DÖKE 30

Helyszín: Mecsek
Táv: 33 km
Szint: 1142 m
Időpont: 2013.10.12.
Rajthely: Mánfa

"Itt van az ősz, itt van újra".... hát igen végre megérkezett! A kedvenc évszakom, mert nincs is annál szebb, mint kicsit kiszabadulni a természetbe és az ezer színbe öltözött Mecsek hangulatos erdei útjait járni. Már hetekkel korábban ki is néztem magamnak a "DÖKE 30" teljesítménytúrát, mely igazán kellemes programnak ígérkezett az őszi túranaptárban. Sajnos már 2 éve, hogy nem indítanak 45-ös távot, így szegényebbek lettünk egy Napszentély-kilátói kitérővel, de aggodalomra azért semmi ok, hiszen így is bőven maradt látnivaló. 
Gyönyörű, bár kissé szokatlanul meleg őszi napra virradtunk október 12-én, így az időjárás részéről minden feltétel adott volt egy ideális túrához. A jó időnek köszönhetően szép számban nyüzsögtek is a nevezők a rajtban, olyannyira, hogy a szervezők nem is számítottak ekkor rohamra. Tudni illik, igen hamar kifogytak az itinerekből, minek következtében nagyjából 20 percet kellett várnom, hogy elrajtolhassak. Végül a menetlevélhez hozzájutva 8.50-kor vágtam neki a 30-as távnak. Mánfáról kiérve végig szalagozás mentén haladtam egészen a Dóczy malomig (Dél-Dunántúli Piros Túra igazolóhely), ahol a piros sáv jelzés Sikondára tartó ágára fordultam. A műúton óvatosan átkelve hossza emelkedőnek veselkedtem neki, amit leküzdve hamarosan már az első ellenőrzőponthoz érkeztem. A piros sáv - zöld sáv elágazójában található bójánál gyorsan hitelesítettem az itinerem, majd elnyújtott ereszkedésbe kezdtem a zöld sávot követve Ny-i irányba. Kisvártatva ismét átkeltem a műúton, majd egy elég komoly emelkedővel visszatértem az erdőbe. A legfőbb pozitívuma az ilyen meredek szakaszok leküzdésének, hogy a tetőre felérve általában szép kilátás a jutalmunk fáradozásainkért cserébe. Most sem volt ez másképp, körben véget nem érő, színes erdő tárult elém (1. kép). 

Némi bámészkodást követően folytattam utamat. Még egy utolsó meredek kaptatót leküzdve érkeztem meg Vágotpusztára, ahol már a 2. ellenőrzőpontnál jártam. Örömmel fogadtam a pontőrök által felajánlott müzliszeletet, mely a sok combos emelkedő után igen jólesett (2. kép). 

Vágotpusztáról ismét meredek utakon kanyargott a zöld jelzés, de hála istennek ezúttal lefelé, egészen a Lóri kulcsosházig. Itt a sárga négyszögre váltottam, amit a Lóri-völgyön át követve érkeztem meg a Nagy-kő-oldalhoz, épp úgy, mint a 2 héttel korábban a "Mecsek Éjszakai" teljesítménytúrán. Nappal azért sokkal barátságosabb környék és jóval gyorsabban is lehetett haladni a köves patakmederben. A pontot elérve gyors jelölés, majd irány tovább Orfűre a sárga sáv mentén. Már a házak között kanyarogva hamar felsejlett a távolban  következő célpontom, a Balázs-hegy. Tartva az irányt átkeltem a falut átszelő műúton, ahonnan szalagozást követve a Pécsi-tó partján vezetett utam. Azt hiszem abban egyetértünk, hogy Orfű fekvése egyébként is csodálatos, de most az őszi köntösébe öltözve egyenesen meseszép (3. kép).

A Balázs-hegy lábától a sárga háromszög jelzése vezetett fel minket a hegytetőre, amin felfelé kapaszkodva hirtelen igen nagy szintkülönbséget kellett leküzdenünk. Cserébe viszont ismét pazar kilátás fogadott minket, még annak ellenére is, hogy a már évek óta lezárt kilátóba nem lehetett felmenni (4. kép).

