Fekedi Keresztutak 35

Helyszín: Szekszárdi-dombság
Táv: 34,7 km
Szint: 630 m
Időpont: 2015.07.04.
Rajthely: Feked

"Van aki forrón szereti", akár ez is lehetett volna hétvégénk mottója... mert ugye mit is csinál az elvetemült természetjáró hőségriadó estén? Természetesen túrázni indul! Így június első szombatján Andival mi sem üldögéltünk otthon a hűvös falak között, hanem Fekedre látogattunk, hogy a "Fekedi Keresztutak 35" útjait járva belesétáljunk a nyári forróságba. Túránk főhadiszállására nem sokkal 8 óra után érkeztünk meg, mely a falu közepén, egy napsütéses játszótér szélében foglalt helyet. A rajtoltató asztalokhoz lépve hamar túlestünk az ilyenkor szokásos papírmunkán, majd azon nyomban készhez is vettük menetlevelünket (1. kép).    

Vagyis indulásnál csak a zöld körhöz tartozó itinerhez jutottunk hozzá, mely túrnánk első, mintegy 15 kilométeres etapján kalauzolt végig minket. Ha mindezt sikeresen teljesítve visszatérünk Fekedre, majd csak akkor vehetjük át a második, kék körre (20,3 km) jogosító papírost. Érdekes elgondolás ez a két itineres megoldás, talán kicsit felesleges papírmunka, de a gyakorlatban összességébe jól vizsgázott. Amin igazából nekem jobban hiányzott belőle az a térkép, ami sajnos kimaradt, így kénytelenek voltunk beérni némi szöveges leírással. Na, de ennyi elég is az itiner boncolgatásából, koncentráljunk inkább a túrára. Nevezést követően hamar rendeztük sorainkat, és miután hátunk mögött hagytuk a rajtnak otthont adó esőbeállót, rögtön a rendezett udvarral körülvett katolikus templom sárga épületébe botlottunk (2. kép). 

Megkerülve a templomot É-i irányba haladtunk tovább egy rövid darabon Feked főutcájának vendégszeretetét élvezve. Séta közben szebbnél-szebb, sváb stílusú lakóházak előtt suhantunk el, melyek faragott faoszlopokkal tarkított, gyönyörű tornácai különleges hangulatot kölcsönöztek a falunak. Sajnos azonban nem volt sok időnk a bámészkodásra, ugyanis az első adandó alkalomnál balra fordultunk és hamarosan már egy lustán kapaszkodó löszmélyúton baktattunk felfelé. Az átmozgató emelkedő rögtön meg is adta az alaphangot a túrára. A település fölé kapaszkodva végül a Schmidt-keresztnél értük el a dombtetőt, ahol rögtön első ellenőrzőpontunk fogadott minket a ragyogó napsütésben (3-4. kép).

Az igazolópecsét begyűjtését követően D-felé vettük az irány és zöld körút jelzéshez csatlakozva ráfordultunk a gerincen végigfutó, poros szekérútra, mely kövér kukoricatáblák, aranyló búzamezők és sárgán izzó napraforgók közt sietett tova. Bal kéz felől hamarosan feltárultak előttünk a völgy aljában megbújó Feked házai is, melyek csodálatos panorámája mellett szinte nyíl egyenesen haladva meg sem álltunk a közelben húzódó országút aszfaltjáig (5-7. kép). 

A lapos dombtetőről végül egy lendületes lejtővel ereszkedtünk le a műúthoz, melyen balra fordulva néhány métert koptattuk annak felszínét. De egy jobbossal csakhamar letértünk róla és néhány méretes napelem panel mellett elsétálva visszakanyarodtunk a végeláthatatlan kukoricaföldek hullámzó, zöld tengeréhez (8-9. kép). 

A lustán emelkedő, széles földút vonalát követve aztán már nem váratott magára túl soká 2. ellenőrzőpontunk sem, mely egy keskeny erdősáv és egy magas kukoricás találkozásánál vert tanyát, pontosan a Jakabéczy-kereszt tövében (10-11. kép).

