastó és zöldellő legelők között vezetett utunk (68-71. kép). 
Bő 1 kilométeren át szeltük a békésen hullámzó dombok között elterülő, nyitott szakaszt, mígnem egy elnyújtott emelkedőnek nekivágva szép lassan a táj fölé kapaszkodtunk. A távolból kémlelő Mőcsény házainak tekintetétől övezve hamar leküzdöttük a sunyi domboldalt, majd a békésebbé szelídülő terepen hamarosan betértünk egy kisebb erdőfoltba (72-73. kép).  
Amilyen hirtelen jött, olyan hamar át is vágtunk a csenevész erdőségen, melynek túloldalán már Cikó házai kúsztak be a látómezőnkbe. Egy igen meredeken ereszkedő lejtővel összhangban, mi magunk is gyorsan alászálltunk a dombtetőről, és a település focipályája mellett elhaladva betértünk az épületek közé (74. kép). 
Csak egy igen rövid látogatás erejéig tettük tiszteletünket Cikón, ugyanis miután a kissé ritkán mutatkozó sárga négyszög mentén leírtunk egy kisebb "V" betűt annak É-i szegletében, rövidesen a falu határában posztoló vasúti megállóhelyhez érkeztünk (75-76. kép).  
Nem sokkal azután, hogy átkeltünk a vasúti síneken, balra letértünk a műútról és néhány méternyi gyaloglást követően megérkeztünk utolsó ellenőrzőpontunkhoz, a hatalmas kukoricaföldek ölelésében (77. kép).
A pontban csoki, és kedves pontőrök fogadtak, na meg persze az utolsó pecsétünk. A közelgő cél csábításának engedve nem is időztünk túl sokat egy helyben, hanem megköszönvén a kedvességet gyorsa útnak eredtünk. Az előttünk álló, kissé monoton szakaszon, majd 2 kilométeren át gyalogoltunk a végeláthatatlan kukoricaföldek tengerében, mígnem egy hulladék feldolgozó mellet elhaladva rövid aszfaltkoptatást iktattunk be. Ahogy haladtunk előre szép lassan visszakúsztunk a civilizációba, és elszórtan álldogáló épületek szomszédságában visszaérkeztünk Bonyhád fölé (78. kép).
Nem telt bele sok idő, és nemsokára már ismerős terepen haladtunk, ugyanis a megszaporodó szőlőföldek között visszatértünk túránk kora reggeli szakaszára. Az egyszer már bejárt úton nem is kellet sokat filozofálnunk, gyorsan visszaereszkedtünk a városba, és a sárga sáv mentén meg sem álltunk hőn áhított célunkig, azaz a szakközépiskola épületéig (79-80. kép).
Betoppanva a célba nyomban át is vehettük a teljesítésért járó kitűzőnket és az oklevelet, majd átsétálva a hátsó udvarba isteni finom virslivel láttak minket vendégül figyelmes szervezőink (81. kép).
Mást már nagyon nincs mit ecsetelnem a túrától, azt hiszem a fent elhangzottak és a képek magukért beszélnek. Gyönyörű kiránduló időben, újfent egy igazán remekbe szabott "Tolna 50"-nek lehettünk részesei. A magas hegyek helyett ezúttal a hangulatosan hullámzó dombvidéké, a magával ragadó kis falvaké és a borvidéké volt a főszerep, melyek fontos védjegyei egy hamisíthatatlan tolnai túrának. A szervezésről szintén csak szuperlatívuszokban lehet említést tenni, hiszen ismét nagyon kitettek magukért: jól megválasztott útvonal, profi szalagozás, a pontokban rengeteg finomság, és nem utolsó sorban segítőkész, kedves pontőrök. Köszönet a túráért!

2 megjegyzés:

  1. Először is köszönöm a szép beszámolót :)
    De lenne egy pontosításom:a Zsibriki pont nem vadászház hanem halőrház.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazán nincs mit! :)
      Egyébként én is furcsállottam a tópartra épült vadászházat, viszont mivel a térképen így szerepel, maradtam én is annál. De köszönöm az észrevételt, javítottam!

      Törlés