A pontból szalagozás vezetett vissza a hegyoldalban gombamód elszaporodó házak között, egészen a zöld sáv jelzésig, amin a Mecsek Háza érintésével újfent bevettük magunkat az erdőbe (5. kép).

A korábbi napok esőzéseinek köszönhetően elég dagonyás szakasz következett, nagy hasznát vettem a túrabotjaimnak ezen a szakaszon. A jelzés egészen a korábbról más ismerős Lóri kulcsosházig vezetett vissza, minek érintésével ugyanúgy Vágotpuszta felé vettem az irány, mint azt reggel tettem, csak ezúttal ellenkező irányba. Hát igen, lefelé valahogy jobban élveztem ezt a szakaszt. Felfelé kapaszkodva teljesen más műfaj volt az igen hosszú és meredek emelkedő leküzdése, de végül csak sikerül abszolválni ezt az akadályt is. Vágotpusztára visszatérve meglepődve tapasztaltam, hogy idő közben kicsit arrébb költözött a pont, gondolom a pontőrök napozni vágytak. Csoki ezúttal nem volt, így a pecsételés után gyorsan indultam is tovább, a harangláb előtt elhaladva, végig a falu egyetlen utcáján (6. kép). 

Szintén a "Mecsek Éjszakai"-ról ismert Kecskeháton vezetett lefelé az út, végig a zöld kört követve. Annak most igencsak örültem, hogy nem felfelé kellett megmásznunk a meredek lejtőket, mert elég brutális a dőlése. A hegyről gyorsan leérve ismét csatlakoztam a piros sávhoz, amin a közeli Kőlyukig gyalogoltam. Az újabb pontot begyűjtése után a Nagy-Mély-völgy vadregényes ösvényein kígyózva vezetett az utam, ímgnem a Petnyák-völgyhöz érve búcsút intettem a piros jelzésnek és balra fordultam a zöld sávra. Az enyhén hullámzó terepen viszonylag jó tempóban tudtam haladni, így az Ágnes-vízesés érintését követően hamar rátértem a Melegmányi-völgybe vezető piros keresztre. Hangulatos szakasz következett, gyönyörű időben, csupán csak azt sajnáltam, hogy a völgy fő látványosságának számító mésztufa lépcsőkön épphogy csak csordogált a víz. Rövid nézelődést követően gyorsan legyűrtem egy kissé meredek emelkedőt, majd az Anyák-kútját érintve a K-re tartó kék kör jelzésén hagytam el a völgyet. Kisvártatva Tripammer-fa népszerű kirándulóhelyéhez érkeztem, merre most is rengeteg kirándulóval találkoztam szembe. A tűzrakóhelyek melletti pontból ismét a zöld sávon, végig lejtmenetben haladva kanyarodtam vissza a Petnyák-völgyhöz. Az ereszkedés közben érdemes volt egy kicsit szétnézni az avarszint magasságában is, mert az elmúlt napok csapadékos időjárásának köszönhetően számos gombát találhattunk szerteszét. De tulajdonképpen nem csak itt, hanem az egész túra során a legkülönfélébb gombafajokkal találkozhattam (8. kép). 

Innét ismét a piros keresztre váltottam, ezúttal azonban É-i irányba, vissza Mánfára. Rövid, de annál meredekebb út vezetett ki a völgyből, majd ismét hosszan lefelé haladva érkeztem meg a hegy túloldalára.  Egy kis csordogáló patak vonalát követve hamarosan felbukkant előttem az utolsó pont is, a Mánfai Áprád-kori templom (9. kép). 

Pontőr ezúttal nem volt, így jelöltem magamnak az igazolófüzetbe és Mánfa felé vettem az irányt. A hátralévő mintegy 2,4 km-t már hamar letudtam és közel 5 és fél órás menetidővel, 14.17-kor érkeztem vissza a célba. Kellemesen el is fáradtam a végére. A célban természetesen a szervezők készültek a beérkezők fogadására és zsíros kenyérrel kínáltak minket. Én is megkóstoltam párat, majd az új kitűző és oklevél büszke tulajdonosaként indultam haza. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy az utóbbi hetek legszebb túráján vettem részt. Gyönyörű időnk volt, jól megválasztott útvonalakon haladtunk és a túra is kellő mértékben volt fárasztó.