Miután begyűjtöttük aktuális pecsétünket K-felé fordultunk, és maradva továbbra is a kevés árnyékkal kecsegtető poros földúton kitartóan küzdöttük magunkat előre az egyre erősödő melegben (12. kép). 

Persze helyenként azért próbálkoztak az útszélen elszórtan sorakozó fák némi oltalmat nyújtani a zavartalanul tűző nyári Nap ellen, de viszonylag hamar feladták küzdelmüket. Némi gyaloglást követően aztán már teljesen nyitott terepen kanyarogtunk tovább a tágas búzamezők között, viszont cserébe legalább lenyűgöző rálátásunk nyílott a távolban magasodó Zengő vadregényes vonulataira. Idő közben utunk csendesen ÉK-felé hajlott, mígnem egy könnyed lejtőt követően átkeltünk egy masszív betonhídon, majd kisvártatva csatlakoztunk a Feked felől érkező műúthoz (13-15. kép).

Hamar meg kellett barátkoznunk az aszfaltkoptatás gondolatával, hiszen ezt követően még jó hosszan élvezhettük annak vendégszeretetét. Kezdésnek egyből egy kisebb emelkedő leküzdésével indítottunk, melyen túljutva nemsokára a Jaschek-kereszt "Y" elágazásához érkeztünk, ahol a baloldali ágat választva tartottuk tovább É-i irányunkat (16. kép).

A nyíl egyenesen haladó műút vonalát tartva ismét megcsodálhattuk a távolban magasodó Zengő büszke csúcsát, majd nagy sokára beértünk az erdőbe, ahol kabócák hangos koncertje fogadott minket (17-18. kép).

A magas fák között gyalogolva hamarjában egy éles balkanyarhoz értünk, amely mögött megbújva már az István-kunyhó fogadott minket 3. ellenőrzőpontunkkal. Néhány méterrel elhagyva a műutat felkerestük a terebélyes lombok árnyékába húzódó pontőreinket, akiktől némi vizet és egy újabb pecsétet kaptunk jutalmul (19-20. kép). 

A rövid pihenőt követően visszatértünk a műútra, ahol egy kevés gyaloglást követően nemsokára balra letértünk, hogy a kék körút jelzést keresztezve bevegyük magunkat az erdőbe. A rejtőzködő zöld körút jelzést sajnos nem sikerült elsőre megtalálnunk, de némi bolyongást követően csak ráleltünk a helyes útirányra és klasszikus erdei utak mentén haladva egészen a Stiller-keresztig kanyarogtunk. A kopott kőkereszt alatt elsuhanva utunk hirtelen lendületesen ereszkedve bukott alá Feked irányába, ahova végül a zöld sávval karöltve érkeztünk meg. Újfent a takaros házak gyönyörű utcafrontja előtt sétálva hamarjában megérkeztünk a falu központjába. ahol a reggelről már ismerős templom fogadott minket (21-23. kép).

Az égbeszökő, sárga harangtornyot megkerülve szép komótosan besétáltunk korábbi rajthelyünkre, ahol némi papírmunkát követően újabb itinert kaptunk. De még mielőtt nekivágtunk volna a második etapnak a kék körúton, némi falatozásra invitáltak minket a kedves rendezők. Volt ott minden, mi szem, s szájnak ingere, zsíros kenyér, paradicsom, paprika, csalamádé, szalonna, szalámi, hogy csak pár dolgot említsek... szóval kedvünkre válogathattunk a finomabb-finomabb falatokból (24. kép).

Benne is hagytunk jócskán a menetidőben, de egyszerűen nem bírtuk nemet mondani a rengeteg földi jóra. Végül nehéz szívvel ugyan, de csak útra keltünk és a már reggelről ismert úton egészen a Schmidt-keresztig sétáltunk egy újabb pecsétért (25-26. kép).

Igazolást követően ezúttal már É-felé fordulva folytattuk tovább a túrát, a már említett kék körút jelzés mentén, amely aranyló búzamezők és színes napraforgóföldek között vezérelt minket. Baloldalt a lankásan hullámzó dombok fölött újfent a Zengővel néztünk farkasszemet, melynek komor csúcsa ma már sokadszor követte nyomon lépteinket (27-28. kép). 

Pár száz métert követően aztán egy villanypásztor mellé érkeztünk, melynek szélébe szegődve rövidesen megbirkóztunk egy kisebb kaptatóval, majd a dombtetőn átbukva kisvártatva régi/új ismerősünkbe botlottunk a Stiller-kereszt személyében (29-30. kép). 

A kereszt tövében ezúttal É-felé fordultunk, melyet követően majd 3 kilométeren át élveztük a Feked környéki erdők vendégszeretetét. A sűrű lombok alatt kígyózó földutunk vonalát elvétve kisebb tisztások, illetve erdőirtások is szegélyezték, de túlnyomórészt inkább a magas faóriások közt kanyarogva haladtunk előre (31. kép). 

Idővel aztán kissé nekilódult a terep és egy lustán kapaszkodó, elnyújtott emelkedővel felértünk az István-kunyhó felől érkező műútra, nem messze a Harsányi-kereszttől, ahol újabb ellenőrzőpontra bukkantunk (32-33. kép).

Igazolást követően mintegy 150 méter erejéig visszatértünk az aszfaltra, melyen É-i irányba fordulva indultunk tovább. Rövid sétát követően aztán jobbra letérve ismét bevettük magunkat az erdőbe, ahol fiatal fák kusza rengetege közt sétálva nemsokára túránk legszebb szakaszához érkeztünk. Ugyanis, amint egy kevés gyaloglást követően újfent előbújtunk a fák közül, lengedező fűtenger szélében haladva egy nyitott dombtető felé vettük az irányt (34-35. kép).

Már a gerincre kapaszkodás közben is csodálatos kilátásunk nyílott a festői domboldalból, de amint elértük a tetőt, szinte kitárult előttünk a világ. Az idilli képet festő körpanoráma egyszerűen magával ragadó volt, még arról is teljesen megfeledkeztünk, hogy a tűző napsütésben egy deka árnyék sem volt a közelben. Balunkon mindvégig egy vadregényes völgy kísérte a lélegzetelállító kilátással büszkélkedő gerincutat, míg jobbunkon nemsokára egy hangulatos kis tó tűnt fel a távolban. Ahogy haladtunk előre lassacskán következő állomásunk is kezdett kibontakozni előttünk, ugyanis a lent a völgyben lassacskán már Ófalu háza integettek felénk (36-38. kép).

A vendégmarasztaló dombtetőt végül egy hosszan elnyúló és meredeken alábukó lejtőn hagytuk hátunk mögött. A lendületes ereszkedést követően végül egészen Ófalu széléig kanyarogtunk, ahol egy újabb kereszt tövében bukkantunk rá aktuális állomásunkra. A pontban aztán készségesen pecsételtek itinerünkbe, sőt még vizet és müzlit is kaptunk útravalóul a kedves pontőreinktől (39-41. kép).

Búcsút intve vendéglátóinknak betértünk a kereszttől eredő Meszesvölgy utcába, melynek enyhén kapaszkodó vonalát követve hangulatos hétvégi házak és egy magányos harangláb előtt elsétálva nyerhettünk minimális betekintést a falu életébe (42-43. kép) 

Miután az utolsó épületek is elkoptak mellőlünk aszfalt utunkat egy poros földútra cseréltük és egy kisebb erdőfolton átvágva hamarosan egy vadvirágokkal teli, zöldellő domboldal aljában gyalogoltunk tovább DK-i irányba (44-45. kép).

Nem sokra rá, hogy az út balra fordulva ismét bevette magát a fák közé kisvártatva megpillanthattuk az egykori, környékbeli mészégetők hátrahagyott mementóját, azaz a mára már üresen álló mészkemence kőfalait (46. kép).

Tőle nem messze, mindössze néhány méterrel arrébb valóságos földi paradicsomra bukkanhatunk az erdő szívében, ugyanis egy aprócska tó partján a Mészkemencei Vendégház hangulatos épülete köszön vissza az erre tévedő túrázókra (47-48. kép).

Miután beteltünk a csodálatos látvánnyal és mélyen elraktároznunk a tudatunkba, következhetett egy kicsit aszfaltkoptatás. Vagyis annyira nem is kicsi, ugyanis a vendégháztól kiindulva majd 2,5 kilométeren át gyalogoltunk az enyhén kapaszkodó műúton, egészen a Héthárs-pihenőig (49. kép).

Ezzel azonban még koránt sem volt vége a mókánk, sőt! A Héthárs előtt balra fordulva ugyanis még jó 4 kilométernyi műút várt még ránk az István-kunyhó felé haladva, melynek végtelennek tűnő, monoton szakaszán újfent érintettük az ismerős Harsányi-keresztet (50-53. kép).

Hosszas menetelést követően végül azért csak sikerült a végére érni és türelmünk jutalmaként újfent szembetalálkoztunk az út mellett elterülő, napsütötte réttel, melynek szélében utolsó pontunk várt minket (54-55. kép).

A cél csábító közelségének engedelmeskedve nem időztünk túl soká a pontban, hanem újra útra kelve visszaindultunk a korábbi műúton, egészen a délelőttről ismerős kék körút - zöld körút kereszteződéséig, ahol előbbit választva búcsúzóul kicsit még barátkozhattunk a Fekedi erdőkkel. Egy lendületes ereszkedéssel induló földúton ugyanis majd 2 kilométeren keresztül kanyarogtunk az oltalmat nyújtó lombok alatt, mígnem Ny-felé fordulva az egybefüggő erdőséget aranyló búzatáblák váltották fel (56. kép).

A perzselő napsütéssel dacolva kitartóan küzdöttük magunkat előre a tömött búzakalászok végtelen tengerének közepén, ahol mintegy zöldellő oázis emelkedett ki a néhány fával körülvett Pest-kereszt (57-59. kép).

Miután túljutottunk a fehéren ragyogó kőkereszt pihenőjén már csak egy kevese kellett gyalogolnunk a dombtetőt megülő, terebélyes búzatáblák közepette, és jelzésünk egy löszmélyútba torkollva lendületesen alábukott Feked irányába (60-61. kép).

Kis levezető kocogást követően hamarjában visszakanyarodtunk a falu hangulatos utcáiba, ahol már rutinosan tájékozódva meg sem álltunk a templom sárga épületéig, melyet ezúttal egy újabb szemszögből is megcsodálhattuk (62-63. kép). 

Ezt követően már nem volt hátra más dolgunk, mint besétálni a közeli célba, ahol egy forró nap végeztével átvehettük a megérdemelt kitűzőt és oklevelet, majd ismét csipegethettünk a már egyszer végigkóstolt repertoárból. Ezúttal sem kellett minket sokáig győzködni, hiszen a szalonnás-szalámis-paradicsmos-paprikás zsíros kenyér egyszerűen világbajnok volt! :)

Mindent egybevetve azt mondom kiváló napunk volt, amit még a tikkasztó hőség sem tudott elrontani, sőt! A hőségriadó fényében még inkább izgalmas kihívás volt teljesíteni a túrát. Az útvonalban kicsit sok volt az aszfaltos rész, de úgy gondolom az Ófalu előtti dombtető mindenért kárpótolt minket, amelyért már önmagában megérte útra kelni. A szolgáltatás szerintem nagyon korrekt volt, a két kör végén egyaránt bőséges felhozatallal kényeztethettük hasunkat, míg útközben itt-ott inni is kaptunk. Az itienrből én kicsit hiányoltam a térképet, ami sokat dobott volna rajta, de azért így is használható volt. Összességében azért úgy gondolom elégedettek lehetünk. Köszönet a túráért!